A Hét 1970/2 (15. évfolyam, 27-52. szám)
1970-09-13 / 37. szám
A szocialista tanító szerepe társadalmunkban Lángész volt Platon és népeket meghódító hadvezér Julius Caesar, de mi, lehiggadt utókor gyermekei, úgy tudjuk, Platon a tanítványok párbeszédeibe ötvözte gondolatainak leszűrt tisztaságát és az életbe transzponált erejét, és Julius Caesar szomjas, fáradt, izzadt, barázdált arcú seregek élén vonult be a történelembe. És minket most a tanítványok és a barázdált arcú seregek érdekelnek. Minket most Platon és a tanítványok viszonya, együtt végzett munkájuk kölcsönhatása érdekel, s mert szilárd és megingathatatlan meggyőződésünk, hogy az oktatási folyamatot nem lehet társadalmi szempontoktól függetlenül tárgyalnunk, s az emberi célokat nem mindig, nem minden társadalmi rendszerben és politikai helyzetben a vezetők juttatják kifejezésre, az elmúlt két esztendő politikai és társadalmi tapasztalatain okulva, konszolidációs törekvéseink primőr jellegű fontosságának tudatában, minket most a pedagógus személye érdekel. Gyümölcséről ismerni meg a fát, s a jó termés önmaga dicséri a kertész kezét: a nevelés és oktatás folyamatában mindig is a pedagógus személye volt és marad a döntő tényező. A pedagógus eredményes munkájának döntő meghatározója viszont mindig is a pedagógus világnézete, szakmai, eszmei és politikai felkészültsége volt. Igen, az évezredes tétel: a tanító az életre nevel, ma is igaz. Nevelni annyit tesz, mint emberré nevelni. Ehhez azonban az kell — hadd idézzem Juhász Gyulát —, hogy a tanító is a gerincesek közé tartozzék, s e gerincesség ma elsődlegesen a tett és a szó harmóniáját jelenti. Az ifjúság nevelése csak akkor sikerülhet, ha az ifjú hisz a nevelőinek. A nevelőnek azonosulnia kell tanítványaival, a nevelőnek csak akkor sikerülhet összekapcsolnia a tananyagot az élettel, ha maga is együtt él és fejlődik a társadalommal. A tanítás és nevelés folyamatában — a kettő egymástól elválaszthatatlan — élő anyag hat élő anyagra. Ezért kell a pedagógusnak azonosulnia tanítványaival. A pedagógus nem kerülheti meg századunk kissé már túlzásba vitt és kissé már divattá tárgyajt generációs problémáját, mert a pedagógus esetében a generációs probléma valóban létezik: a tanúlók a fiatal nemzedékhez tartoznak, a tanító a felnőttek nemzedékéhez, s mi minden pszichológiai kutatásunk, pedagógiai erőfeszítésünk ellenére sem ismerjük annyira az élő anyag tulajdonságait, törvényeit vagy törvényszerűtlenségeit, mint ahogyan szeretnénk. Anatole France húsunkba és lelkiismeretünkbe vágó megállapítása ma is érvényes, s az osztály és iskola perifériájáról az élet és a társadalom perifériájára szorult fiataljaink a megmondhatói, mennyire számonkérő és felelősségrevonő tétel: „Ha úgy értenök a lelkek alakjait, mint a mértani alakokat, nem éreznénk több ellenszenvet egy megítélésünk szerint korlátolt szellem iránt, mint a matematikus egy szög iránt, amely öt vagy hat jók hiánya miatt nem rendelkezik a derékszög tulajdonságaival.“ Miért nem rendelkezik és hány fok a hiány? Ez az, amit a pedagógusnak, elsősorban a pedagógusnak kell felkutatnia. Ismernünk kiéli a gyermeket és ismernünk kell a gyermek fehér foltjait. A nagy humanisták és nagy pedagógusok, Comeniustól kezdve, aki egy Orbis pictus festett világán keresztül hatolt be igazi világukba, Swiftig vagy Cervantesig, akik a felnőttek világából szinte akaratuktól függetlenül jutottak el a fiatalok közé, Beethoventől, aki a Für Elisabeth ôrôksžép vallomásával vall örök szerelmet az ifjúságnak, modern világunk nagy gondolkodóiig, Leninig, Krupszkája aszszonyig, Makarenkóig mindegyikük szerette és ismerte az ifjúságot és lázasan kereste a gyermeki lélekhez vezető utat. A pedagógusnak lelkiismereti joga és a társadalom bizalmából rendelkezésre bocsátott lehetősége van dönteni ember és jellem felett. A pedagógus minden útjára, életpályájára bocsátott fiatallal társadalmunkat gyarapítja. Méltó örökséget azonban csak az adhat át, aki maga is szerzett és gyarapítóit. Ez erkölcs és magatartás kérdése, ez pedagógiai odaadás és társadalmi elkötelezettség kérdése: ez már a tanító és tanítvány kölcsönös viszonyának a comeniusi erkölcsi normája is, ez a Didactica magna, amely félreérthetetlenül leszögezi: „Aki ismereteket szei*z, de erkölcstelenné válik. többet veszít, mint amenyit nyer.“ A tétel önkéntelenül szegezi mellünknek a kérdést: s vajon hová soroljuk azt, aki csak ismereteket nyújtott, de az erkölccsel nem törődött? Minden, aminek az értéke csak a megformálásban rejlik, gyorsan vénül. Az ismeretek csak akkor nyerik el valódi értéküket, amikor fellelik élő kapcsolataikat, amikor beleilleszkednek az életbe: ez már alkotó tevékenység, ez már az alkotás kezdete. A neveles nem lehet más, csakis alkotó tevékenység: minden pedagógiai ráhatásnak aktív belső tevékenységet kell kiváltania a tanulóból, csakis így juthat el az alkotás csodálatos gyönyöréig, csakis így ismerheti és szeretheti meg az élet anyját, a munkát, s csakis így vallhatja példaképének az élet fenntartóját, a munkást. Mert minden, aminek az értéke csak a megformálásban rejlik, gyorsan vénül. A tudás lényegét kell megismernünk és megismertetnünk, mert az emberi agy, a gyermeki agy nemcsak arra való, hogy regisztráljon és befogadjon, hanem szükségszerűen arra is, hogy szelektáljon és felejtsen. 1-Ia nem így lenne, a fiatal agy idővel használhatatlan adathalmazok tárháza lenne, s létrehozná azt az embertípust, amely a klasszikus iskolák fenyegető rémképe volt:- a klasszikus műveltségű fiatalt, aki mindent tud, de semmihez sem ért. Iskolarendszerünk — kidomborodóan ide ért* ve szocialista iskolánk építésének elmúlt negyed évszázadát — az elmúlt évtizedek során a történelem minden eddig ismert kulturális forradalmát, kultúrát és tudást rohamozó lendületét túlszárnyaló lendülettel halad előre. Gondoljuk csak el, Közép-Európának ezen a táján évtizedekkel ezelőtt az emberi gondot még az írástudatlanság elleni harc jelentette, s mi erről a' mélypontról íveltünk mai magaslatainkra, ahol már az egyes tantárgyak felső szintjét érintve sem elegendő az írás és olvasás puszta ismerete, az írott és elolvasott szó gépies reprodukálása, s ahol már a maga teljes tisztaságában érvényesül — érvényesülnie kell a legalapvetőbb pedagógiai elvnek, amely, kötelezően megszabja új Magna didacticánk irányát: a gondolkodás túllépi az észlelés kereteit. T e stvé re k k ö z ö tt milyen rosszul kezdődött, olyan jól ért véget a Csehszlovákiai Magyar Tanítók Központi Énekkarának idei nyári összpontosítása a Magas-Tátra legészakibb nyúlványai alatt elterülő Zdiar községben. Amikor megérkeztünk, hűvös volt, másnap megeredi az eső, s a Tátrából nem láttunk semmit. Szálláshelyünkkel sem voltunk megelégedve, mert az összkomfortos, higiénikus lakásokhoz szokott tanítóféle nehezen hiányolja a fürdőszobát, a melegvizet, az angol WC-t, nem beszélve a lakásnak és levegőjének tisztaságáról. Márpedig Zdiaron mindössze egy valamire való üdülő létezik, a Magura. A Tatra üzemi üdülést szolgál, a Vroteika meg nem nagyobb a régi kisvárosok vasúti szállodáinál. Maradnak hát a jellegzetes — és a már kevésbé jellegzetes, de jóval korszerűbb — ždiari faházak, a goral építkezés műemlékei. Mert Zdiar egyike ama gorál településeknek, amelyek szétszórtan megtalálhatók a Tátrának mind a szlovák, mind a lengyel oldalán. A „goral“ szó tulajdonképpen hegylakót jelent, de nyelvjárási, néprajzi, szociológiai szempontból sokkal többet is. Zakopane, a lengyelek legnagyobb tátrai központja szintén goral település, s a lengyelek ugyancsak büszkék a goralokra: emléküket népköltészetük, írott irodalmuk egyaránt megörökíti. A lengyelnek a goral körülbelül azt jelenti, mint a magyarnak a székely. Szlovákiához aránylag kevés gorál falu tartozik, de ezek színpompás népviseletéből, érdekes szokásaiból, dallamvilágából a szlovák folkloristák gyakran merítenek ihletet. Viszont közismert, hogy a folklór a legelmaradottabb, a civilizációtól legkevésbé érintett területeken él a legtovább. Így hát nem csodálkozhatunk, ha épp a legjellegzetesebb ždiari faházakban híre sincs a komfortnak, legalábbis annak, amit mi komfort alatt értünk. Mert amint Béres Pista barátom megállapította, a ždiari ember szemszögéből nézve ezek a faházak nagyon is komfortosak: lakás, árnyékszék, fáskamra, pajta, istálló — mindez egy födél alatt, négyszög alakban elhelyezkedve egy pirinyó kis udvar körül, mert hisz ha nem így lenne, a téli nagy hófúvások idején a goral heteken, hónapokon keresztül egyebet sem csinálna, mint havat lapátolna, ha rá akarna rakni a tűzre, vagy ha az állatainak eleséget akarna dobni. „Célszörű szögény embör“ — mondaná Tömörkény, hát még ha megtudná, hogy a kút sem a pirinyó udvarban, hanem a fáskamrában foglal helyet. Ilyen komfort mellett aztán az a házigazda, akinek tele a éléstára, fáskamrája, pajtája, ha nem akar kimozdulni, akár egész télen otthon maradhat, a kis udvart körbefutó tető alatt. Rosszabb annak, akinek a házáról v elviszi a szél a tetőt. (Nem tudom, azsindelylyel födött, hórihorgas goral tetőket le szoktam kapni olykor a szél, de hallottam, hogy a modern, szép kilencéves iskola bádogtetejét már három ízben fölgöngyölitette s vitte portáról portára, nem csekély kárt okozva vele a derék goraloknak.j Goral szemmel nézve mindez szép és jó lehet, délibb klímához szokott tanítóénekkarunk mégis a jellegzetes faházak árnyoldalaira figyelt föl először: arra, hogy a lakásba csak a főbejárat alatt elfolyó trágyáién és annak kigőzölgésein keresztül lehet befutni, hogy a hálószobát egy szál fal választja el az istállótól, hogy az előszoba 'huzatos, hideg, a házhoz vezető út pedig sáros, hogy nincs melegvíz, s hogy nyolc ember két lavórban kénytelen mosakodni. A sárral kivált a „Villa negrá"-nak elnevezett félreeső, domboldali házikó lakóit verte meg a sors: három személyautó is állt az ablakuk alatt — jónéhány énekkari tag saját autón jött az összpontosításra —, de ha egyikük-másikuk lekocsikázott a faluba, sohasem lehetett benne biztos, hogy föl tud-e kapaszkodni újból a dombra. Tíz centinél is mélyebb keréknyomok jelezték a „Villa negra“ felé vezető utat, s amikor a tulajdonképpeni „úttest“ hasznavehetetlenné vált, a szomszédos legelő és árpatábla került sorra. Majd, hogy a legázolt fű és árpa tulajdonosa panaszt és barikádokat emelt (az előbbit a községházán, az utóbbiakat a vétség színhelyénf, a „Villa negra" lakói a hazai kényelem utolsó foszlányairól is lemondtak, s gyalog bandukoltak be az iskolába, ahol a próbák folytak, s ahol a kosztat osztották. Kezdetben a koszt is kevésnek tűnt, ám amikor ezt — „aki mer, az nyer“ alapon — szóvá tettük, azonnali javulást észlelhettünk: már az első napokban lehetett duplázni, s az összpontosítás végén olyan kiadósán főztek, hogy a nekünk szánt ételmennyíséget nem bírtuk elfogyasztani. Nem voltunk egyedüli kosztosal az iskola konyhájának: ott étkeztek az ugyancsak összpontosításon levő rajzszakos pedagógusok is. A konyhát Margita Andrášovä tanítónő vezeti, s nem kis mértékben neki köszönhetjük, hogy énekkarunk ždiari összpontosítása megvalósult. A konyha személyzete — s maga a konyhavezető is — épp szabadságra készült, amikor egyszerre három levelet kaptak: az egyiket az énekkartól, a másikat az iskola-
