A Hét 1970/2 (15. évfolyam, 27-52. szám)
1970-09-06 / 36. szám
Niccolô Paganini A csodálatos, felbecsülhetetlen értékű he gedút, a Guarnerl del Gesu’-t üvegszekrényben őrzik a genovai múzeumban. Néha a várost tanács engedélyével megszólaltathatja egy-egy világhírű hegedűs, köztük Vecsey Ferenc, Yehudi Menuhin és David Ojsztrah... De nem úgy, ahogyan „ ... a hegedű királya, világcsavargó, hercegnők s perditák kegyence, aranysarkantyús lovag, báró és kocsmavendég, sárral dobált s babérral övezett művész“, a genovai varázsló, az „eretnek“, „az istentagadó carbonarók barátja“, „az ördög cinkosa“, Niccolo Paganini szólaltatta meg!... Nem úgyl... 1840. május 27-én halt mag, s azóta talán a hegedűje is csak félig él... ■ Az alvó Genova csendjét vergődő sikoly hasította át, Teresa Bocciardi vajúdott a Fekete macska sikátor egyik ódon házikójában, s amikor a bábaasszony nemsokára megmutatta az újszülöttet az apának, Antonio Paganininak, az dühösen morogta: — Vigye már előlem, mert... az ilyet legjobb lenne a tengerbe fojtanil — azután meg a feleségére förmedt — Jettatorét szültéll ördögfattyűt, iszonyú rút kölyköt, szégyent a Paganini-házbal Négyéves volt Niccolo és tátott szájjal hallgatta a kintornás szakadozott melódiáit, egy régi-régi szárd dalt... Azután a kisfiú belopódzott a kamrába és leakasztotta a falról apja legnagyobb kincsét, az öieg gitárt... Madárkaromként görbülő, hosszú ujjal nyomán felcsengett az imént hallott dallam. Teresa rettentően megrémült, Toni megöli ezt a szerencsétlen gyereket, ha rajtakapja: — Santa Máriái Niccolo! Tedd le, tedd le azonnali Ekkor lépett be a férje és most nem esett neki a kisfiúnak, mint máskor minden ok nélkül is, hanem leintette az asszonyt: — Ne bántsd, hagyjadl... Lássuk csak, mit tud az ördögfattyl — és a szemében megvillant valami. — Tanulni fogsz, muzsikát tanulsz. Értetted? ... Hohó, gyerek, vége a naplopásnak ... Csodagyereket faragok belőled ... Tehetséged van, nekem meg van botom, hogy szorgalmad is legyenI S megszűnt Niccolo gyermekélete. Az apja az ócskapiacon vett neki egy hegedűt, s attól fogva végtelennek tetsző órákon át tanulnia kellett. Apja bezárta a kamrába, s ha abbahagyta Niccolo a játékot, bement hozzá és irgalmatlanul megverte. Antonio Paganini a Pénz Zsoltárát hallotta egyre! Az egyik híres tanítómester a másik után ... S Niccolo nemsokára már ott állt a hangversenydobogón: kék bársonyruhában, görbe lábszárain fehér harisnya, az arcán nincsen félelem, szeme Nicolettát kereste, az egyetlent, akit életében szeretett: a húgát... Azután a vénember külsejű fiú felemelte a vonót és Játszani kezdett... S amit játszott, ismerős volt ugyan, de így, ebben a formájában még nem hallotta senki. A Curmagnola melódiája, a régi francia dal, a piemonti nemzeti himnusz, de micsoda vad, A genovai varázsló vérforraló változatlan ... Niccolo hajladozó árnyékteste a nézők fölé magasodott, s mintha csak belőle áradt volna a zuhogó vágy, a végzetes, forró melódia ... Mindenki megbúvölten figyelt, azután a fiú leengedte a vonót... Diadalmenete megkezdődött! Ez már csoda, ez már varázsiatl... Ezek a felfelé pergetett pizzicatókl... Ezek a dlabolikus, idegtépő tremolók ... Emberi kéz nem képes errel... Hazug rágalmakat terjesztenek hegedűjének húrjairól is a szent inkvizíció megszállottjai: Az első egy olyan 1J húrja, amivel száz embert megöltekl... Elpattant ér a második, amiből a vér kifolyt!... A harmadik szűzlány beléből készült, a negyedik pedig a hóhér köteléből ... Igen, ez áll a szent inkvizíció irattárában lévő jegyzőkönyvekben! Egy hangverseny után hazafelé tartott a Mester, amikor három fiatalember megszólította és egy pohár borra invitálta... Az első pohár bor után elmondták, hogy ők carbonárók. — Ma fehér ágyban hálunk, de ha jön a szénégető testvérek üzenete, megyünk hozzájuk és velük együtt bűjdosunk, gyűjtjük a népet. S lecsapunk, ha elegen leszünk! És Paganini tudta, hogy kik a carbonarók! Az irigy, a fukar Paganini, aki minden garast a fogához vert, még az ételére is sajnálta a pénzt, a belső zsebébe nyúlt, egy kőteg bankót húzott elő: — Ezt vigyék el a carbonaro központbal... Húszezer líra, a hangversenyem bevételei — s aztán, hogy elérzékenyülését eltitkolja, Ijesztő mosollyal folytatta: — Nem tagadom, hogy nehezen válók meg ennyi pénztől... A famíliám egész életében nem látott ennyi bankót! — azután átlépett a küszöbön. S valóban nem sajnálta a pénzt. Tudta, hogy mióta Mazzini Marseille-ben meghirdette a Giovane ltalia programját, a carbonárók vad elszántsággal harcoltak hazájuk felszabadításáért. A raboskodók és a kivégzettek helyébe mások álltak. A „peste carbonaro“ — ahogyan Ausztriában nevezték — egyre terjedt... Azután a Mester megismerkedett Antonia Bianchl énekesnővel és úgy érezte, hogy megtalálta a boldogságát... De az asszony kezdettől fogva gyűlölte, irigyelte Niccolo sikereit és elhitte a Jezsuiták otromba és alaptalan vádjait is. Amikor megszülte fiát, nem engedte, hogy az apa hozzáérjen: — Eressze el!... Ne nyúljon hozzá! Hisz maga megfertőzi! ... Ha tudnám, hogy olyan Istentelen lesz, mint maga, olyan átkozott carbonaro, — megfojtanám a saját kezemmel! Paganini otthagyta a dühöngő asszonyt, tezárkózott a szobájába, gyötörni kezdte ujjaival a hegedűt... A vonóval olyan ijesztő hangokra késztette, sikolyokra, melyeket még sem ember, sem hegedű nem hallatott... Paganini végtelenül szerette a fiát és ezt a felesége ki is használta ellene. Miután elhagyta férjét, állandóan azzal ijesztgette, hogy magáva viszi... Hatalmas összegeket zsarolt így ki a szerencsétlen apából. A jezsuiták meg papot szerettek volna csinálni Paganini fiából, hogy az apja után örökölt hatalmas vagyona majd a rendre szálljon ... ■ Csakhogy Paganini még élt, egyie járta Európát, egyik hangverseny a másik után, gyűlt a sok arany... S a fiát mindenhová vitte magával ... Közben az újságok „jóvoltából“ borzalmas históriák keltek róla szárnyra: „Az ördög személyesen kísérte Bécsbe... Mellette ült a postakocsiban ... Véle lakik a szállodában...“ „Paganini nem is ember, ijesztő gépezet, lárva csupán, melybe pokoli praktika varázsolt életét.“ .......rejtélyes anatómiai csoda folytán vérkeringése más, mint az élőké, egészen más, mert nincs szive; igen, szív nélkül született.“ .......szívét húszéves korában maga a Sátán operálta ki.. A reklámfőnökök szerint minden volt már: asszonygyllkos, útonálló, leánykereskedő és gályarab, de semmiféle hazugság-zuhatag nem állíthatta meg ezt a csodálatos tehetségű művészt ... Csak ő maga tudta, meg az orvosa, hogy milyen gyorsan fogy az ereje... Az orvos szerint minden hangversenye egy évet rabolt el életéből... Ha viszont nem hegedült volna, talán azonnal meghal. „Képes egy egész hangversenyt végighegedülni, s egy egész zenekart helyettesíteni..." — „A többi hegedűssel csak úgy hasonlítható össze, hogy nekik is van hegedűjük és vonójuk“ — „Egyetlen húron a hangnak olyan sokszerűségét formálja ki, s oly könnyedséggel, mintha erre más eszközök nem is léteznének ...“ „Temperamentuma lenyűgözői...“ — Írták róla a kritikusok. Paganini kibéreli a párizsi Operát, meghirdeti búcsúulőadását, amikor a francia fővárosban százával szedi áldozatait a döghalái... Az operaházban fojtott várakozás, s az emberek észre sem veszik, hogy a szomszédjuk penészszínű arccal lecsúszik a széksorok közé... A kolera szedi itt is az áldozatait... Paganini démoni arcára tapad minden tekintet, melyen a mély szemgödrökben a farsangi halál fáklyái lobognak vadul... Aztán a Mester előrelép és játszani kezd. Ördög-trilla ... Moto perpetuo ... Elképesztő kötött staccatók... Az „ugrasztott vonó“ siklik a húrokon ... A Boszorkánytánc vad trillái, zokogó kantilénák, fájdalmas és érzéki vibrálók ... Paganini ördögi táncát járja a hegedűvel, s a közönség együtt örjöng a hangok démonával... Őrjöngve tapsol... Halálos ágyán feküdt a Mester, mellette ült fia, Achille. — A hegedűmet... — olvasta le apja ajkairól a hangtalan kérést, és már hozták is a Guarnériust, karjai közé tették... S a már néma Paganini játszani kezdett... A húrok egymás után pattantak el, már csak a G-húron siklott a dallam oly különös, kísérteties hangszínekkel, melyeket azelőtt nem hallgattak még tőle sem, soha... Azután a G-húr is elszakadt s vele az édes és tiszta melódia, Paganini ülő teste oldalt dőlt; feje előrebukott. A Guarnérius kicsúszott kezel közül és panaszos zengéssel a padlóra hullt... ■ A zenei világ mélységes megrendüléssel fogadta a gyászhlrt... Liszt Ferenc, a Gazette Musicale-ban Így jelentette be a Mester halálát: „Paganini életlángja kialudt és velő olyan pompás je»enség tűnt el, amilyent a természet csak azért ad a világnak, hogy hamarosan visszakövetelje...“ Az egyház viszont megtagadta Paganini holttestének tiszlosséges eltemetését és a gyászszertartást is. Cannes közelében, Sain Jean Cap Ferrat félszigetén titokban temették el először, de újra meg újra kiásták, más hulyre temették, míg a halott maestro milliomos fia új és új egyházi alapítványt tett. Végre a pápa engedélyt adott rá, hogy Paganinit a polleviai birtokán épített kriptában eltemethessék s u Szent György lovagrend pármai templomában megadhassák neki a végtisztességet. Harminc év múlva még méltóbb gyászünnepség keretében kiemelték a sírjából és átvitték a pármai köztemetőbe... Achille, a fia, aki mindezt kiharcolta, belevénült a küzdelembe, és majd az egész öröksége, több mint két millió frank, a római apostoli kúria consistoriumánuk pénztárába került... Gránit emlékmű s rajta aranybetfls felirat: „Itt nyugszanak hamvai NICCOLO PAGANININAK aki hegedűjéből égi harmóniákat csalván ki, u maga felülmúlhatatlan zsenialitásával megrázta ugész Európát és újabb ragyogó koronával ékesítette hazáját, Itáliát..." — NLE — E33T
