A Hét 1970/2 (15. évfolyam, 27-52. szám)

1970-08-16 / 33. szám

gorú arca mered ránk a falról... De talán ö sem volt mindig Ilyen szigorú, amikor az udvaron iszogatta a jó nagycótényl borocs­kát ... Az idő keze ellágyítja a szobrok arcán a ke­mény vonásokat... Alacsony, oszlopokkal megtámasztott épü­let, mintha a szürke házsorból kilépett vol­na, hogy: Itt vagyok!... Tudom, hogy engem kerestek ... Állok a rendelkezésiekre! Ablakain vasrács, kapuján lakat, pedig mi látni akarjuk belülről isi Egykettőre átmászunk a kapun és lehuppanunk a kövek, téglák és tört cserepek közé... A szűk udvart felverte a gyom, az egyik ablakból koponyák üres szem­gödre néz ránk fenyegetően ... Az egyik szo­bában csupa emberi csont... A múlandóság fenyeget ki a csonthalmazból száraz ujjai­val ... Pozsony egyik legrégibb épületében, a hó­hér házában vagyunk... De hogyan került Ide ennyi csont? ... Talán saját házában temette el az áldozatait?... Vallatjuk a vén falakat, s közben hullik a vakolat. Talán száz festék­réteg egymás alatt és a legelső vörös ... Vörös, mint a vér... Mint azok vére, akiket ennek a háznak a lakója segített át a másvilágra. Lehet, hogy ez az ember volt a legbuzgóbb templomlátogató, hiszen ide esik a torony ár­nyéka, az ő udvarára ... Vajon kinek a vélő tapadt az itten lakó hóhérok kezéhez? ... Csu­pa gyilkosé, útonálló betyáré vagy ártatlan embereké, boszorkányság gyanújába kevert szép asszonyoké is? Kit akasztott fel és kit fejezett le? Kit tört kerékbe és kit kfnzott halálra? Vallatjuk a néma falakat, a néma csontokat, az üres ablakszemeket, de azok csak hallgat­nak és nem árulnak el semmit szörnyű tit­kaikból ... Volt-e a hóhérnak lelkiismerete? Hogyan tudott aludni ennyi csont fölött? Megnyúlnak az árnyak, közeledik az este ... A hóhérház udvarának hangulata ránktelepszik és fellélegzünk, amint újra a kapun kívül va­gyunk ... Az utca már békésebb képet nyújt... ősz öregek ballagnak hazafelé, fiatalok sétálnak kézenfogva, de ők inkább egymás szemébe fe­ledkeznek és nem nagyon érdeklik őket az ódonpatinájú falak ... Egymást faggatják: Sze­retsz? ... Bach zongoraversenyének egy foszlánya szű­rődik ki az ablakon... Vajon ki ül a zongora mellett? ... Öreg, ráncos kezek simogatják vé­gig a megsárgult billentyűket vagy sima, fe­hér kezek csókolnak rajtuk végig?... A füg­göny nem engedi meg, hogy belessünk a szo­bába ... Az ablakban guggoló virágcserepek­ből rosszalóan néznek ránk a muskátlik: — Minden lakás egy külön titok... Nincs jogo­tok arra, hogy a függönyt félrehúzzátok! ... Milyen szigorúak is tudnak lenni a virágok! Titkokat melengetnek penészes keblükön az ódon falak, titkokat zárnak hideg, fekete szí­vükre az utcakövek és az emberek is titko­kat ölelnek magukba ... öregek és sokat lát­tak már... Olyan az ember Is, mint az utca köve: Minden átmegy rajta... S azután vagy összetörik vagy kibírja ... Virágok ős kövek, színek és halotti szürke­ség, zöld moha és szürke penész, öregek és fiatalok, reszketős sóhaj és szerelmi vallomás, a hulló vakolat neszezése és Bach zongoraver­senye ... Este van és rejtőkéből táncosán-suhanó lép­tekkel előoson a fátylakba burkolt romanti­ka ... S mindenkinek azt a táncát mutatja be, amelyikre a látogató a leginkább kíváncsi. Már égnek a lámpák és a szobában hinta­szék és hintaló, tajtékpipa és unoka, házisapka és játéktrombita, papucs és gyerekslrás, biblia és mesekönyv ... Romantika — regényesség ... Így mesélik a falak, így súgják fülembe a tekergős utcák, hát miért kételkednék ben­ne? ... Ahány regény — annyiféle regényes­­ség... Ki tudja, hány regényt ír az élet és hányat ír az álom?... Mert minden regény egy em­ber regénye — minden álom egy ember ál­ma... Nekem így vallottak a vén falak, másnak talán mást mondanak, ha az a valaki a bizal­mukba tud férkőzni... Jó éjszakát, ti ódon utcák, elaggott házak, hűlt kapualjak ... Ki 'tudja, mire ébredtek? ... Holnap talán még lesztek, talán már nem is lesztek .. . Jó éjszakát... Tóthpál Gyula felvételei Töfög velünk a kis Diesel-mozdony. Ügy utazunk, mint a mesében; régi filmek, gyer­mekkori kalandos könyvek emlékei eleve­nednek fel úfra. Mindenki meghatódva mo­solyog. Az ember önkéntelenül füttyre csü­csöríti a száfát, de a szorosan nyomunkban haladó kis gözmozdony, az őskort „kávé­daráló" zakatolása és sietésre buzdító fütty­­felzése minden más hangot elnyom. A gyor­saságra nem lehet panasz: néhol elérjük az óránkénti 20—25 kilométeres sebességet is. Mellettünk, a völgyi ütőn, rövldnadrágos fiúcska kerékpározik, sokáig integet, aztán megunja és tovarobog. A nyitott vagonban köröskörül frissen ácsolt padok. A ml tisz­teletünkre készítették, így az Árva folyó egész völgyét kényelmesen áttekinthetjük. A fenyödeszka gyantatllata jólesik a város­hoz szokott tüdőnek. Sovány hegyi patak siet mellettünk, fantasztikus sziklatömböket ostromolva. A haragoszöld tisztásokon fehér fejkendős asszonyok csupaszra bántott ága­sokra petrencézik a szénát, hogy a szél el ne hordja. Az erdei kisvasút több mint fél évszázados múltra tekinthet vissza. A kisvasút a za­­kamennét erdészeti üzem faanyagát szállít­ja. A múlt század derekán, amikor Zaka­­mennében fűrésztelepet létesítettek, a leg­olcsóbb szállítási eszköz a víz volt, ezért az 1860—70~es években víztárolót és víz­­duzzasztót építettek a hegyi patakokon. A víztárolók építése 110 ezer békebeli fo­rintba került. A felesleges fát, amit az ot­tani fűrésztelepek nem tudtak feldolgozni, az árvái tutajosok szállították Kralovánbu, onnan pedig a ItptÓtak úsztatták le a Vá­gón Komáromba. A tutajok azonban nem­csak gömb-fát, hanem a zakamennéi fű­résztelepről feldolgozott félkész termékei­ket is szállították. Mivel a gömbfa és a deszkák a víztől sokszor megbámulták, megfeketedtek (s ez a minőség rovására mentf, az addig vízzel hajtott fűrésztelepet 1875-ben korszerűsítették: gőzgépekkel sze relték fel. A faanyagot, különösen a téli hónapokban fuvarosok vitték a fűrésztelep raktárába. A készterméket szintén a fuva­rosok hordták az Oravský Podzámok-i vasút­állomásra. Akkor még csak kezdetleges erdöírtásos fakitermelés folyt. A nyári Időben vágták a fát és télen szállították a fűrésztelepre. Az árvát uradalom gazdáinak nem felelt meg ez a módszer, több hasznot vártak és olyan megoldást kerestek, hogy a fűrésztelepet folyamatosan egész éven át el lehessen látni faanyaggal. Ezért építették 1916—18- lan, olasz hadifoglyok segítségével, az er­dei ktsvasutat. Hossza ölven kilométer volt. A kysucal oldalon szintén ezldötájt készült el a mintegy 33 ktlométer hosszú pályasza­kasz. A két kisvasúit pályát hosszas tervez­­getés után csak 1925-ben kötötték össze a nyolckilométeres Oravská Lesná—Tanečník —Chmúra vonalszakasszal. A két kisvasút találkozása után pár év múlva (1929-ben/ megszüntették a zakamennéi fűrésztelepet. A kisvasút most fél évszázad után ugyan­erre a sorsra jut. Egyes szakaszain fokoza­tosan felszedik a síneket, és helyükön jó erdei utakat építenek. Az ok: nem gaz­daságos, karbantartása nehéz ezreket sőt milliókat, emészt fel, a télt hónapokban a nagy hó miatt nem lehet használni, a gépkocsikon való szállítás gyorsabb és ol­csóbb. A fakitermelés módszere Is megvál­tozott, a vágások, Irtások sokkal messzebb kerültek a vasúttól. S ha már egyszer a mindig nagyobb teherbírású gépkocsikra, traktorvontatású pótkocsikra rakják a fát, ezek elviszik egyenesén a feldolgozó helyre is. A munkatempó felgyorsult, a kts moz­donyok zakatoló tüdeje már nem bírja szusz­­szál, nincs is orvosuk, ugyanis nagy-favítá svkat ma már senki nem vállalja. A kisvasút megszüntetése persze nem máról holnapra történik, fáradságos, jól átgondolt munka ez sok pénzbe kerül. Tálán mégis meghagy­nak egy ötktlométeres szakaszt az erdé­szeti múzeum részére. Az állandóan fejlődő turisztika számára is fel lehetne használni ezt az érdekes és romantikus kisvasutat. Mikor kiszálltunk, búcsúzóul még egy hosszút füttyentett a kts gözmozdony, és a sudár fenyők a feltámadó szélben élénken integettek utánunk. OZSVALD ÁRPÁD □ED7

Next

/
Oldalképek
Tartalom