A Hét 1970/1 (15. évfolyam, 1-26. szám)
1970-03-08 / 9. szám
Balta György Sanzon a labdarúgást ól v e r g Már pár napja nagyon ideges nagyok. Most is azon kaptam magam, hogy ujjaim őrült táncban kezdtek. A kávéház jedetlen asztallapja tompán verte vissza az ütemeket, erre figyeltem fel és a telefon berregésére. Mindig felriaszt. Visszaereszkedtem a párnázott székre. Kézlegyintés, hallucináció. Várom, engem kérjen az az ismerős hang a vezeték túlsó oldalán a készülékhez, de semmi. Tűrhetetlen állapot. A nő a szomszédos asztalnál felemelkedett. Szemügyre vettem a bejáratnál felbukkanó férfit. Sandán az integető nő felé indult. Szuszogva .lehuppant a nő mellé — Miért hívtál —- mordult fel — megbolondultál? — Látni akartalak. — Ha megnősülök, akkor is a nyakamra jössz? — Nem, —■ mondta könnyes szemmel. Az asszony rám nézett, de tekintete lesiklott rólam, mintha mozdulatlan szobor, kávéházi dísz lettem volna. Uramisten, ez a nő szép. A telefonügy az imént túlságosan lefoglalt. Az ellenszenves férfi és a csinos nő találkozása. Kezdődik az előadás. Egyszerre vagyok néző és hallgató. A férfi mindjobban ellenszenves. Kifogyott a vágy, hogy felálljak és nyakonvágjam. — Sohesem értettél meg, tudom. Gyerekként kezeltél. — Hülye kislány. — Mondd, tudsz te udvariasabb is lenni? — Felingerelsz. — Elmegyek. — Nem mész sehová. Miért hívtál? — Szerettem volna megbeszélni egyet s mást, de már nem időszerű. Megyek. — Hát jó, nem akartalak megbántani. Nem tudod felfogni, hogy nem értettük meg egymást, mind a ketten mást akartunk. Rosszul r* H * odes .húztuk a szekeret. Kiborultam. Idegileg nem bírtam. Csak ne lennél olyan nyafka. Találsz valakit, meglátod. — Nem kell senki — szólt sötéten a nő. A felém fordított arcán láttam, hogy a sírással küszködött. — Elfelejtesz. Még jó, hogy az emlékezel, mint valami furfangos szolga, nagy gonddal átszitál minden rossz élményt és csak a kellemeset, a szépet hagyja meg. — Azt gondolod nekem nem fáf? — Könyörgöm, ne hazudjon. Elviselhetetlen, ha az arcomba hazudik. Elhallgattak. A férfi kényelmetlenül érezhette magát, állandóan mozgott, mintha tűkön ülne. Az arca üresség tükre. Ült és maga elé meredt. Talán a halászatra gondolt. És a nő? jelenetek, mozzanatok keltek életre benne, arca percenként gyűlölt és szeretett. Nem bírt a férfira pillantani. Vergődött, mint egy törött szárnyú veréb. Egyszerre szeretett volna elrepülni és maradni. — Nem értettük meg egymást — kezdte újra a férfi. — Te nem értettél engem. — Lustálkodtál, sokat aludtál, ezt nem szerettem. — Mindig nyafogtál. — Azóta nem tudok aludni... — Majd rendbe jössz, idővel. — Soha. Felállt, ösztönös mozdulattal végigsímította szoknyája ráncait. Utána nehéz kontyát utasította rendre. Elindult lassú apró léptekkel. Vártam, visszarohan, de nem történt semmi. A férfi szemmel kísérte, míg alakja semmivé zsugorodott a bejárat nyílásában. Most odamegyek és lesózok neki. Megtorpantam. Egy könnycsepp gördült le, barázdát szántva az arcán. Le sem törülte. HOZÁK VALI (Villonnak, tisztelettel) Szeretsz mulatni? Ereidben fölszikráznak a jó borok? Vizek kékes szárnyán ring asz, veled ringnak a csillagok? Szeretsz vadászni? Kivárod, amíg a róka sompolyog? Vagy tavak partján kémleled, fölsznrt-e potykát a horog? Szeretsz vitázni? Érveidtől megjámborodnak okosok? Nem hevít semmi úgy e földön, mint a foci, a szent dolog! Keresd szeretőd szemében a fényt, a szép, a vad tüzet, less melle két madárára, csodáld meg lázas röptűket, szeresd a zenét, a forrást, mi szíveinkből kibnzog, legyenek társaid a fák, a rigók, cinkék, jázminok; száguldj jó gépeden, süvíts, és még az ég is meginog; Nem hevít semmi ágy e földön, mint a foci, a szent dolog! Kószálj párizsi tereken, szép Bardotra csókot lehelj, űrkabinnal hullj a holdra, puhábban, mint a hópehely, légy háremőr, ficsúr, felcser, vagy pápa, pópa, kanonok, oroszlánokat fegyelmezz, pattogjon csípős ostorod, csinálhatsz bármit, hiába forrók a csókok, a borok, Nem hevít semmi úgy e földön, mint a foci, a szent dolog! jegyzet: Szíveitekre hullanak már rádióaktív porok? Nem gyógyít semmi úgy e földön, mint a foci. a szén* itiiio- ' tunk, Erzsi. Én meg a bolond fejemmel marhaságokat gondoltam róla. — Lehajtotta a fejét szégyenkezve. — Meg kelil becsülnünk. Érdekünk, hogy megbecsüljük__Kedvezhetsz is neki jó koszttal, Itallal,., Nagyanyusnál a szobát meg mielőbb rendbe kell hozatni. — Én is úgy gondolom, Gábor — mondta az asszony. Esti etetéskor ellett a Virág tehén. Nehéznek ígérkezett az ellése. Már-már állatorvost akartak hívni.-r- Nem kell — mondta Kocsis • István. — Hozzanak kötelet, megpróbáljuk azzal! Fél órán belül nagy bikaborjú hevert a tehén faránál a szalmában, bizonytalanul, meg-meginogva próbált lábra állni. A tehén panaszosan, hívón, féltőn bőgött rá. Nagy szemében fáradt fény égett, mégis benne lobogott az anyaság fennköltsége, az anya ragaszkodó, féltő szeretete. — Nem hittem, hogy sikerül — mondta a gazda verejtékezve. — Én sem — toldotta meg az asszony. — Láttam én már nehezebb ellést is — mondta István. Szalmacsutakba törölgette nyálkás kezét. Kocsis István vacsora után elszívott még egy cigarettát, aztán felment az istállópadlásra, hogy lefeküdjék. Meglepődött. Párna és két pokróc volt a helyére készítve. Sokáig forgolódott, sehogy sem tudott elaludni. Talán a fülledt meleg miatt. Éjfél tájban Deák Gáborné felment a padlásra és Kocsis István mellé feküdt. Olyan magával értetődően és természetesen csinálta, mint mikor feleség fekszik a férje ágyába, akit szeret, aki mellett nem érez sem tartózkodást, sem szégyenkezést. — Várt? — kérdezte az asszony súgva. — Vártam. — Tudta, hogy idejövök? — Tudtam ... Már akkor tudtam, mikor először beléptem az udvarukba ... Talán régebben ... Amikor még nem is ismertem. Azért mondtam, hogy félek magától ... Elhallgatott A többit már csak utána gondolta, a világért sem mondta volna ki hangosan: „Tudtam, hogy egyszer sor kerül erre, s azt is jól tudom, hogy ezzel elvágom a saját nyakam, mert nem tudok elfordulni magától, pedig most még nem lenne késő... Feleségem, fiam van, magának ura, sok földje, gazdag. És lesz gyereke is, biztosan lesz, örökös a birtokba. Lehet, hogy csak az a célja velem, lehet, hogy i a több, ki tudja... nem tudom, talán nem is érdekel... De azt biztosan " tudom, hogy olyan leszek én ebben a ronda világban, mint az apátián, anyátlan. Magam sem tudom majd, hogy kihez tartozom, és ki tartozik hozzám ... Mert szeretkezni valakivel csak úgy, az semmi. Pillanatnyi öröm. Elmúlik, elkopik, mint a tavalyi hó... de valakit megszeretni és tovább szeretni... És ha egyszer berúgok, és nem tudok uralkodni magamon?... Mi lesz akkor, ha karomra kapom a gyerekét, kiszaladok vele az utcára és torkom szakadtából kiabálom, hogy emberek, nézzétek, ez az én fiam, ez az én lányom!?“ Deák Gáborné csendesen sírt, átölelte Kocsis Istvánt, és csókolta, esókolta vadul, gátlástalanul. Acélos és tüzes volt a teste. Szinte lángot kapott tőle a széna. Abban az olthatatlan tűzben égtek hajnalig. Akkor ment el az asszony Istvántól. Keleten már hasadt az ég sötétje, virradt. Az eresz alatti fészekben mozgolódott a fecskepár. Halkan, álmosan csicseregtek. Apró lábukkal kevergették maguk alatt a tojásokat. Talán kisfecskékről álmodtak .. Befejeződött a tanév. Lacikát végleg felköltöztették a nagyszüleihez. Ügy-ahogy felépült Margit is. — Nincs már semmi bajom, kibírom az aratást — mondta Istvánnak. Deák Gábor fogatán beköltöztek a városba. Lacika nagyon keservesen, jajszóval sírt, nem és nem bírták lecsillapítani. Kocsisné egy ideig békítgette csendes szóval, mikor azonban nem használt a szép szó, ráförmedt. — Fogd be a pofád, kölyök, mert kétfelé hasítlak! Nagyapja vette pártfogásába. Megfogta a kezét. — Gyere, kis bogaram, ne sírj, gyere velem, majd én hátrakötöm öreganyád sarkát, rosszabb a boszorkánynál, gyere! Nagyapja sokat mesélt neki, s a gyerek szívesen elhallgatta. Sokszor órákhösszat ült mellette az istállóban az ágyon. Nyáron a libákat őrizte, fürdőit a patakban, meg' a -cimboráival játszott. Mikor eszébe jutottak a szülei (elég gyakran), elbújt a pelyvásba, ólak mögé, és jól kisírta magát Nem nyugodott bele, hogy elhagyták a szüléi. Akkor még nem tudta megérteni szülei helyzetét, s haragudott rájuk, amiért nem vitték magukkal a városba. Margit számára kegyetlen nehéz és hosszú volt az aratás. Gyakran enni sem tudott a kimerültségtől. Még jobban legyengült és megvékonyodott. István sokat dolgozott helyette is, közben bíztatta. — Már csak egy darab van, muci, tarts ki valahogy, aztán majd megpihensz, amíg mi a szérűre asztagba behordjuk a gabonát. Folytatjuk
