A Hét 1970/1 (15. évfolyam, 1-26. szám)
1970-03-08 / 9. szám
A jelen vonzásában Coda Gábor: Concerto „A 16—17. század fordulóján a velencei többszólamos iskola és a nyomában kialakuló új szólisztikus stílus a concerto kifejezést az eredeti latin értelemben alkalmazta különböző szemben álló csoportok felelgetésére.“ Ez a Zenei Lexikonból kölcsönzött idézet a mottója Goda Gábor új elbeszéléskötetének, a Concertőnak. A jelszó nyomban sejteti is, hogy Goda mondandói napjaink ellentmondásos, szövevényes-bonyolult valóságából táplálkoznak. A téma — a jelen, a ma valósága — talán sosem állt oly közel Goda érdeklődéséhez, mint az utóbbi esztendőkben. A Tóth Flórián regények (a „Magányos utazás“, de méginkább a „Valló-1 mások regénye“) és közben egy novelláskönyv — a „Miért nem nőtt az ember az égig?“ — néhány írása időről Időre dokumentálta íróink fokozódó figyelmét a jelen realitásai iránt. Tematikai, tartalmi vonatkozásban tehát a Concerto szerves folytatása Goda ismént említett műveinek. A „Magányos utazás“ magas érzelmi hőfokú ábrázolása annak az igazságnak, hogy a művészt eltéphetetlen szálak fűzik korához. A „Vallomások regénye“ Tótt Flóriánja — már e felismerés birtokában — azt kutatja-keresi: miként és hogyan kapcsolódik egymásba, függ össze és perlekedik, harcol egymással múlt és jelen az emberek tudatában, értelmi és érzelmi életében, általában a társadalomban. Tóth Flórián — más fontos összefüggések mellett — e kérdésekre még meglehetősen szűk körben, saját környezetében kereste a válaszokat. A Concerto írásai változatos alaphelyzetekben, különböző gondolkodású, magatartású, társadalmi meghatározottságú emberek bemutatásával kérdez rá életünk látszólagos és valóságos, kicsiny és nagyobb, rejtett és nyílt ellentmondásaira, konfliktusaira. Folyik a — mottóban idézett — „felelgetés“ komoly szóval, enyhe iróniával, szarkasztikus gúnnyal. Kivel így, kivel úgy. A lélek mély rétegeibe berozsdásodott előítéletekkel (mint a „Concerto“ című írásaiban), az osztódással szaporodó karrierizmussal és protekcionizmussal („A légy“), az európai honosságát még el nem vesztett fasizmussal („Panoráma“), a kusza és nehezen áttekinthető kérdésekkel, szituációkkal, emberi és társadalmi viszonylatokkal. Az író minden írásában más és más képletet-helyzetet jár körül — néha tán kissé körülményesen is! — hogy az alaptendenciát, a lényeget fölmutassa. Nem ád orvosságot, nem ígér gyors gyógyulást, de sajátos „godás" humora, bölcs iróniája mögül mindig kitetszik: Írónk — mert humanizmusa: szocialista humanizmus — nemcsak az emberek tisztességében, de felelősségében és akaratában is hisz. Olykor véle is megesik: tanácstalan az általa észlelt, leírt jelenséggel szemben, ám ezt sem szégyenli megmondani. Jellemző — „Köd“ című — novellájára gondolok, mely egy különösségében is lehetséges, elképzelhető helyzetet tár fel, ahol — ad abszurdum élezve — visszájára fordul a rendhez való hűség, ahol a fehér majdnem feketévé, a sötét majdhogynem fehérré, hótisztává lesz. fis hogyan fejezi be Goda ezt az elbeszélést? így: „Fantasztikusan nagy a köd“. „Nagyon nagy — mondta Kunder bácsi — épp a rádióban hallottam, hogy nemcsak Pesten van ilyen nagy“. „Majd felszáll!“ A változó élet teremtette furcsa, különös emberi és társadalmi helyzetek mellett — mint eddigi műveiben is — Godát a Concerto legtöbb novellájában (Különösen a címadó írásban) a művész és az alkotás, a mesterség és a művészet gazdag, ígézetesen és izgalmasan szép, veszélyes és hangulatos kapcsolata is izgatja: ezért bocsátjuk meg a tárgytól eltávolődó kalandos kitérőit, barangolásait. Kereken egy tucat változó színvonalú novella: ez a Concerto. Jelentős teljesítmény, ám nem mérhetjük Goda legutóbbi két regényéhez. Hasznos ujjgyakorlatnak, okos pihentetőnek, erőgyűjtésnek hisszük. Egy újabb, a „Vallomások regényéihez és a „Magányos utazásihoz felérő mű előtt. DOROGI ZSIGMOND 170 éve született JEDLIK ÁNYOS Időszámításunk kezdetétől a 19. századig körülbelül ugyanannyi jelentős fizikus élt, mint az egész 19. században. Ezt a századot joggal tarthatjuk a fizika fénykorának. Körülbelül 46 világhírű fizikus alkot ebben a században, sokszor nagyon mostoha körülmények között és feltárja a természet hatalmas rejtett kincseit az elektromosságban, optikában, hangtanban, hőtanban, sőt ennek a századnak utolsó éveiben fedezik fel a radioaktivitást is. Ampére, Ohm, Gauss, Faraday, Maxwell, Mengyelejev, Röntgen, Popov és a többiek, mind megannyi heroikus alakja ennek a korszaknak, melynek méltó berekesztője, fénylő csillaga a Curie-házaspár. Ennek a minden tekintetben forradalmi évszázadnak legelején 1800 január 11-én született a Komárom megyei Szímő községben egy fiúgyermek, ki a keresztségben az István nevet kapja. Az István névben inkább a bátorságot, magabiztosságot, energiát érezzük, mint azokat a tulajdonságokat, melyek egyre jobban tapasztalhatók voltak a fejlődő fiúban. Az élénkeszű fiú tanulmányait a nagyszombati, majd a pozsonyi gimnáziumban végezte. Komolysága, szelídsége és bizonyára nem utolsó sorban szegénysége a papi pálya felé irányította. A hat gimnáziumi osztály elvégzése után a Szent Benedek-rend növndékei közé kerül, ahol valóban az egyéniségét kifejező, szerény, lágyan csengő, de mégis különleges Ányos nevet kapja. A magyar fizikusok, sőt európai tudósok körében már így ismerik meg; ezt a nevet ismeri és tiszteli az utókor Is — Jedlik Ányos. 1818-ban Jedliket már a pannonhalmi ősi bencés kolostor magányában találjuk, hol nyugodtan hódolhat egyetlen szenvedélyének, a fizikának. Bejárt a rend laboratóriumába, laikus módján figyelte a változatos kísérleteket, fizikai folyóiratokat hozatott és végigjárta mindazt az iskolát, ami a kisdiákokat a fizika híveivé avatja. Elgyönyörködött a forgó mágneses rúdban, a rezgő fémrugóban, a higany felszínén véglgsikló hullámokban, az életre keltett elektromos szikrákban. Figyelméit legjobban az elektromosság kötötte le. Jedlik Ányos tanári pályáját Győrött kezdte, majd Pozsonyban a jogakadémia bölcsészeti karán folytatta, 1840-ben pedig a pesti egyetemen kapott katedrát, ahol a természettan tudományát közel 4 évtizeden át adta elő. 1858-ban az Akadémia tagjává választották. 1863-ban az egyetemi rektori méltóságot viselte. A pesti egyetemi szertár jól felszerelt laboratóriumával felnyitotta előtte egy csodálatos világnak minden kapuját. Űj korszak kezdődik életében, mert végre teljesen a fizikának szentelheti minden idejét. Mint fiatal fizikatanárt különösen megragadta az Örsted-féle kísérlet, amely megmutatta a mágnestűnek áram-okozta kitérését. így készítette el magának a közismert Schweiger-féle multiplikátont is, amelyben már a mágnestűt elektromágnessel cserélte ki. Amikor észrevette, hogy az áramtekercs az elektromágnest nagy erővel kilöki, felvetődött benne a kérdés, nem lehetne-e ezt a mozgást folytonosan egyirányú forgásba kényszeríteni. Csak kis változtatást hajtott végre a szellemes gépen, és a kísérlet sikerült. Jedlik először nem tudott ráeszmélni felfedezésének súlyára. Csak később, napok múltán egyre boldogabban látta ötletének hasznosítható voltát, jelentőségét. Ám még így sem merte magát az elektromágneses motor feltalálójának nevezni és páratlan szerénységgel azt vallotta, hogy örsted, Ampére, Schwelger kísérletei révén érhette el ezt az eredményt. Ezt az elektromágneses készüléket 1827-ben készítette. 1834-ben a német Moritz Hermann von Jacobi a párizsi akadémián bemutatja az elektromágneses forgáson alapuló motorját és így a prioritás az övé, Jedlik szerénysége sajnos túlzott volt, mert ha találmányát, mellyel több évvel megelőzte kortársait, nyilvánosságra hozza, vitathatatlan, hogy őt illeti meg az elsőbbség. Jedlik nevéhez még több találmány is fűződik, pl. a szikvíz előállítása, az optikai rács szerkesztése és akusztikai vizsgálatai is jelentősek. Kísérleteivel, megállapításaival magára vonta a külföldi tudományos körök figyelmét. Sajnálatos, hogy túlzott szerénységével másodszor is megfosztja saját magát a világhírtől. Jedlik ugyanis egyszerű laboratóriumában 1861-ben, hat évvel Werner Siemens előtt villanyindítójában elsőként alkalmazta a dinamó elvét, mégis Siemenst tartják a dinamó feltalálójának, mert ő találmányát 1867. január 17-én a berlini tudományos akadémia előtt ismertette, majd a párizsi világkiállításon bemutatta. A Jedlik-féle dinamó már 1859-ben be van jegyezve a budapesti Pázmány Péter Tudományegyetem leltári könyvébe. Sajnos feltalálója az illetékesek előtt hallgat róla. Jedlik tanárságának első éveiben az akkori szabályokhoz híven latinul tartotta előadásait. 1845-től azonban magyarul ad elő. Egyéniségéből sokat elárulnak azok a mondatok, amelyekkel első, magyarul tartott lelkes előadását megkezdte: „Legelőször is honi nyelven szólítom Önöket, hogy éldelhessék azon örömet, amelyet minden honát szerető magyarnak éreznie kell, midőn nyelvünknek kitárulnak tanodáink ajtaL De honi nyelven szólok azért is, hogy mindenkit emlékeztessek, miszerint már nem elégséges csak születési hely tekintetéből magát magyarnak vallani, hanem nyelv tekintetéből is történendő magyarosodás, a jelen kor szelleme által kérlelhetetlenül szorgalmaztatik.“ Jedlik jó pedagógus is volt és mint jó tanár szerette volna a fizika egész tananyagát tankönyvben összefoglalni. Nyomtatásban a következő művei jelentek meg: „Tentamen publicum et physica“, „A súlyos testek természettana“, „Hőtan“, „Fénytan“, „A természettumány fontosságáról“. Tankönyvírói tevékenységével kapcsolatos nyelvújítói igyekezete is. Az 1858-ban megjelent német—magyar tudományos műszótárban a fizikai, kémiai és mechanikai részt Jedlik dolgozta fel. Jedlik életének, munkásságának nagy része az ifjúság nevelésének jegyében telt el. Kiváló fizikusok egész sora került ki keze alól, maga Eötvös Lóránd is. A dinamók az egész világon szünet nélkül zúgnak, forognak, öntik az elektromos áramot, amely nélkül a technika haladása nem is volna elképzelhető, de nagyon kevesen tudják, hogy a mai gigászi dinamók mögött egy feketereverendás egyszerű magyar papnak a múltba sülylyedt alakja áll. Az utókor rendszerint hálátlan, de a ma élő fizikamatematika szakos tanárok kötelessége, hogy a rájuk bízott ifjúságot necsak oktassák, de neveljék tiszteletre és hálára nagyjaink iránt. Mert vannak, és nem is kevesen. Jedlik Ányos, Bánki Donát, Csonka János, Déri Miksa, Bláthy Ottó, Zipernovszky Károly, Puskás Tivadar, Eötvös Lóránd, Kandó Kálmán, és a két óriás — Bolyai Farkas és János, kis nemzetünk nagy fizikusai, matematikusai, feltalálói, kikre joggal lehetünk nagyon büszkék. OLÁH IMRfiNE
