A Hét 1970/1 (15. évfolyam, 1-26. szám)
1970-04-26 / 17. szám
Hétvégi kirándulás elmén mentem Nagylégre, hogy egy kicsit elszórakozzam, esetleg új barátságokat kössek, mert szeretek Ismerkedni, barátkozni. Akkor még nem ogndoltam, hogy szükségem lesz a Jegyzetfüzetre. Végül mégis kézbe vettem. Ünnepelt a falu népe, pontosabban a szövetkezeti tagság. A faluvégi gépjavító csarnokban lassan megteltek a széksorok, s közoen az általános Iskola füvósszenekara pattogó ritmusú indulókat játszott. Gyönyörűség volt őket nézni és hallgatni. Egyik-másik kisebb termetű tanulót szinte eltemetett a « nagytrombita. Mögüle csak két szem parázslása látszott, s a réztölcsérből áradt a hang, színesen, árnyaltan, engedelmesen hajlongott a kis zenész akaratára. Mennyi türelem, szorgalom, mennyi befektetett munka kellett ahhoz, hogy a holt hangszerekből szépen szárnyaló dallam fakadjon! Dicséret illeti a tanulókat, nem kevésbé az iskola zeneszakos tanárát. Mint egy nagy családi — ötlött fel bennem a gondolat, mikor végignéztem a csarnokon. Eszembe jutott a gyerekkorom, magam előtt láttam a szülőfalumat nagygazdálval, nincstelen zselléreivel, tiszteletet parancsoló hambltos portáival, tenyérnyi ablakszemú, süppedt viskóival. Égy pillanatig szinte éreztem a régi falu nyomasztó levegőjét, amit nem oldott fel a régi búcsú és lakodalom homályba veszett képe sem. Ott és akkor is tagozódott a falu, birtok szerint osztályozódott az ember, s keseiú nóta fakadt az italból Is. jóleső érzéssel tudatosítottam magamban, hogy nagyot, hosszút léptünk előre, s magunk mögött hagytunk egy lezárt, soha vissza nem térő világot, melynek levegőjét évezredes áporodottság szenynyezte. Fényre léptünk múltunkból hozott gyarlóságainkkal, gyengeségeinkkel, éhségünkkel és tudatlanságunkkal, s huszonöt éve Ízlelgetünk valamit. Néha káromkodunk, néha örülünk, de mind közelebb jutunk a nagy család fogalmához még akkor is, ha olykor keserűség ül a torkunkra, vagy különböző sorscsapások terhe alatt nyögünk. Mert tény, hogy nem csupa fény és szlvárványozás az életünk, vannak árnyai Is. Keményen meg kell dolgoznunk a mindennapiért, de jogunk és lehetőségünk van emberhez méltóan élni, és ez nem kevés. Ezeket a gondolatokat a nagylégl emberekkel való beszélgetés csak még jobban megerősítette bennem. Nagyrészük már eljutott oda, hogy kissé felülről nézve, tudatosan, józanul Ítéli meg életünk minden megnyilvánulását, s helyesen értékeli azt a világképet, melybe sorsának mozaikkockája beágyazódott. ■ Karácsonyi István ötven éves, Javakorabeli férfi, a szövetkezet elnöke. Kisparaszti családból származik, szülei bérelt földön gazdálkodtak. ö Is a szülői háznál dolgozott keményen, derőkfájdltón, s közben szebbről, jobbról álmodozott, mint a legtöbb fiatal. Aztán bevonult a Horthy-hadseregbe, kikerült a keleti frontra, előbb a németek fogolytáborába került, majd a szovjet hadsereg fogságába, ahonnan 1948. szeptember elsején jutott haza szülőfalujába. Életrajztöredék ... Eléggé szürke, sablonos és keserű, de már bánkódni sem érdemes miatta, hiszen a legtöbb ötvenéves emberé hasonló. — Mórt lettem volna éppen én kivétel? — kérdezte az elnök kissé fanyar mosollyal, s csak legyintett. — Aztán mit talált Itthon? — Ahogy egyszer átvonul a front... kevés valamit. A szüleim éltek, s akkor az volt a legfontosabb: az életi Egy évig Pozsonyban dolgozott. Mikor a faluban megalakult a szövetkezet, hazajött. A kertészetet vezette. Azt mondják: jól. Akkoriban nősült. Pozsonyból hozott menyecskét, aki három lánygyerek'kel ajándékozta öt meg. — Olga, a legidősebb lányom tavaly érettségizett Surányban. Ekonómus. Pozsonyban, a Slovnaftban dolgozik, ott Is lakik, hetente egyszer azért hazajár. Nagyon szereti a munkahelyét, mert megbecsülik ... Mária lányom tizenhat éves, a Dunaszerdahelyl Mezőgazdasági Műszaki Középiskola elsőéves hallgatója, Jól tanul... Zsuzsa a legkisebb, ötödikes. Hogy belőle ml lesz, még nem tudom, nagyon életrevaló... — A szövetkezettel meg úgy vagyunk, hogy bizony sokáig csak döcögött, mert az agronómusok évente váltották egymást. Aztán javulni kezdett a helyzet. Már három éve huszonhét koronát fizetünk munkaegységenként... Sok a fiatal dolgozónk, munkaerő hiányunk nincs. Aztán gondoskodunk a nyugdíjas öregekről Is, segítjük őket havi 550, 750, s ha már nem bír dolgozni, 900, koronával... A kulturális alapból fedezzük a kirándulások költségeit: negyven tagunk járt Bécsben, vagy nyolcvanén hajóval Pesten, de jónéhányan voltak már Lengyelországban és az NDK-ban is. Hát így élünk ml itt Nagylégen — fejezte be mondókáját az elnök, s magasra emelte poharát. Közbeszólt egy borízű hang: — Nem ég a tűz a kályhában! — Nem hát, hiszen tavaly még rigók fütyültek a fán! Azokat siratja a tűzön... i Nagylégen Is divat a hosszú ha]
