A Hét 1970/1 (15. évfolyam, 1-26. szám)
1970-03-29 / 12-13. szám
Dénes György becenevek Míg ifjú házasok vagyunk, éjjel-nappal turbékolunk. A zöldfülű férj szól: — Galambom. — Kutyuskám — gügyögi az asszony. Gyémánt-kukac, arany bogár, pillangó meg píntyő-madár, cirmos cicuska, kisegér ... — Boldog szívünkbe belefér egy egész állatsereglet. — Szeretsz, mókuskám? Én szeretlek. Később, ahogy múlnak az évek, vaskos szó is nyelvünkre téved. Kivált, ha összezördülünk s villámokat szór a szemünk. Már nincs kutyus, arany bogár, annál több ökör és szamár, sünndisznó, medve, vadbivaly, majmokból mindenféle faj. Már nem galamb és nem cica csak holmi kotlóstyűk, liba, károgó varjú, papagáj... Noé bárkája lesz a száj. Megöregszünk, s két vén madár, üldögélünk a régi fán, s eszünkbe jut az ifjú báj, gyémánt-kukac, arany-bogár s egy egész állatsereglet__ — Szeretsz, vén varjúm? Én szeretlek. Kuloár Ferenc levél anyámnak a virágok akkor térdepeltek melledre mikor a harangszó tenyerében megkondult a szivem s a kerítés a zenitre ágaskodott vasbordáival nem vagyok szomorú két szemem között dilis varjak csónakáznak nézem a ködben a várost s rádgondolok: miniatűr város az éhség keresztet növesztett mellemen igen mama hajammal újra kinőtt a félelem de ki kell hagynom minden indulatszőt hogy szarvas lehessek újra „a kemény agancsokat simogatod szememben de őrizhetsz akár fekete szélként akkor sem maradok meg neked“ • • * mintha jobb lenne eszme nélkül spárgával átkötött nadrágban csavarogni (szokjátok meg kilúgozott bőrömet alul a hatodik hetedik réteg még hátatokon sarjadt) milyen csődörök sörényében rejtőzöm én mi úgy eltakar hogy tán a végnapig sem érek közétek — a fehér és fekete fák árnyékába nem nem vagyok megbántott csak jó lenne érezni hogy hazugságból köptem arcon magam s hogy szennyes kabátban is éghez verődhet tenyerem s ha elsüllyed a nap arcomon vagy kicsorbult kés ordít majd mellemen ne legyek akkor se legyek szomorú Szalai Piroska rengetegben Hozzám az erdők tartoznak és halomra dőlnek fejemen a fák. Mint pecsétet ruhámon úgy hordom hátamon zöldhajú bánatuk: levélszemük utolsó pillanását, amint kábulva szörnyethal a nap kazánhevében. KARNEV SÁNDOR felvétele Simkó Csaba akár a vér Akár a vér folyt szét a szerelem Az alkony ráhúzta színét a vidékre s füvek hulláma fölött induló mozdulat vezette újjadat váltamra Feltűnt olykor-olykor a szemed biztos kékje Akár a vér folyt át a szerelem a csontos jövőbe Tóth László angoranyulak délutánja piros övemben halak fogaim nyomát elsimítja a szél karomon csörgők az öklök Balta Gvöigy kerékpározó nők Az emberiség pocsék társaság urán-tüdejő századunkban is. De azért: van két csodálatos találmánya. Az egyik ősi eredetű, a nő. A másik — a kerékpár — nem is olyan rég fogant. Almosító, hosszú utakon elédhull, novemberi meggyfalevélként egy-egy kerékpározó nő. Szoknyája ütemesen jár le-föl térde és combja között, s csak amikor megpillant, hajtja le pirulva fejét a kerekező amazon, de akkor már késő, Ruhája alól rajokban szállnak egünkre perzselni, izzani a szerelem csillagai. Perzsel és izzik persze a bicikli is, a csupacső szerkezet, piroslanak az útmenti kövek, az ég egy darabja és általában az pgész világ. Az emberiségnek, , e századunkban is pocsék társaságnak van két nagyszerű találmánya. Ha nem lenne, mindkettőt azonnal megteremteném!
