A Hét 1970/1 (15. évfolyam, 1-26. szám)
1970-03-29 / 12-13. szám
Radka a kwpuban áll, Délceg Mnsztafára vár ... Népdal Sibil, a rettenetes hajdút, aki után a kirszerdárok és legényeik tűvé tették a környék minden zegét-zúgát, elhatározta, hogy búcsút mond a hegyeknek, s feladja magát. Futótűzként terjedt el a hír másnap, de senki sem hitt benne! Sibil keveset törődött ezzel. Sietős volt a dolga, s másra gondolt. Az járt az eszében, hogy amikor mintegy két hónapja még a Kék Sziklák magas csúcsain tanyázott a hajdútokkal a kőszáli sások szomszédságában, a völgybe tekintve nőket látott menni az úton A hajdútok sosem támadtak meg asszonyt, s a szívükben sem volt a nők számára hely. De Sibil már sok törvényt megszegett, s nem tudta, vagy talán nem is akarta megérteni, mi a különbség a jő és a rossz között. „Asszonyok a Pokol Tornácán — gondolta —, nem is megvetendő zsákmány!“ Felállt, mit sem törődve azzal, mi lesz a kíváncsiságának következménye. A hajdútok nevetve indultak a nyomába, s foguk fehéren villogott, mint az éhes farkasoké. Leereszkedtek a völgybe, keresztülvágták a téli álmából még alig ébredező erdőn, s a Pokol Tornácán átvezető útra értek. Szörnyűséges volt ez a hely. Két ágban kanyargóit az út, széles ívet rajzolva a szakadék két oldalán, s itt, a csapda két abroncsa között, már sok ember lelte halálát. A hajdútok most is, mind mindig, elálltak az utat. A szakállas férfiak, fekete csuklyás arnauta-köpenyükbe burkolózva félelmetesen s fenyegetően álltak villogó fegyverükkel. A kanyarból előbukkanó nők halálra rémülten torpantak meg láttukra. aztán szétfutottak, ki a hegynek, ki a völgynek menekülve. De a lábuk nem engedelmeskedett, s összeroskadva, egy helyben vergődtek, mint a megsebzett madarak. A félelemtő] megbénulva estek a földre, s zokogtak A hajdútok mozdulatlanul, részvét nélkül álltak, s még csak rájuk sem pillantottak. Más kötötte le figyelmüket- az úton egy fiatal és szép teremtés maradt- S micsoda öltözetben! Kék selyemruhát. ska>-látvörös atlaszmellényt viselt, ezüstcsatokkal sujtásokkal díszített ieruzsálemi köténnyel. Nyakát súlyos, nagy aranytallérokból, régi török pénzekből készült lánc övezte. Csak nem esküvőre indult ebben a díszes ruhában? Vajon az apja megőrült, hogy őrizet nélkül engedi el ide a hegyek közé? Sibil előrelépett, a lány nyugodtan nézett farkasszemet vele. Összehúzott, szép ívelésű szemöldöke vízszintes fekete vonalnak látszott, s piros ajka indulatosan remegett. — Ejnye! — kiáltotta a leány, s a hangja furcsán csengett a zokogó asszonyok között. — Menjetek a dolgotokra! Nem szégyellitek magatokat, asszonynépet megtámadni? A hajdútok, akiket szinte megbabonázott az arany nyaklánc látványa, e szavak hallatára inas karjukkal hadonászva feléje rohantak. Sibil egy legyintéssel megállította őket. Aztán megfordult, kihúzta magát, s végignézett a leányon. Fehér az arcbőre, karcsú a dereka, széles a szoknyája. Olyan, mint egy tündér! És milyen bátor! A férfi szeme vidáman szikrázott, nevethetnék je támadt. De a leány megelőzte, s hangosan felkacagott. Barátságosra vált arca még szebb lett, s most látszott, hogy kék a szeme, s fehérek a fogai. Sibil csodálkozva bámulta: mit akar ez a kis ördög? Sibil maga sem értette, hogyan történt aztán minden. Az asszonyok magukhoz tértek, s bár félénken, mint az őzikék, körülvették őt. S mintha az egész hegység ragyogna a napfényben, a völgy mélyéről hallatszott a forrás csobogása, s az erdőben énekeltek a madarak. Sibil meg egy kövön ülve mosolyogva hallgatta a leány csevegését. Miről is beszélt? A jő ég tudja csak, a szavak semmit sem jelentettek, s feledésbe is mentek. De a szeme ragyogott, s öröm volt ránézni. A hajdútok meg a csodától szinte megszelídülten goggoltak mellettük, és csöndesen dohányoztak. — Hát te vagy a Veliko keltája lánya — szólalt meg Sibil. — Radának hívnak, ugye? Hogy engedhetett el az apád? Ebben az öltözetben, aranylánccal és ékszerekkel? ... Most elveszek tőled mindent! _________________________________ ■ — * * Bolgár író "1880—ý 1937 ’ I — Hogyne! Vennéd ám! Inkább adsz nekem még. kevés a magamé! No, nézd csak — kiáltott fel hirtelen, a férfira mutatva —, rongyos a kabátod ujja! Várj csak, megvarrom. Sibil ránézett a kabátja ujjára, karjával a puskája csövére támaszkodva ült: a piros poszté valóban elszakadt. Még meg sem értette, tréfál-e vagy komolyan beszél-e a leány, már ott is állt Sibil előtt, olyan közel hozzá, hogy a férfi láthatta fehér arcán a selymes píhéket s ajka piros vonalát Amikor Sibilre nézett, a leány pillantása gyengéden, édesen ragyogott. Huncutul mosolygott a férfira, megfogta a szakadt kabátujját. s ajka közé dugta a tűt meg a cérnát. — Ne mocorogj! — szólt rá a férfira szigorúan. — Elkezdem. S vegyél valamit a szájadba, nehogy az eszedet is oda varr jam. Legalább azt tartsd meg! Mindnyájan nevetésbe törtek ki. — Hallgass ide — folytatta Rada. — jobb, ha megnősülsz, legyen, aki megfoltozza a ruhádat. Ne kelljen rongyokban járnod, mint egy... — Mint egy minek? — Mint egy cigánynak! Sibilnek elsötétedett az arca Az asszonyok félve tekingettek egymásra. — Megnősülnék — mondta Sibil —, de nem kellek a lányoknak! — Ugyan már, hogyne kellenél! Ilyen délceg legény! — Nos, gyere hát te hozzám feleségül! — Kicsoda? Én? Hegv-völgy az útja. becskor szorítja. Ki az? Hajdút. Nem hozzám való. Nem akarok én hajduthoz feleségül menni! Sibil újra elkomorodott. Rada észrevette az asszonyok könyörgő tekintetét, s gyorsan helyesbítette: —- No jó, talán mégis hozzád megyek. De meg kell kérned a kezemet az apámtól, Veliko kehájától. Majd kis szünet után hozzátette: — S Murát bégtől, a kirszerdártól is No, ez készen van. Látod hogy varrtam meg? — kérdezte, s leengedte a kabát ujját. — Ez emlékeztessen rám. Viseld erőben, egészségben. Sibil ránézett és nevetett. Még beszéltek egy keveset, majd az asszonyok elindultak, s Sibil elkísérte őket a hegy aljáig, ahol már véget ért az erdő Tavasz volt, amikor ez történt. Á völgyben csak itt-ott hajtott ki a bükkök zöld lombja, s a többi fa még csak rügyezett. Sibil mosolyogva tért vissza a hegyekbe. Társai csöndesen, földre szegzett szemmel követték. Fekete holló keringett a fejük fölött, s károgott baljóslatúan. Sibil észre sem vette, de a hajdútok csoportba verődve morogtak. Asszony keresztezte útjukat, egy szép asszony. S ez rosszat jelenthet. Múl az idő, egyre melegebb lett. Virágoztak a vadszilvafák, s a körtefák is sűrű lombba borultak. Egy szép, napsütéses, derült és meleg napon megszólalt a kakukk Sibil babonásan számolni kezdte a kakukkszót. hogy megtudja, hány évet ér még meg. De azután eszébe jutott, hogy milyen öreg, s úgy tűnt neki, hogy elmúlt már a fiatalsága. Hadára emlékezett és mosolygott. „Micsoda különös keveréke az asszonynak, gyereknek s manónak — gondolta. — És milyen jól illett hozzá minden. Amit mondott, okos, amit tett, kedves volt.“ S maga előtt látta, amint a tűt meg a cérnát az ajka közt tartva, ránéz „Nemcsak tűt hanem akár egy kést is tarthatna a foga közt — sóhajtott föl Sibil, elgondolkozva. — S még örülne is az. akit azzal a késsel megölnek!“ Ekkortájt haladtak át a kereskedők a völgy- ; ben. A hajdútok feltartóztatták őket. Megrémülve, viaszsárga arccal, alig-alig ültek a nyeregben, várva, hogy Sibil megszólaljon. De a hajdútok vezére nem nyittatta fel velük tarisznyájukat, s nem nézte meg azt sem, hogy mit rejtenek a tüszőjükben. Erről-arről beszélt, mintha a forró kását kerülgetné, emlegette Veliko keháját. s végül Radát is szóba hozta. A hajdútok lesütötték szemüket, s arcuk a szégyentől égett. Sibil útjára bocsátotta a kereskedőket, elkísér-
