A Hét 1970/1 (15. évfolyam, 1-26. szám)

1970-03-29 / 12-13. szám

Azt mondják, hogy Vágkirályfa nagyon szegény íalu volt valami­kor. (Nem az a célom, hogy össze­mérjem a fám múltját a mával s elmondjam, hány új házsor, iskola, óvoda épült, hány rádió- és tévé­­készülék, mosógép, hűtőszekrény, személygépkocsi van a faluban. Ez valóság s annyira jellemző, annyi­ra természetes és hozzátartozik az életünkhöz, hogy kár szót veszte­getni rá.) Mikor ott jártam, a falu hangulatát, azt Is mondhatnám, a „lelkületét“ próbáltam kitapintani, megfogni. A múltat tekintve érdekes s ta­lán egyedülálló jelenség, hogy a faluból hetven-nyolcvan család te­lepült át a Csallóközbe, de jutott belőlük a Garam-mentére, Gömör­­be, sőt még a Bodrogközbe is. Han­­za és Hangya fogyasztási szövet­kezetek vezetői lettek. Attól füg­gött, melyik családnak milyen ösz­­szeget sikerült összegürcölnie, mert üzletvezető csak akkor lehe­tett valaki, ha kauciót tudott lefi­zetni. A kispénzű ember kisebb faluba, a komolyabb összeggel ren­delkező nagyobb faluba került. Legtöbbjének sikerült fenntarta­nia magát, bizony akadt olyan Is, aki elbukott, s odaveszett a pénze. Dehát úgy volt az akkoriban, hogy a kisemberek tragédiáit senki sem tartotta számon, senki nem pártfo­golta, senki sem nyújtotta a kezét, hogy kihúzza a nyomorúságból. Sokan azt vallják, hogy egy falu vagy táj népének egységét, nyel­vét, annak tisztaságát csak a föld; höz kötöttség tudja megőrizni, s hogy mihelyt megszűnik ez az igen fontos tényező, veszélybe kerül minden. Valóban így van ez? A múltban földhöz kötöttek vol­tak az emberek, mégis elmentek a faluból, másutt kerestek boldo­gulást. Miért? Talán a nehéz testi munka elől menekültek? A mezőgazdaság kollektivizálá­sával valóban megszűnt a földhöz kötöttség, s ma is mennek el em­berek. Ennek ellenére mégis azt tapasztaltam, hogy megmaradt a falu népének egysége és nyelvé­nek tisztasága is. B. M. negyven év körüli asszony ezt mondta: — Mi asszonyok, nyolcvanheten dolgozunk a szövetkezetben. Én is, meg a többiek Is azt mondjuk a gyerekeinknek, menjetek, vigyétek többre, mint mi. A határban nehéz a munka, fúj a szél, esik az eső, hó, nyáron meg a rettenetes hőség öli az embert. Meg aztán le is né­zik a kétkezi munkást. B. M. a kétkezi munkán nyilván a kapálást, kaszálást értette. Ör­vendetes, hogy a kapa meg a ka­sza, ez a két megunt munkaesz köz lassan kimegy a divatból, a napjainkra jellemző nagyarányú műszaki és technikai fejlődés kö­vetkeztében. Tanuljanak csak a fiatalok, legyenek jó szakembe­rek, hogy ésszel és géppel dolgoz­hassanak. S a fiatalok elmennek. Ki dol­gozik, ki meg tanul. Alig néhányan vannak a szövetkezetben, pedig a kereseti lehetőség jó: év végén minden megkeresett száz koroná­ra még hetvenet fizettek ki zár­számadáskor. Nem megvetendő összeg. Egy idős, bozontos szemöldökű bácsi nagyon találóan jegyezte meg a pipaszár mellől: — Olyan volt, meg ma is olyan ez a mi falunk, mint a széljárta mező. Minden fiatal elsodródik in­nen. Hogy ml lesz tíz-húsz év múl­va, csak a jóisten a megmondha­tója. Fiatalok, fiataloki — Minden fiatal több akar len­ni — mondja Kaszás József, a szö­vetkezet alelnöke. — Pillanatnyi­lag úgy tűnik, hogy ez nem jó a mi számunkra, a jövőt tekintve azonban talán mégis biztató. Saj­nos, ma az a helyzet, hogy ha egy idő dolgozónk nyugdíjba megy az állattenyésztésből, nehezen tudunk fiatalt állítani a helyére. Az itt a bökkenő, hogy nehéz testimunkát senki sem akar végezni... Én csak annyit mondhatok, kérem, hogy nekem a múltban is megvolt midenem, de rengeteg gürcölés árán. Négy és fél hektárral lép­tem be a szövetkezetbe. A kezdet kezdetén sok nehézséggel küzdöt­tünk meg, éjt nappallá téve dol­goztunk bagóravalóért, sokszor még a kevés Is bizonytalan volt. Most jól állunk, mégsem tetszik a fiataloknak. KI tud ezen eligazod­ni? ... Szívem szerint mondom, más most az életem, mint valami­kor volt — ég és föld —, csak­­hát... elszállt az ifjúság. Látom, hogy visszavonhatatlanul elszállt, de azt is tudom, hogy ha még egyszer újra kezdhetné, hogy ha még egyszer izmos karral telne meg az ingujja, talán a világot is kifordítani a sarkából. A vágkirályfaiak szeretik az éle­tet. Ha szombatonként hazatér a sok szép fiatal, megtelik a kultúr­terem, vendéglő, cukrászda. Elszó-Bandrt Nándor bátyja a lakásában rakoznak, énekeinek, táncolnak. Aztán hétfőn — újra olyan a falu, mint a széljárta mező ... Nemzetiségi súrlódások nincse­nek a faluban, azért mindenkit érdekel, meddig jutott el a nemze­tiségi kérdés megoldása. A faluban jónéhány cígányszár­­mazású polgár is lakik. Dolgoz­nak, építkeznek. Bandrl Nándor erőteljes fiatalember. Három fia van. Kettő iskolába jár, a legidő­sebb vele dolgozik a szövetkezet­ben. Éppen egy éve Jöttek haza Csehországból. Házat épített. Csak a bútorra vett fel kölcsönt. Szép a lakása. — Látná csak a bátyámét! Va­lamikor a gróf sem lakott külön­ben! — mondja büszkén. A szövetkezeti dolgozók szorgal­mával nincs baj. Például nagyon jó és színvonalas a fűszerpaprika­­termesztés. Egy évtől eltekintve mindig elérték, sőt túl Is szárnyal­ták a tervet. Ennek az a titka, hogy tíz-egynéhány éve ugyanaz a munkacsoport gondozza a papri­kát. A munkacsoport vezetője két talpraesett, szorgalmas asszony: Kovács Julianna és Csizmadia Krisztina. Rózsa Károly elnök és Papp József könyvelő elmondja ró­luk, hogy minden dicséretet meg­¥ k > *2 ■ 1 • kJ W V •'K i t-2, V 1 ,'v Jjft. ágik j — 8?i ■ "j,1 j ■ . ... • - -y

Next

/
Oldalképek
Tartalom