A Hét 1970/1 (15. évfolyam, 1-26. szám)

1970-03-29 / 12-13. szám

góly... érti, ugye? Hát Így van ez, ilyen fonák az élet. Van nekem bánatom Is, nem minden a pénz. Ha traktorommal végighajtok az utcán, rámkiabálnak a gyerekek: Karcsi bácsi, Karcsi bácsll Szeretnek. Nekem meg a szívem fáj. Csak egy Is kiáltaná közülük, hogy apu, édesapám ... Nincs gyerekünk, s már nem Is lesz. Majd veszek egy kocsit, s öregségünkre bejárjuk az országot kettesben a feleségemmel. Talán külföldre is elmegyünk...

— Kétszázhuszonkilenc tanulónk van — mondja az általános Iskola Igazgatója. — A nálunk végzett tanulók közül négyen szereztek diplomát, s vagy ötvenen leérettségiztek.

Nem kicsi ez a szám, — de lehetne több is, és nemcsak Vágkirályfán, hanem Dél-Szlovákia-szerte. Azt hiszem, nem tévedek, ha azt állítom, hogy egyrészt az iskolákban dől el, s az iskolapolitikától függ, hogyan alakul és formálódik a jövőnk. Most, hogy öszszegezem a gondolataimat, érzem, milyen mélységesen igaz, amit Dodos László miniszter mondott az egyik aktívaértekezleten:

„A nemzetiségi kérdés teljes megoldásához nem elegendő csak a részleg-törvények elfogadása. Sokkal mélyebbre kell ásnunk. Le, egészen a gyökerekig, ha valóban pontot akarunk tenni a kérdés végére, amelynek lényege gazdasági eredetű. Tudott tény, hogy Dél- Szlovákia lakosságának életszínvonala az országos átlag alatt áll. Alapos körültekintéssel fel kell térképeznünk ezt a területet, aztán higgadtan és okosan meg kell keresnünk, találnunk, el kell döntenünk, hová, milyen ipari létesítményt, üzemet, intézményt telepítünk, s ezt meg kell valósítanunk. Mindez aztán magával hozza a szakemberképzés fontosságát, szükségességét, sok egyéb más probléma megoldását, nem utolsó sorban a lakosság számarányához mért főiskolai és egyetemi képzést.“

Csizmadia Krisztina és Kovács Julianna, a két csoportvezető

Mulatnak a fiatalok

Ismételten arra az Idős bácsikéra gondolok, akinek bozontos szemöldöke alól olyan melegen sütött rám a szeme, s megjegyezte a pipaszár mellől: „Olyan volt, meg ma Is olyan ez a mi falunk, mint a széljárta mező. Minden fiatal elsodródik innen. Hogy mi lesz tlz-hüsz év múlva, csak a jóisten a megmondhatója.“

Véleményem szerint az a falu, az a táj, az a nép, amely annyi szenvedést és megpróbáltatást kiállt, nem veszhet el. S talán egyszer a széljárás is megszűnik, békésen elül, mint nyári alkonyon fészkén a madár.

Szöveg: LOVICSEK BELA Képek: PRANDL SÁNDOR

Tóth Károly traktoros

érdemelnek. Nekik köszönhető a csoporton belüli megértés, jő viszony és az eredményes munka.

Csizmadia Krisztina huszonöt éves, csinos fiatalasszony. Tizenegy év dolgozik a szövetkezetben. Férje Galántán dolgozik. Hat éve házasodtak össze. Azóta házat építettek.

—• Majdnem mindenünk megvan már, mégsem teljes az örömünk és a megelégedettségünk. Nem lehet gyerekünk ... eddig nincs — mondja kissé szégyenkezve. — Pedig nagyon vágyódunk utána mindketten. Nem, azért nem veszekszünk, jól elvagyunk, megértjük egymást a férjemmel, és hát... reménykedünk, hiszen fiatalok vagyunk még.

Kovács Julianna valamivel Idősebb csoportvezető társánál. Neki két fia van, egyik tizenhárom, a másik tizenhét éves. A kisebbik egészségügyi iskolába szeretne menni, a nagyobbik a kassai Gépipari Technikum hallgatója. Férje géplakatos a szövetkezetben. Szintén üj házat építettek, de még nincs teljesen rendben.

— Sokba kerül a nagyobbik fiú taníttatása — mondja Kovácsné kissé fáradt mosollyal. — Egyébként én elégedett vagyok a sorsommal. Vágyaim? ... Nincsenek különös vágyaim. Csupán azt szeretném, ha a gyerekeim vinnék valamire, boldogulnának, meg hát a házat tejesen rendbe tenni...

Bevezetőben azt mondottam, hogy nem szándékozom a jelent szembeállítani a múlttal. Amikor összetalálkoztam Tóth Károllyal, rájöttem, hogy az ő sorsán keresztül mégis fel kell eleveníteni a múltat.

Heten voltak testvérek. Jelenleg ötvenhárom éves. ö is végigjárta a ma ötvenévesek nehéz kálváráiját. A nehéz gyerekkort még nehezebb ifjúkor követte. A háború pokla alapos próbára tette, nem kevésbé az ötven hónapig tartó hadifogság.

— Ifjúságom legszebb éveitől fosztottak meg — mondja a múltat idézve. — És az egészben az volt a legborzasztóbb, hogy az ember senkitől sem kérhette s kérheti számon azokat a rettenetes éveket.

Megalakulása óta traktorosa a szövetkezetnek. Szereti a gépét, kiváló dolgozó. Az elmúlt gazdasági évben a természetbeni juttatásokat is beleszámítva — összesen ötvenezer koronát keresett.

— Nem mondom, sokat • kellett érte dolgozni, de én már úgy vagyok, hogy munka nélkül nem tudok élni... Az öcsém diplomata a Szovjetunióban. Voltam nála két hétig vendégségben. Alig ismertem Moszkvára. Furcsa érzés fogott el séta közben. Az egykori hadifo-