A Hét 1970/1 (15. évfolyam, 1-26. szám)
1970-03-22 / 11. szám
BERECK JÓZSEF firk á d a t E gésa nap holtfáradt volt, este mégsem tudott elaludni. Egy gép csökönyüsségével fűrészelte és aprította a tüzelőfát, pedig mar tavaszodéit, egyre kevesebb fűtésre volt szükség. Estére a fáradtság valósággal letaglózta, de miután lefeküdt, csak forgolóidoti az ágyban ü.aszországra igyekezett gondolni, ahol mint egészségügyi szolgáit az első világháborúban, s a nőkre akiket megkapott. Az Alpok lábánál szerénykedő városkát a Vöröskereszt sátrai vették körül. A sebész a sátor előtt feküdt, előtte véres törülköző, szürkés ajkai kö zöti az örök cigaretta. A cigarettát még operáció közben sem vette ki a szájából. Amputáláskor ha nyagul feltörte a kézelőjét és egy üvegből apró kortyokban francia konyakot ivott. A szörnyű csend félbeszakította a gondolatait. Kicsit megijedt, a sötét és a csend valósággal fojtogatta. Amikor még élt a felesége, mindig megnyugtatta a hangos szuszogás a szoba másik sár kából. A végén már gyűlölte azt az öregasszonyt, de amikor éjjelente hallotta a szuszogását s hangos horkanásait, egy kicsit hálás volt neki, fekete szorongása felengedett. Gyengeségét az öregasszony előtt is titkolta. Rágta a méreg, amikor az rajtakapta. Szörnyen bántotta, hogy félt a magánytól, a csendtől és a haláltól. Sebesültek jajgattak a sátrak körül. Néhányat) elcsendesültek a morfiumtól, mint a bárányok, de mások nyüszítettek tovább. Ott pillantotta meg éleiében az első kőszáli sast. Nagyon gyakran ogndolt arra a sasra. Magasan, az ezüstös sziklák körül körözött. Nem tudott elszenderedni; egyik oldaláról a másikra fordult. Szorongással töltötte el a piszkos üveg mögött születő pirkadat. Sűrűbb lesz a sötét, aztan az égbolt minden átmenet nélkül megszürkül, megvilágosodik és felcsicsereg az első madár. Mindig ettől félt a legjobban. A tavasztól is félt, mert az évszakok közül ez a legveszélyesebb az üregekre. Gyerekkora tájaira gondolt, a magasan úszó felhőkre s a folyó kiöntéseiben álldogáló méltó ságteljes gémekre. Felült az ágyon, lábával kitapogatta a félcipőit, beléjük csúszott és elindult az ajtó felé. Zajtala nul lépkedett és óvatosan nyitotta ki az ajtót, pedig már régen nem élt az öregasszony, akinek csak a szuszogását szerette, s aki mindig megkérdezte tőle, hová megy. A sötét konyhán keresztül kiment a ház torna cára. A pirkadat már ott derengett az égbolt alján. Valahol egy kutya nyüszített, és a vén körtefa ágai között felcsiripelt az első madár. A gyomrát tompa fájdalom húzta össze. Második éve gyötörték már ezek a görcsük. Az orvos azt mondta neki, hogy az ő korában ezzel már nem lehet semmit csinálni. Tudta, hogy az ó korában már semmivel sem lehet számítani. Mindent elvesztett, gondolta. A bolond sorsnak, s a kornak amelyben élt, köszönheti, hogy mindent elvesztett. Néha gondolatban visszatért az élete válaszútjaira és újra döntött. Mindig másképpen, mint ahogy valóban élt, s ez szörnyen kínozta. Cgy érezte, hogy fel kellene adnia az egészet, de saját magának sem tudta elég jól megmagyarázni, miért éppen most, amikor az út végén áll, gyötrődik annyit eltékozolt életén. A hálóingét fázósan összébb húzta magán és visszament a szobába. Hirtelen szörnyű félelem fog ta el; félt az ágytól, de főként a tavasztól, s attól, hogy még egyszer talán döntenie kell. Lefeküdt. Lázasan kutatott az emlékezetében. Szeretett volna viszaemlékezni a háborúra, a nőkre, akiket megkapott, ftáliára és a sasra, amely magasan körözött az ezüstös sziklák körül A sast később lelőtte egy őrnagy a hadtáptól. Semmi másra nem tudott viszaemlékezni. A félelem szinte teljesen megbénította, mert érezte, hogy többé már döntenie sem kell ... Sztálingrádban egy pillanatra sem szünetel a harc, a németek állandóan újabb és újabb egységeket vetnek harcba, a védők helyzete napról napra súlyosbodik. — Október 14—17-ig minden addiginál elkeseredettebb ütközetek tombolnak, elsősorban a Dzerszinszkij traktorgyár és a Barikádok-gyát kö lül, ahol Paulus mintegy ötkilométeres szakaszon három gyalogos és két páncélos hadosztályt vet be. De hiába bombázzák a német légierő gépei szünet nélkül a szovjet csapatok harcállásait, a támadó német egységek nem tudják legyűrni a gyárat védő három szovjet hadosztályt, nem tudják elfoglalni a Volga meredek partját. A szovjet csapatok veszteségei példátlanul nagyok ezekben a harcokban: a 37. és a 308 hadosztály október 15-én elvesztette személyi állományának 75 száza lékát! Ezen a napon a támadó német egységek 300 méterre közelítik meg a 62. hadsereg harcálláspontját, de ekkor már Paulusnak nem marad egyetlen zászlóalja sem, amely ezt a 300 métert meg tudná tenni. Október 31-én a 62. hadsereg sikeres helyi ellentámadásokat hajt végre, a szovjet csapatok visszafoglalják a Vörös Október gyárban a martin-üzemet, a kalibráló üzemet, az idomvas-csarnokot és a készáruraktárt. Paulus öt gyalogos és két páncélos hadosztállyal november ll-én újabb támadásra indul, de a szovjet csapatok elszánt védekezésén megtörik a támadók minden rohama: Paulus tábornok nem éri el célját, nem sikerül beleszorítania a 62. szovjet hadsereget a jeges Volgába. És nyolc nappal Paulus hadseregének utolsó támadása után, november 19-én Sztálingrádtól északra a vörös hadsereg ellentámadásba megy át, a szovjet páncélosok és gyalogosok megszakítják az érintkezést a 6. német és a 3. román hadsereg között, november 23-án -pedig bezárul a németek körül a gyűrű; a vörös hadsereg csapatai elfoglalják Kalácsot, november 24-én a 62. hadsereg északi csoportja egyesül a Doni Front 99. lövészhadosztályával. A német hadvezetőség döntő elhatározás előtt áll. November 24-én a Führer főhadiszállásán viharos megbeszélés zajlik le. A német tábornokok véleménye megoszlik. Egyesek amellett kardoskodnak, hogy vissza kell vonulni Sztálingrádból, meg kell kísérelni az áttörést. Hitler ellenzi ezt, álláspontját támogatja többek között Keltei, jodl és Göring is. Goring mint a Luftwaffe főparancsnoka elvállalja, hogy a Sztálingrádnál körülzárt 6. hadsereg utánpótlását ellátja a levegőből. Ugyanekkor Hitler kiadja a parancsot: Hoth tábornok 4. páncélos hadserege, amelyet megerősítenek a Franciaországban újra felszerelt 6., 17. és 23. páncélos hadosztállyal, szabadítsa fel a körülzárt 6. hadsereget. A hadműveleti terv fedőneve: „Wintergewitter“. Ezzel egyidőben Paulus páncélosai is felkészülnek az áttörés támogatására az ostromgyűrűn belül. A 6. hadsereg páncélosainak azonban nincs elegendő benzinjük. Támadás esetén mindössze 30 km-t tudnak csak előrehaladni. December 12-én megindul a „Wintergewitter“, a Sztálingrád felmentésére irányuló hadművelet, de Hoth páncélosai Kotelnyikovónál döntő vereséget szenvednek, kénytelenek visszavonulni. A gyűrűbe zárt 6. német hadsereg sorsa megpecsételődik. 1943. január 1-én Hitler üzenetében már nem az új évben várható nagy győzelmekről beszél, mint egy évvel előbb, hanem végső kitartásra buzdítja a német népet, és kijelenti: „A német nép ez alkalommal utolsónak fogja elhagyni a csatateret.“ A sztálingrádi katlanban körülzárt 6. német hadsereg haldoklása 1942 decemberének utolsó napjaiban megkezdődik. 1942 karácsonyán már csak fejenként mintegy 20 deka kenyeret és iőhúst tudnak adni a katonáknak, az ellátatlan sebesültek száma napról napra nő. 1943. január 8-án a sztálingrádi szovjet csapatok főparancsnoksága felhívást intéz a 6. német hadsereg főparancsnokához, hogy kezdjen tárgyalásokat a fegyverletételről. Hitler azonban kiadja az utasítást: nem szabad tárgyalni fegyverletételről. Paulus engedelmeskedik a vezért parancsnak. Január 10-én a vörös hadsereg 5000 ágyújának irtózatos pergőtüze zúdul a német csapatok állásaira. 1942. november 19-én a 6. német hadsereg főszállásmesterének állománylistáján 330 ezer ember szerepelt; 51 nap alatt 140 ezer embert kellett törölni: ennyien pusztultak el a csatatéren, továbbá az éhségtől, hidegtől és betegségtől; 1943. január 10-én 190 ezer embere van a hadseregnek. Január végén a vörös hadsereg támadó egységei három részre szakítják Sztálingrádban a német hadsereget. 1943. február 1-én Paulus tábornagy — aki az utolsó napokban kapja meg a Führertől a marsallbotoť — Fjodor Jevcsenko 21 éves ukrán páncélos hadnagy előtt az asztalra teszi fegyverét, és géppisztoiyos vöröskatonák sorfala között elhagyja utolsó főhadiszállását, a sztálingrádi Nagyáruház bunkerjét. Egy nappal később, február 2-án, 8,40-kor a Traktorgyárnál a 11. német hadsereg is leteszi a fegyvert. 91 ezer fogoly, köztük 24 tábornok, 2500 tiszt kerül Sztálingrádban a vörös hadsereg fogságába. Ezenkívül 750 repülőgépet, 1550 tankot, 6700 tábori ágyút, 1462 mozsárágyút, 8130 géppuskát, 90 000 gyalogsági fegyvert, 61102 teherkocsit, 7365 motorkerékpárt, 470 traktort és csapatszállító gépkocsit, 5700 ejtőernyőt, 320 rádiókészüléket, 3 páncélos vonatot, 56 mozdonyt, 1125 vasúti kocsit és 235 lőszerraktárt zsákmányoltak a szovjet csapatok. Nagy eredményt ér el a szovjet hadsereg a január 12-én megindult voronyezsi fronton Is: néhány nap leforgása alatt tíz ellenséges hadosztályt semmisít meg, visszafoglalja Voronyezst. Itt pusztult el á 2. magyar hadsereg. Febráur 14-én a Don menti Rosztov, valamint Vorosilovgrád visszafoglalását adja hírül a szovjet főparancsnokság. Heves harcok dúlnak Harkov körül is: a várost február 16-án — átmenetileg — felszabadítják. A vörös hadsereg téli offenzívája nem lankadó lendülettel folytatódik tovább. Február végén az Északnyugati Front csapatai Timosenko tábornok vezetésével áttörik a demjanszki hídfőállás 17 hónapon át épített erődrendszerét és nyolc nap alatt 2350 négyzetkilométernyi területet — 302 helységet — tisztítanak meg az ellenségtől. A vörös hadsereg nagy sikereit az sem tudja kisebbíteni, hogy az OKW a nyugat-európai frontról elvont tartalékokkal március elején nagy ellentámadást indít Harkov körzetében. A németeknek átmenetileg sikerül újra elfoglalniok Harkovot és Belgorodot, de nem sikerül bekeríteniük az itt harcoló szovjet csapatokat; ezek rendben visszavonulnak a Donyec mögé, és erős védelmi állásokban meghiúsítják a németek minden további előretörését. A vörös hadsereg a 140 napos téli hadjárat folyamán közel 700 kilométert nyomult előre nyugat felé és 480 000 négyzetkilométer nagyságú területet szabadított fel. Teljes fordulat állt be a Nagy Honvédő Háború és az egész világháború menetében.
