A Hét 1970/1 (15. évfolyam, 1-26. szám)
1970-03-22 / 11. szám
LOVICSEK BELA: 20. Szeptember első felének egyik szombatján Kocsis Istvánék látogatóba mentek a faluba. István körüljárta a kertjét, udvarát, elnézegette a fejlődő gyümölcsfákat, némelyiken már szilva is kéklett. Elbeszélgetett a lakóval, s mondta neki, hogy csak tartson szemmel. mindent, s vigyázzon a házra. Lacikát még a színes ceruzák sem tudták felvidítani. Eltolta magától a dobozt, s ült mogorván behúzódva a sarokban. Gyűlölködve nézte a szüleit, mint két idegent. — Piszok ez, makacs, truccos kölyök — mondta Kocsisné. — Komiszabb lesz, mint az apja volt. A múltkor biz én elraktam. Másfél napig nem evett. No, gondoltam magamban, aki az ennivalójával truccolja meg magát, annak kutya természete van! Lassan a gyerek mégiscsak az apja ölébe édeseden. Szótlanul, fájdalommal a szívében ült ott, mégis nagyon kellemes és kényelmes fészeknek érezte az apja ölét. Mikor elmentek a szülei, órák hosszat szipogott. Nagyanyja szidta, Kovács János dorgálta, egyedül a nagyapja pártfogolta. Kocsis Péter kézenfogta a gyereket. — Gyere, kisfiam, menjünk el ebből a bolondok házából... Ne sírj, no! Legény vagy már, és csak sírsz, mint a pólyás. Mondta nekem apád, hogy jövőre elvisznek. Szeptembertől már a városi iskolába fogsz járni... Tudod, most még nem vihetnek, sok a dolguk, bajuk. De jövőre már repülhetsz hozzájuk, mint a madár! Lacika nem nyugodott meg egykönnyen. — Itthon is sok volt a bajuk, mégis velük lehettem. — Itthon, az itthon volt. A város az egészen más, kisfiam. Majd meglátod, milyen emeletes házak vannak ott, villany világit, rengeteg ember mászkál az utcákon, mi lenne most veled, ha nem érnének rá veled foglalkozni? Jövőig nősz még araszt, okosodsz, akkor aztán elvisznek ... Egyik este lefekvés után Lacika sokáig nem tudott elaludni, csak hánykolódott, forgolódott az ágyban. — Mi van veled, gyerek, csípnek a bolhák? — szólt rá az ágyból Kovács János. Lacika szándékosan nem felelt. Tudta, hogy olyan dolgokról akarnak beszélgetni, amit idegen fül nem hallhat. Hasonló módszerrel sok beszélgetést kihallgatott már. Így aztán Alaposait megismerhette őket. és sok érdekes eseménynek lehetett fültanúja. — Alszik — mondta Kocsisné. — Rosszat álmodhat... A gyerek még a lélegzetét is visszafogta, elhelyezkedett, s nem mocorgott többé. Néha aprókat horkantott, hadd higgyék, hogy mélyen alszik. — János! — szólalt még később Kocsisné. — Nagyon ivott az a maga felesége, ugye? — Ivott a boldogtalan. — Ha tovább él, eiitta volna még a gatyáját is, nemcsak a vagyonát. — Könnyen, Irma... Eladta a hambárból a búzát, kamrából a zsírt, padlásról a mákot, diót, kukoricát, csakhogy italhoz jusson. Sokat ivott, mindig részeg volt. — Aztán meghalt. — Meg. — Belefúlt a pocsolyába. — Bele, részegen ... Hosszú csend következett. Csak a falióra egyhangú ketyegése hallatszott. Ismét Kocsisné szólalt meg. — Csakhogy én tudom ám, hogy nem rendes halállal halt meg a felesége, János, én tudom.. — Meghalt az rendesen. — Meg hát, ha muszáj volt neki. — Belefúlt a pocsolyába. — Akkor már halott volt, mikor belefektette a pocsolyába, János. — Kicsoda? — Hát maga, János... Előbb megfojtotta, aztán belefektette a pocsolyába, hogy megszabaduljon tőle, mert elitta volna až egész vagyonát, mert szégyellte a folytonos részegségét, mert... — Hallgasson! — Mért hallgassak, János? ... Ez az igazság... Jól tette, amit tett. A maga helyében én is megtettem volna — mondta csendesen Kocsisné, s megigazította magán a pöffedt dunnát. — Én is az tettem volna a maga helyében ... Lacikát félelmében kiverte a veríték. Moccanni sem mert. — Miért beszél most erről, Irma? — kérdezte Kovács János. Kényelmetlenül érezte magát. — Azért, mert beszélni kell róla. — Mért kell fölhánytorgatni a régi dolgokat? ... Ami elmúlt, az elmúlt. Hagyjuk, ne piszkáljuk! A nyugvó kelést sem tanácsos piszkálni, mert elmérged... Sejtem én, hogy nem hiába piszkálja. Nem szokott maga csak úgy a levegőbe beszélni, annyira már ismerem. — Igaza van, János, nem szoktam. Hosszú csend következett. Mintha erőt akartak volna gyűjteni a további szópárbajhoz. Kocsisné törte meg a csendet. — A februári vásáron eladjuk az ökröket és veszünk lovakat, János. Lehetőleg jól rúgjon az egyik. — Miért rúgjon?... Minden valamirevaló paraszt rettegi a rosszindulatú lovat, Irma. Csak nem gondolja, hogy készakarva olyat veszek!? — Márpedig olyat veszünk. — Nem értem, hová akar kilyukadni. — Oda, János, hogy az fogja agyon rúgni Kocsis Pétert, különben soha nem szabadulunk meg tőle, túl él mindkettőnket. Kovács János sokáig tépelődött, gondolkozott. — Nem biztos, hogy agyon rúgja. — De biztos! Majd én teszek róla, hogy agyon rúgja. — Az ég szerelmére, Irma, mondja már meg, hogy mit talált ki azzal a csavaros eszével! — Előbb jól berúgatjuk Pétert... — Aztán? — .. a ló fara mögé tesszük ... — Aztán? — ...aztán a sulyokra lópatkót szegelünk és azzal fejbevágja, János! — Kicsoda? — Maga, János! — Én azt nem teszem meg soha, Irma! — Dehogynem, János! Ha a feleségét meg tudta fojtani miattam, Pétert is agyon vághatja. — És ha mégsem teszem meg? — Megteszi, János, mert más mentség nincs. — Mért nincs? — Azért, mert nincs! — mondta Kocsisné határozottan, fenyegetőn. — Jól hallgasson! A birtokát már az én nevemre íratta, tehát az enyém, magúnak iiincs semmije, igaz? — Igaz. — Ha netán elmennék a bíróságra és elmondanám, hogy mi történt a feleségével, tudja, hogy mi vár magára? — Tudom. — No, látja, János, hát azért mondom én, s tudom biztosan, hogy meg fogja tenni. — Maga rosszabb, mint az ördög, sátán lakik a maga lelkében, Irma — mondta Kovács János elhűlve. Nagy József rajza
