A Hét 1970/1 (15. évfolyam, 1-26. szám)
1970-01-11 / 1. szám
Hát igen, szokásom szerint itt vagyok újra, homlokomat az ablaküveghez támasztom, és nézem elmerülten a szemközti házat. Az utca egy szélesebb út rövid keresztutcája. A térjem építette, a rendkívül tevékeny ifjú vállalkozó. Két villasor az egész, teljesen egyforma, kakaószínü házakkal, háromemeletes mindegyik. A férjem még nem adott túl minden lakáson. Ezért annak a villának a földszintjén, ahol mi lakunk, az ingatlaniroda még nyitva vau. A függöny mögött állok, léiig elrejtőzve, és valamit nézek. Hogy mit nézek? A szemközti villa felső emeletének három ablakát. Két ablak a nappaliból, egy a hálószobából nyílik. Ebben a házban egy nő lakik, aki nagyon hasonlít rám, úgyszólván az alteregóm. Magas és szőke, mint én. Remek lába van, és semmi melle, akárcsak nekem. Az arca is olyan szigorú és germános, mint az enyém. No de ezzel vége is a hasonlatosságnak. Mert én, mint ahogyan már említettem, férjnél vagyok, az én lakásomban velem lakik a két gyermekem, a férjem, a cselédlány, a svájci nevelőnő. Az alteregóm pedig egyedül él. Ez az «lapvető különbség kettőnk között, és ebből származik minden egyéb. Hogy mit figyelek egész nap, miközben a lakásába bámulok? Tulajdonképpen semmi mást, mint a kettőnk élete közötti eltéréseket figyelem meg Tizenegy óra, ö ilyenkor persze még alszik, ezt már régen megfigyeltem; úgy látszik, alaposan kimerítik a dáridók, a féktelen tivornyák, érzelmi bonyodalmak. Hiszen az élete előttem pereg le. Még az ablaküvegek ragyogása sem akadályozhat meg abban, hogy a nappali szobájába ne lássak, és amit ott látok, ahhoz nem kell sok magyarázat. Természetesen az ő nappalija egészen másféle, mint az enyém. Én derék, jóravaló polgárasszony vagyok, a szalonom is ilyen: hagyományos és ostoba. Csecsebecsék, lámpaernyők, pamlagok, zsámolyok, támlásszékek és így tovább, a többiről nem is szólva. Az övé, ezzel szemben, egy szünet nélkül zajló dráma színhelye. Óriási fehér heverd, amelyen tizenöt személy is elfér sorban egymás mellett. Keskeny, hosszú, rozsdamentes acélból és törhetetlen üvegből készült asztal. Néhány súlyos és nagy értékű dísztárgy, absztrakt kép a falon, narancsszínű szőnyeg a padlón. Már mondottam, hogy mindaz, amit látok, önmagáért beszél. Valójában a nagy asztal zsúfolva van üvegekkel, palackokkal, poharakkal, mindez a legnagyobb rendetlenségbeu. Három hamutartó tömve csikkekkel és tele hamuval. De ami ennél is rosszabb: kivehetők bizonyos szétnyitott papírlapok, hasonló azokhoz, amelyek orvosságos porokat tartalmaznak; azonfelül bizonyos kistányérok, cukordarabkákkal. A heverő különben, az öszszelapított, szétdobált, tönkregyűrt párnákkal, feldúlt ágynak látszik (és az is a valóságban) egy tomboló ölelés után. Nem kétséges tehát, hogy abban a szobában, jobban mondva ugyanabban a nappaliban vagyunk, ahol tegnap éjjel orgiát, féktelen és botrányos orgiát tartottak. A színpad üres, de a drámát rekonstruálni lehet minden részletében: először is az alkohol (palackok és poharak J, azután kábítószer (papírlapok, cukordarabkák), végül az érzékiség [a heverő párnái, női ruhadarabok). Lám, így van ez. Miközben én a közeli moziba megyek a férjem karján, hogy megnézzem a szokásos szellemessziporkázó vígjátékok egyikét, itt, ebben a nappaliban az alteregóm sok rossz fát tesz a tűzre. Szégyen és gyalázatl De miért is nem lépnek közbe, hogy az ilyesmit megakadályozzák? Az, hogy nem nyilvánosan játszódnak le hasonló dolgok, még nem elfogadható ok arra, hogy szemet hunyjanak fölöttük. Végre itt van a romlott, a féktelen! A nappali mélyén kiveszem az alakját, amint habozva, támolyogva elörejön az ablak felé. Pongyolában van, fekete-vörös, súlyos selyemből készült, japán stílusú, pazar pongyolában, amely cseppet sem hasonlít az én kis rózsaszín vagy halványkék pongyoláimhoz. A nyitott pongyolából kivillan a parázna Walkür szemérmetlen amazonteste Ásít, kezével rendbe hozza a haját, az ujjat között már ott szorongatja, a meggyújtott cigarettát. Az ablakhoz lép, és én tudom, hogy miért Az ablak párkányán a telefon: minden reggel ugyanebben az órában, fél tizenkettőkor hívja fel őt az állandó szeretője, az a férfi, aki valószínűleg kitartja, aki minden ügyében irányítja, tanácsot ad neki, és felhasználja őt gondolati kísérleteihez. Sovány és sápadt entellektüel, sima arccal, hideg acélfényű szemmel, igen, ő telefonál, hogy aprólékosan tájékozódjon az élete felől. Már fel is vette a kagylót, hogy egy szorgalmas és pontos iskoláslány arckifejezésével válaszoljon a tanítómester kérdéseire. A romlottság tanulója az ördögi tanítómesternek 1 Eközben a nappali hátteréből csaknem teljesen meztelenül, egy szál fecskében, atléta termetű, bolyhos mellű férfi közeledik, sátáni kifejezéssel az arcán: ö az, akivel a nő az éjszakát töltötte. A férii hirtelen megragad egyet a rengeteg palack közül, aztán egyszerre lehajtja a tartalmát. Képzeljék el: vodka vagy whisky, délelőtt tizenegykor Mennyire mások az én reggeleim. A férjem hétkor elhagyja a házat, egyedül kelek fel, a gyerekeimmel foglalkozom, nem telefonál senki, és amikor végre a fürdőkádbán vagyok, nincs férfi, aki beszappanozna, és még amúgy szappanosán átölelne a tus alatt. Szolid úrhölgy, családanya vagyok én. Nem afféle kalandornő, semmirekellő mihaszna, mint az ottan. Végre mind a ketten felöitözködtek. A férfi kasmír mintájú, magas nyakú indiai zubbonyt visel, fekete bársony nadrággal. Sátáni arcát két hatalmas oldalszakáll és vad sörény keretezi. A nő miniszoknyában van, ágyéka csaknem fedetlen, és a köldöke is szabadon látszik. Haját feketére festette, frizurát csinált, és íelcicomázta magát: rengeteg lánc a nyakán, a csuklóján. Tunyán, macskaszerűen, elegánsan jön-megy a szalonban, rendet csinál. A férfi eközben egy karszékben ül és cigarettázik. No de már itt is a második reggeli telefon. Ezúttal a harmadik férfi jelentkezik. Pontosan fél egykor, mint mindennap. A nő arckiíejezése, amint a telefonkagylóba beszél, újra megváltozik. A sátáni arcú férfival bűnös, cinkos; az enteliekttiellel, aki irányítja, szófogadó, alázatos; a harmadikkal gyengéd és kedves. Hogy ki a harmadik férfi? Egy fiatalember, valami diák. Szeretik egymást, és ezt a sátáni arcú tudja, és jóváhagyja. Az entellektüel ezzel szemben nem tud erről. O, vétkesen összekuszált bonyodalmas helyzetek: nem elég csalni, azzal együtt kell csalni, akit szintén megcsalunk, és ráadáu! az ő beleegyezésével, az ö bűnrészességévei is. Ha meggondolom, hogy én milyen hű vagyok a férjemhez, igaz, hogy a múlt év augusztusában a tengernél egy jól nevelt, tisztelettudó fiatalember udvarolt nekem, de csak udvarolt. Egy csókot, ami igazán semmiség, még egy csókot sem adtam neki. A nő nevet, tréfálkozik, ajkához szorítja a kagylót egy búcsúcsókkal. Azután újra kezébe veszi a poharat és a cigarettát, majd minden teketóriázás nélkül a sátáni arcú térdére ül. Hosszú csók. Azután valamiről komolyan beszélgetni kezdenek, valamiről, ami semmi más nem lehet, mint a pénz. Mert ugyan mi más komoly dolog lehet hasonló emberek között, mint a pénz? Az eszmecsere végén az alteregóm belenyúl a férfi zubbonyába, előveszi a pénztárcáját, és kivesz belőle néhány tízezres bankjegyet. A pénzt az asztalra teszi. Újabb csók, biztosan köszönetképpen. Most a nappali hátterében lassan nyílik az ajtó, és belép az a fiatalember, aki nemrég telefonált. Viharkabát, farmernadrág, nyers borjúbőrből készült mokaszin, tisztaselyem nyaksál. Barna, sovány, finom arca átszellemült, van benne valami szabad és agresszív A nő feláll, fogja a bankjegyeket, és miközben megöleli, megcsókolja a fiút, kezébe csúsztatja a pénzt. A kéz rácsukódik a bankjegyekre, majd kiemelkedik, és eltűnik a zsebben. Közben a csók folytatódik a sátáni arcú férfi élvező tekintete előtt. Még ilyet, no de ilyet! És én ezt nézem. Azok meg nem veszik észre, nogy nézem őket. Hogyan létezhet pár lépésnyire tőlem az enyémtől ennyire különböző élet? Furcsa, különös dolgok ezek. De ez még nem minden. Tudtam, hogy valami még hátra van, hogy is ne lenne. Most közeledik valaki a szoba mélyéből. Nagyon rövidre nyírt, iekopasztott, vörösre festett, egyáltalán nem szép nő. Arcán vastagon áll a fehér púder, szája vérvörös, szeme fekete szénnel kihúzva. Úgy öltözik, mint egy férfi, mályvaszínű nadrágot, fekete pulóvert visel. Olyan, mint valami vén, züllött pojáca, lehet vagy negyvenéves, de talán több is Miközben azok ketten csókolóznak, és a másik érzéketlenül, de nem teljesen közömbösen nézi őket, ez a nő az alteregóm mögé lopakszik, tenyerével befogja a szemét, mintha azt mondaná „Kukuk, ki vagyok?" Meg kell adni, bájos kis jelenet. Tulajdonképpen a két nő közötti gyöngéd barátság megnyilatkozása is lehetne, ha nem volna olyan különös a sátáni arcú férfi tekintete, amint nézi őket. No, és ott van az a másik férfi is, a két nő között. Tudom, amit tudok, mondhatnak nekem, amit akarnak. No de most itt a vég! A nappali mélyéből valaki közeledik, és ugyan ki az? Ki más lehetne, mint a sima arcú entellektüel, hideg, acélfényű szemével. Előrejön, megáll, néz: látja az alteregómat, amint a diákkal csókolózik, és a férfinak öltözött nőt, amint kezét a hasonmáson szemén tartja, a sátáni arcú. férfit, aki mindezt élvezettel, szadista módon figyeli. Olyan az egész, mint egy fotográfia, amely a felvillandó magnézium fényénél egy pillanat alatt örökre rögzít egy hihetetlen és túlhajtott jelenetet. Ugyan mi következhet még ezek után? A gyűlölet kitörése? Vagy, amint elképzelhető, valamiféle általános megegyezés, amely bevezetője lehet egy ennél még sokkal szélesebb körű tivornyázó társulásnak? Egy kéz nehezedik a vállamra, felugróm, nem hittem volna, hogy a férjem ilyen hamar visszatér reggelizni. Gyűlölöm a hangját, amint mondja: „Ugyan mit nézel, igazán szeretném tudni, mi az ördögöt nézel? Azt az üres lakást? Mi látnivaló van három csukott ablakon? Egyébként, erről jut eszembe, jó hírem van: végre kiadtam a lakást, éppen ma reggel. Egy abszolút megbízható személynek. A nagy autószalon tulajdonosa itt mellettünk, a téren. Felesége és három apró gyereke van “ Mágori Erzsébet fordítása k
