A Hét 1970/1 (15. évfolyam, 1-26. szám)
1970-02-08 / 5. szám
••• a fiatal költészetért Babits, aki valóban európai műveltségű költő volt, s akire egyáltalán nem lehet ráfogni, hogy politikát akart csinálni a költészetből, Ma, holnap és irodalom című Írásában nevek nélkül foglalkozik a fiatal nemzedék programjával, és azt Írja: „szakítás az »üregekkel«, minden formai hagyománnyal? ... Kimutatja ennek lehetetlenségét. Szerinte a szabad vers is csak egy a formák közül, s inkább korlátozza, mint növeli a költő szabadságát, És szigorúan támadja a mélységet pálló érthetetlenséget“! Az a Babits teszi ezt, akit a népi demokratikus Magyarország elég későn ismert el... Vannak csodák s lesznek is csodák! S ha már Szalatnal emelt szót a mi „kritikusaink'1 helyett, folytassuk azzal, hogy Bábinak a szenvedélyt, az indulatot vagy az elfogultságot leküzdve vissza kellett volna pillantania költészetünk indulására, minőségi változásaira stb. Mert nincs igaza abban, hogy a felszabadulás után a nemzeti gond különösebben foglalkoztatta volna líránkat. Azokban az években legerősebben a pátosz jellemezte költészetünket, a kritikátlan azonosulás bimbózó szocialista valóságunkkal. Aztán nagy politikai változásnak lehettünk tanúi, Sztálin halálának, a zsdánovi irodalompolitika végének, a huszadik kongresszusnak, s jelentkeztek nálunk is újra a fiatal költők, legmarkánsabban Tőzsér, Nagy Lajos, Cselényt. Joggal fordultak szembe a sematikus irodalommal, Tőzsér pezsgő vitát is provokált Egy szemlélet ellen című cikkével. Csakhogy az ő jelentkezésük nem je> lentett szakítást az előző nemzedék költészetével. A szocialista valóságot s ezen belül a szlovákiai magyar társadalom életét művészileg mélyebben, árnyaltabban, elhihetőbben fejezték ki. Ebben voltak újak, merészek, minőségileg jobbak. S ha kétkedés, fenntartás fogadta is egynémely esetben jelentkezésüket (ilyesmi mindig volt, mindig lesz), később mindenki elismerte költészetük jogosultságát. Az igazság kedvéért azonban velük kapcsolatban is el kell mondanunk, hogy magyarországi példák hatottak rájuk. Az ő jelentkezésüknél néhány évvel korábban, a Rákosi kultusz éveiben jelentette meg Illyés Gyula Dózsa című drámáját, amely a múltból vett példán érzékeltette a paraszti élet akkori szomorú valóságát: s az a Juhász Ferenc, aki kezdetben szívvel-lélekkel a szocializmus ügye mellé állt, később a társadalom válságától megriadva menekült a kozmoszba, de előbb még ö is megírta nagy eposzát, a Tékozló országot, amelyről Hatvány Lajos dicshimnuszt zengett. Juhászt, mint Illyést Is, az a szándék vezette, hogy a régmúlt történelemből vett példával mondjon a máról véleményt, ítéletet. Ettől függetlenül, a magyar irodalomnak ma Is megvan a Szalatnait igazoló sodrása, a költők zöme ma is úgy ír — és természetesen korszerűen — hogy verseikben találkozik a szocialista valóság, tehát a jó értelemben felfogott nemzeti érdek. Ettől függetlenül a társadalom is változik, igyekszik magából kivetni mindazt, amt fejlődésében gátolja, megrekeszti, s társadalmunk és valóságunk minden felelős tényezőjének, a művésznek is azon kell munkálkodnia, hogy a ma jobb legyen, mint a tegnap volt, s a holnap jobb legyen, mint a mai És mindezek után arról kell szólni, ami vitánk tulajdonképpeni értelme: beszélhetünk-e egyáltalán a szlovákiai fiatal magyar költők lírai útvesztőjéről? Publikált verseik alapján igen. Szalatnai Rezsővel együtt határozottan alá kell húznunk, hogy verseik jó részében — ha nem valamennyiben — nincs benne a megélt élmény, mégcsak olvasott vagy szerzett élmény sincs benne, úgy élnek, Illetve úgy írnak, mintha senki és semmi nem lenne ezen a világon I Csak a forma és a kísérlet... Holott az Is régi igazság, hogy a költő nem azért ír, hogy saját magával szórakozzon, ezt akárki megteheti, akinek kedve van hozzá... a költő írjon azért, mert a fogékony emberi léleknek szüksége van rá. Hogy az olvasó felnézzen rá! De csak arra tud felnézni, csak azt tudja költőjének elfogadni, akitől kap is valamit. Akinek a verseiből kiérzi, hogy érette történik mindenl Csak egyetlen olyan igazi művészi alkotást kell például felhozni a világirodalomból, amelynek a haladással szemben marasztalható el az iránya, én máris elállók ettől a nézetemtől. Illyés Gyula írta a Kritika tavalyi hetedik számában (emlékezetből idézem): az író a népével, az őt körülvevő valósággal legyen világnagyság! De ne kalandozzunk el__ Említettem az új hangvételt Tőzsérrel, Naggyal, Cselényivel kapcsolatban, s még az Egy szemlélet ellen című cikket is szóbahoztam. Az az érzésem, hogy ma újra és Szalatnaival együtt kell megvívni a harcot az ellen a bizonyos ellenkező előjelű „egy szemlélet“ ellen. Feltétlenül igazat kell adni Komlós Aladárnak, aki egyik tanulmányában mintha nekünk írta volna: „Tadjuk, hogy az az írónemzedék, amely must serdül s egyelőre a nyilvánosság előtt ismeretlenül vajúdik és vívódik bécsi hónaposszobákban és párizsi metrók körül (lélekben legalábbis, M. J.J: igen hajlamos egy új dogmatizmusra. A metafizikaira. A veszedelmet kár volna túloznunk, hiszen a földhöztapadt és józan magyar lélek aligha tanúsít majd ebben az irányban valami nagy fogékonyságot. Ezek a fiatalemberek csak azt a művészt fogadják el igazi értéknek, aki kétely és megtorpanás nélkül mutatja fel magában állandóan az istenit. .. Kell-e mondanunk, hogy nem ismerik az embert s époly egyoldalúak és türelmetlenek, mint a politikai hiszekegy igazhitű lovagjai? A metafizikának éppúgy nem szabad eltakarnia a társadalmi élet jelentőségét, mint ahogy hiba volna a szociális kapcsolatok miatt szem elöl tévesztenünk a metafizikai vonatkozásainkat“. Az ötvenes évek végén, de.méginkább a hatvanas évek elején a szocialista valóság túltengését, müvészletlenségét ostorozták líránkban, s ma ott tartunk, és ezt Bábi Tibor is így látja, hogy legfiatalabb költő nemzedékünk teljesen átesett a ló másik oldalára. Ma a szocialista valóság, s ezen belül a szocialista magyar valóság hiányzik költészetükből! És mi mintha bizonytalankodnánk és szégyenkeznénk ezzel a távolról sem örvendetes jelenséggel szembenézni. Szalatnal látja. Belülről, kívülről? Mindegy. Mert nem is lényeges. Furcsa dolog arra hivatkozni |Bá bi), hogy a Szlovákiai Írószövetség magyar szekciója plenáris ülésén mit tárgyalt tneg és hogyant Szabadjon megjegyezni, hogy az irodalom nem belügy, s az irodalomnak sehol a világon nincsenek kivételezett joggal bíró beleszóló!. A publikált irodalom a társadalom, tehát valamennyiünk ügye, s elmondhatja véleményét róla (persze elfogadható szinten) a hegyi pásztor is. Bocsássuk meg hát Sza latnainak ezt a „vétkét“. És azon vitatkozzunk, mi az oka, hogy legfiatalabb költőink a szubjektivizmus rabjaivá váltak, én-központúakká lettek, csak önmagukkal foglalkoznak, merthogy a világ ők, és csak ők. Merthogy nem is igaz, hogy a filozófia történetében volt olyasmi is, hogy a világ bennünk létezik (hégeliánizmus), s a világ tőlünk függetlenül is létezik (materializmus). Messze elkalandoznak példákért, új formákért, pedig nagyonis egyszerű és nagyonis igaz, hogy nincs új a nap alatt. A humoristáknak viszont igazuk van, hogy az újszülöttnek minden vicc új ... 1920—22 között Magyarországon „majd minden hónapban feltűnt egy-egy új forma: számvers. képvers, mercizmus, taktilizmus, képarchitektúra, maori versek stb“. S ki tud ezekről a versekről? Ki tartja őket számon? A két háború közti költészetben József Attila, Juhász Gyula, Tóth Árpád, Illyés Gyula versei a szembetűnők, a divat -csak olyan, mint a tavalyi hó . Gál Sándor írt valamit a Hétben legfiatalabb költőink verseiről, hogy azok mind hasonlítanak egymásra, költőiket nem lehet felismerni, összemosódnak a profilok, elvesznek az egyéniséget meghatározó vonások stb. Mikor ezeket a gondolatokat olvastam, a Szent Péter esernyője jutott eszembe. Abban is a szolgabíró és a glogovai tanító. Idézem. Szolgabíró: — Honnan van az, domine fráter, hogy mind olyan egyforma képűek? (mármint a gyerekek). Tanító: — Hát az onnan van, tekintetes uram, mert nyáron az összes glogovai férfinép elszéled le az alvidékre mezei munkákra és ilyenkor olyan magam vagyok itt egész őszig, mint az ujjam. No már most Szalatnal Rezső azt kérdi: — Honnan van az, hogy a fiatal szlovákiai magyar költők verseiből hiányzik a szocialista valóság, a magyar társadalom, s mindennek tetejében még érthetetlenek is? A glogovai tanító helyett most én felelek: — Az onnan van, kedves Szalatnai Rezső, hogy azok, akiknek itthon kellene törődniök a vetéssel, az új hajtásokkal, azok ugyan nem járnak le aratni az alvidékre, azok máshova járnak, vagy egészen mást csinálnak. Egyszer tankönyvet, másszor irodalomtörténeti históriát írnak, tehát a saját dolgaikkal törődnek, harmadszor egyetemen nevelik a fiatal nemzedéket. Nincs idejük az aktív kritikai munkásságra, a kritikusi munkássággal csak hivalkodnak — lám én ezt is tudnám! így a kritika csupán a sok esetben egy szempontú szerkesztői elbírálás része, s nem több ennél! Még azt is mondanám a glogovai tanító helyett, hogy nálunk a kritikusok is ugyanolyan népszerűségre törekednek, mint az írók, senkit megbántani nem akarnak, hiszen olyan kevesen vagyunk, s egy kis család . . . S isten ments az Irodalmi Szemlében vagy más lapban figyelmeztetni az írókat ve szélyekre, buktatókra. Ök a mindent értők pózában tetszelegnek, s ha aktív kritikai munkásságot nem is fejtenek ki, már az is nagy dolog, hogy értik, méltányolják az érthetetlent, s behúnyják a szemüket. Mert aki az érthetetlent nem érti, vagy az érthetetlen helyett mást akar, az maradi, konzervatív, s hogy lehetne a mi kritikusunk ilyen? Pedig hát a kritika soha nem élhetett meg állásfoglalás nélkül. Soha nem élhetett meg közéleti szenvedély nélkül. Még Füst Milán (elnézést a csupa magyar nevekért), aki igazán nem volt barátja a politikának, még ő is azt adta címül kritikai gyűjteményének, hogy Indulatos utazás a művészetben. Tehát a kritikus indulat nélkül sem élhet meg! Csakhogy most jön a nagy kérdés: mi fűti a mi kritikánk indulatát, szenvedélyét? Világnézet-e, hovaállás-e vagy csupán esztétikai kritériumok? Gyulai Pálról jegyezték fel, hogy nagy buzgalmában, a kártevők pusztítása közepette, énekes madarakat is felfalt. Ugyancsak róla olvashatjuk, hogy akit ő a szárnya alá vett (ma klikket mondanánk), lehetett akármilyen rossz író, nagyot akart csinálni belőle ... Ennek ellenére volt egy magaslata, ahonnan lövöldözött elevenekre és holtakra. De ne menjünk olyan messzire. Itt van Fábry Zoltán. Neki is volt egy magaslata (haladás, szocializmus, humanizmus), ahonnan záporozta a tüzet szenvedéllyel, indulattal és esztétikai hozzáértéssel a kártevőkre, s e nemes harcában hasznos madarakra is rálőtt. Az irodalomtörténet Gyulait mégis nagy kritikusként tartja számon, s ugyanúgy őrzi meg Fábry Zoltánt is. Mindketten magaslatról nézték — s Fábry mai napig is nézi — az irodalmi nyüzsgést, s még ha olykor elfogultan is, de a társadalmi haladással egyéforrt világnézetük szerint ítélték meg a mű témáját és irodalmi értékéti De mi szerint ítélkeznek a mi kritikusaink? Hol van az a magaslat, amelyről nyesegetnek, egyengetnek, felkarolnak vagy elutasítanak? Ha a legfiatalabb költők lírájáról van szó, ők maguk is azzal mentegetőznek, még csak kialakulóban vannak, majd később__ Hasonló ez ahhoz, amikor a szülő felnőtt korában kezdi nevelgetni a csemetéjét. Az a kritika, amely Fábry Zoltán Harmadvirágzása fölött őrködik, nem lehet ilyen kényelmes, s nem is lehet ilyen közömbös. S ha valahol Szalatnaival vitatkozni lehet, legfeljebb csak ott, hogy verseket marasztalt el, s nem az irodalom fejlődéséért, irányáért mindenkor felelős kritikát! A lírai útvesztő kritikánk útvesztése ... Én abban hibáztatom Szalatnait, hogy a mondatnak csak az első felét mondta kil , MACS JÓZSEF
