A Hét 1970/1 (15. évfolyam, 1-26. szám)
1970-02-08 / 5. szám
LOVICSEK BÉLA 14. A kutya a hűsön hosszan elnyúlva, nyelvét lógatva pislogott Istvánra. Minden mozdulatát figyelte. Mintha csak a parancsát leste volna. Néha mellé sompolygott, rá-rábámult, majd újra eloldalgott, s elnyúlt a fal tövében. — Mit csinált a kutyánkkal, nem ismerek rá? — kérdezte az aszszony. — Itt van ez a bicikli belső meg az olló, vagdosson karikákat az üvegekrel — Jobban tudsz parancsolgatni, mint a gazdasszonyod. A kutyával? Semmit — mondta István, s vagdalni kezdte a gumit. — Szeretem az állatot, és az állat megérzi azt... Volt nekem egy kutyám, még a gondolatomat is kitalálta. Jobban, mint a feleségem. Az is fekete volt, mint a tiétek, csak kisebb, de ügyesebb. Az első feleségem nevelte. Az asszony felkapta a fejét. — Hogyan? ... Magának már ... ? — Ez a harmadik... a mostani... Az első meghalt, a másodikat elkergettem ... — Mondom én, hogy megéri a pénzét: ilyen fiatal létére már a harmadikat nyűvi. Szégyellhetne magát! — Nem értsz te ehhez, Erzsi. Ha az első meg nem tel... Neki volt ilyen szép göndör haja, mint neked. A tartásában is volt valami hasonlóság. Mikor elfordulsz, akár csak őt nézném. Érezte az asszony, hogy a férfi szava elkomoiyodott. Mintha a múlt bánata lopakodna egy pillanatra markáns arcára — azt is észrevette. Az érintette meg a lelkét, az a szóval talán ki sem fejezhető gondolattöredék, a nyári szellőhöz hasonlítható lágy fuvallat. — Ne haragudjon, nem akartam megbántani — mondta az asszony komolyan. Saját magát is meglepte a hangja, de csakhamar lerázta m^ gáról az elérzékenyülést. — Elég lesz a karikákból, a végén elvagdalja az egész belsőtl Szereti a bort? — Megiszom, ha van. — A konyhában van egy csattos üveg a vödörben, hozza ki és Igyon! ... A segítségért. — Köszönöm. Erzsi, miattam ne veszekedjenek veled a gazdádék. Elvagyok én bor nélkül, az előbb ittam vizet. Az asszony rácsodálkozott Istvánra. — Ne törődjön maga a gazdámókkal! A részemet annak adom, akinek akarom ... Jó bor, leányka. — Szeretem a leánykát, de nem borban! — Nem sül ki a szeme!?... A felesége meg nézheti otthon a csillagos eget, mii?... Érje be a borral, s haggya békén a leánykákat! — mondta az asszony kedves csicsergéssel, zsörtölődéssel, de maga sem gondolta komolyan, amit mondott. — No, segítsen behordani az üvegeket a kamrába, hátha jut még egy kis,tyúkhús leves isi — A te részed? — Meglehet. Behordták az üvegeket. István felrakta a felső polcra. A túloldali rúdon sonkák, szalonna oldalak meg vagy negyven szál kolbász lógott. Lenn a betonon vagy öt bődön zsír pöffeszkedett. Harminc literesnél egyik sem volt kisebb. Az asszony észrevette István körbejáró tekintetét, szemében a sóvárgást. — Éhes? — kérdezte. — Nem mondhatnám. — Nemsokára elkészül az ebéd, hazajönnek a gazdáék, aztán... aztán megebédelhet maga is... Előbb adok bort, aztán vethetne az állatok elé takarmányt. Nem szakadhatok ezer fele, láthatja, a szolgalegény meg hazakéredzkedett. Megteszi? — Megtehetem. — A teheneknek gombosherét, a lovaknak meg lucernát aggyon! Vigyázzon, mert a rudas hamis: rúg is, harap is!... S ha már odamegy, szoptassa meg a borjút is. A szélső tehén alá eressze, különben meglátja, annak van a legnagyobb tőgye. István szájtátva hallgatta és nézte a parancsot osztogató asszonyt. Közben az asszony a vizespoharat telitöltötte borral. Csobogva gyöngyözött a sárgászöld színű ital. — Hajtsa fel, aztán menjen dolgára, egészségére! — Valóban jó borocska, sok van még belőle? — Az már ne legyen a maga gondja, menjen dolgával István elindult az istálló felé. Nézte őt az asszony a tornácról, majd utána kiáltott. — Hogy hívják magát? — Istvánnak, Kocsis Istvánnak ... Már az istálló ajtóhoz ért, amikor újabb kiáltást hallott. Az asszony hangjában bizalmasság és melegség is volt. ■ — István! A tyúkoknak kacsák*\ek öntsön friss vizet! — Jól van, öntök... Csillagot ne hozzak le az égről? — Hozhat, ha tud! — mondta az asszony és nagyot kacagom Hangja becsilingelte az udvart. istállóban Istvánra rányerítettek a lovak, s elbödült az egyik tehén *a hat közül. A borjú is ficánkolt kötelén a sarokban. István jókedvűen, fütyörészgetve dolgozott, s közben az asszonyra gondolt: „Megállj, szoknyás, bejössz te még azén utcámba, csak beszegődhessek a gazdádhoz!“ István éppen a tyúkoknak, kacsáknak öntötte a vizet, amikor hazaérkezett a gazda. Fényes szárú csizma a lábán, fekete plüss-kalap a fe? jén, kezében a zsoltáros könyv. — Ki öntögeti ott hátul a vizet? — kérdezte a konyhában Erzsitől, a feleségétől. — Kocsis István, az új arató. — Nofenel Felvetted? — Fel. — Jól van — mondta Deák Gábor homlokát törölve. — Eggyel kever sebb a gond . .. Biztos, hogy megfelel, Erzsi? — Mért ne felelne? ... Olyan, mint a jegenye! — Attól még lehet lump. — Lehet, de ő nem az a fajta. — Jól van, Erzsi, tudom, hogy te értsz hozzá. Te mindenhez értsz, Miben állapodtatok meg? — Semmiben. Az már a te dolgod. Különben tizenkettedikért aratnak koszttal. Van olyan, aki tizenharmadikért is bogzegődik. Egyezz meg vele! Deák Gábor a feje búbját vakargatta, majd körülményesen rágyújtott, liümmögött. — A jó arató nem vállalja tizenharmadikért, Erzsi. — Egyezz meg vele! — ismételte az asszony határozottan, szinte pa. rancsolón. — Anélkül ki ne ereszd az udvarból! — És ha csak tizedikért vállalja? — makacskodott a gazda. — Megmondtam már, hogy megegyezés nélkül ki ne ereszd az udvarunkból! — Most hatalmasnak, ellenállhatatlannak látszott az asszony. Mint a fergeteg, a mindent elsöprő. — Értem .. . értem, no, ne kiabálj velem! — mondta a gazda, s tányérja fölé hajolva evéshez látott. — Nem vagyok én süket, se buta, mit kiabálsz!? Az asszony ügyet sem vetett rá. Kilépett a tornácra, s nagyot kiáltott. — István! . . . István! Jöjjön ebédelni! — Kiabálsz, hallod, mintha a ház égne — mondta István, és a tornácon álló asztal mellé ült. Jó étvággyal kanalazta az aranysárga hús-Nagy József rajza
