A Hét 1969/2 (14. évfolyam, 27-52. szám)
1969-07-27 / 30. szám
dezem tőle. — Nam. — Nem is volt még? — Voltam. Még valamikor katonáskodásom idején. Nem emlékszem rá mikor, de voltam. — Legalább a televízióban nézhetné meg a filmeket! — Eddig nemigen értem rá. Dolgoztam. Ha meg úgy Jött, hogy nem volt semmi dolgom, akkor Inkább pihentem — mondja csöndesen, hangsúlytalanul, majd hozzáteszi még, szinte csak magának: — Az én életsorsomat kellene filmre venni, tudom sokan megsiratnák. Aztán a lucázásról, a kiszehajtásról, a szentlvánéji tűzugrásról, az aratók köszöntéséről és más régi szokásokról beszélgetünk. Kerekre nyitott kék szemében egy m e n te '6 9 ■é':; - . • "• •*-• *■*: ’' pg ■ szemben levő területen négyemeletes házakból egészen ú] városrész épül. Így summázhatók a város vezetőinek tervei: Lesz új lakótelep megfelelő üzlethálózattal, lesz új szélesvásznú mozi, lesz .új gimnázium, lesz a Strojstav üzemnek új részlege, kibővítjíik a Piéta üzemet, lesz vízvezeték ... Kétkedve, latolgatva fogalmazódik a kérdés: Milyen helyi adottságokkal és áldozatkészséggel számolhatnak az állami segítségen kívül? Mindenekelőtt a lakosság szellemével, a munkásság növekvő számarányával és a múltbői fakadó lendítő erővel. És nem utolsó sorban az egész Ipoly mente természetes, éltető erejével! Lássunk tehát három arcot... Az öregember, Csala Józsi bácsi Túl van a nyolcvanon. Egész életét itt élte le ebben a falucskában, Horvátiban. Népszokásokra való visszaemlékezéseket igyűjtüoik, igyekszünk észrevétlenül bekapcsolni a magnetofont. Kissé csodálkozva pislog rám kalapjának karimája alól, de nyomban felel, bármit kérdezek. Néha azt hiszem, szívesen, máskor meg úgy tűnik, hogy csak kötelességből. Többnyire egyetlen szó, amit mond, de a leghosszabb válasza sem tesz ki két egész mondatot. Hamar kimaradt az iskolából, bár szeretett tanulni — s ezt többször megismétli, úgy látszik szívesen emlékezik rá — a tanító mindig dicsérte az írását. Olvasni tud, ha véletlenül kezébe akad valami újság vagy képeslap, mindig megnézi, bele Is olvas néha. — Moziba szokott Járni? — kérmás élet körvonalai csillannak tel, hangjában az emlékezés öröme remeg. De csak egy-egy pillanatig tart mindez, s máris elfanyarodik a szája sarkaiban elterpeszkedni készülő mosoly, eltompul szemének fénye. — Apró bolondságok voltak ezek ... Az élet nehéz volt. Nagyon nehéz... — És ma? — kérdezem tőiéi. Sóhajt egyet. Horpadt melle megfeszül, majdnem kidomborodik. Tekintete pedig csizmája orra elől átkúszik lassan az én cipőmre, mad nadrágomon, ingemen föl, a szememig. — Ma szívesen lennék fiatal. Tekintete csak áll fürkészve, mintha szavainak súlyát, hitelét mérné le az én szememben. Aztán ®még feljebb siklik s máris a kék végtelent "szántja. Napjaink embere, a tesmagi elnök — Hogyan Is volt, a janicsárokkal? - kérdezem. Legyint. Egyszerűen, mintha csak legyet hesegetne. Aztán ibemn, az Irodában az életéről beszél. Kitárulkozi'k, mert látja, hogy komolyan érdekel a sorsa. Ügy Indult, mint a többi falubeli gyereké. Annyival nehezebben, hogy apa nélkül maradt. Talán a csak éppen sejtett képességek kezdtek el benne követelődzni hirtelen, amikor a kőművesek mellől építészeti technikumba iratkozott. Jó, kiváló építész lett belőle. A járási vállalatnál hosszú évekig dolgozott. Megismerte a szakma több területét is. Volt építésvezető, tervező, diszpécser. Nyolc esztendővel ezelőtt hazajött a falujába. Azóta a hnb elnöke. Pásztor Tibor így magyarázza meg hazatérését: — Csúnya februári nap volt. Kitekintettem irodám ablakából. Két falumbeill bácsi rótta Léva város havas utcáját. E láb ük szaladtam. Mi újság othon? Elmondták, hogy ml járatban vannak. Szeretnének kultúrházat építeni a falunak. Est© lefekvés előtt szüntelenül kínzott a gondolat: Ejnye, ejnye Pásztor Tibi, a falud építeni akar, te, az építész pedig itt kényelmeskedsz a lévai irodában ... Nem is teketóriázott sokat. Amikor felvetődött választások előtt a kérdés, hogy vállalja-e jelölést, rövid töprengés után döntött. Vállalta. Azóta Tesmagon olyan kultúrház épült, amilyen Ipolyságon mm Is jó lenne. Most építik a járdát. A két akció között azonban számtalan olyan esemény és eredmény van, melynek kezdeményezője, Irányítója ő volt. Ezekkel párhuzamosan számvevői ismeretekben képezte magát. Azután jöttek a különböző államigazgatási tanfolyamok. Jól érzem magam vele, élvezem intelligenciáját, melynek sugarában felszabadulnak, felfokozódnak gondolataim, érdeklődésem, kérdéseim. 0 pedig megvallja, hogy értekezleteken néha rátör a kétkedés: Nem maradt le mint falusi ember az általános fejlődéstől? Annyi minden tetszik benne, de leginkább megértőképessége. Nem okvetlen elfogadása, de átélése annak, ahogy tőle különböző emberek gondolkoznak, éreznek. Így aztán nem nehéz megértenie a helyi, nemzetiségi érzelmeket sem." Tavaly a kocsmában gyakran tettek fel neki kétértelmű mosollyal fűszerezve ilyen kérdéseket: Mi lesz a kommunistákkal, Tibi? Te nem félsz mostanában? Mondhattak bármit, türelmét, higgadtságát nem veszítette el. — Hogyan Is volt a janicsárokkal? — kérdem újra. — Ezt reánk mondták egy másik Ipoly menti faluban. Imrével, a városi nemzeti bizottság dolgozójával az Ipolysági építkezésekhez szakmunkásokat toboroztunk. A kapu előtt két ismerős kőműves várakozott reánk. Az egyik odaszólt a másiknak: Jönnek a janicsárok. Nem csináltam belőle ügyet. Mosolyogva léptem hozzájuk: Jó napot kívánunkl Itt vannak a janicsárok, hogy megkérjék magukat, ne hordozzák ezentúl fazékban a két hétre való rántást, ne. aludjanak prlccsen, ne tébláboljanak a vonatokon, hanem tisztes bérért, tizenkét koronás órabérért jöjjenek haza Ipolyságot építeni és közben használják egészséggel saját újjáépített házukat. így volt. És egy pereszlényi kislány Horváth Valika így vall magáról, a falujáról: — A faluban ritkán történik valami. Tenyérnyi helyen forgolódik pár száz ember. Ennyi az egész. Itt megáll az Idő. Térdemen nyitott könyv. Tanulok. Szeretnék kitörni az életbe. De ha belefáradok a tanulásba, csak nézek kifelé. Az eső tejszínűvé száradó cseppjeí látszanak az üvegen, meg nyamvadt fák, ragyás égbolt. Magányomat a táskarádióval szoktam megosztani. — Híreket szoktam-e hallgatni? Természetesen. Kicsit hosszúak ezek a hírek: anyahajők, tüntetések, államfők utaznak és megérkeznek. Én pedig ülök. Pedig érzem, hogy tenni kellene már végre valamit. Persze azt mondják erre, hogy ez általános jelenség, az Ifjúság türelmetlensége. — Nem! Nem igaz, hogy a múltat lebecsülöm. Nagyon szeretem a népi táncot. Szívesen öltözöm népviseletbe, ha arról van szó, hogy bemutassuk a pereszlényi kiszehajtást vagy valamilyen régi táncot. Olyan érdekes, amikor népviseletbe öltözködöm, mintha más volnék, mintha elváltoznék. — Ez azl Tervezgetni szeretek. Nem tudom ugyan, hogy ez menynyire komoly tsrvezgetés és menynyire álmodozás, de a jövőre szeretek gondolni. Anyám nyugodtan alszik. Türelmes, elégedett, mindent-íéltő álma van. Bevallom, hogy én gyakran alszom nyugtalanul. Olyankor a jövőre gondolok... Csala Józsi bácsi Pásztor Tibor, a tesmagi hnb elnöke Ez a három arc mutatja, hogy az Ipoly mente embereinek élete a jövőben egyre Inkább összefügg a város, Ipolyság fejlődésével. Nem lehet a környéket elszakítani ettől a várostól. Csala Józsi bácsi azért szeretne fiatal lenni, mert ez a város mutatja a jövőt. Pásztor Tibor azért napjaink embere, mert egy kis faluból Is messzire lát és a városon keresztül néz a jövőbe. Horváth Valika pedig azért kislány még, mert nem látja, hogy megfogalmazhatatlan vágyait, terveit építik az ő és társai számára a városban. Ipolyságon. Olyan ez a város, mint egy kamasz. Szinte napionként növi ki ruháit, mutál a hangja, gikszerek, elszólások bántják a fület. De lehetetlen nem észrevenni gyarapodó izomrendszerét, hangjának acélos zengését. Az értelmiség egy része otthon, esetleg a „Lengyel“ kávéháziban kavargatja feketéjét, a munkások tört hánya el issza fizetését, s talán életében csak egyszer-kétszer fogott könyvet a kezébe, de tény és való, hogy valóságosan és átvitt értelemben is rombolják a régi falakat az Ipoly mentén és újjáformálják a várost és önmagukat. HAJDO ANDRÄS
