A Hét 1969/2 (14. évfolyam, 27-52. szám)
1969-07-27 / 30. szám
Így élesztik lángra a pislákoló sityep pefüvet a busmanok Egy kihalásra ítélt nép A Kalahárl-sztyeppe Botswanában, a volt Becsuána földön. Hálózsákban fekszem. Vezetőm és tolmácsom, Kopo tüzet rakott, hogy távolt tartsa az oroszlánokat és a hiénáikat. Azért jöttem ebbe a szegény országba, hogy a busmanok, a bozótlakó.k életét tanulmányozzam, mielőtt végleg kihalnának. Kutatóutam előkészítéseképpen bizonyos tanulmányokat folytattam a johannesburgi Witwterrand Egyetemen. Novemberben és decemberben több vihar, zivatar vonul őt a Kalahári-slvatag fölött. A víz összegyűlik a mélyedésekben, de márciusra már kiszáradnak a pocsolyák. Kezdődik a kilenc hónapig tantó száraz időszak. Júliusban éjszakánként már talajmenti fagyok Is vannak. Az esőzések után ugyan kizöldülnek a bokrok s a fű a végeláthatatlan síkságokon, de három hónap elteltével újra kiszárad minden és sárga por lepi be a növényzetet. Az élet azonban tovább folyik e szűkös kilenc hónapon át is. A sztyeppén nemcsak állatok, de emberek is élnek. Alkalmazkodtak az Itteni mostoha természeti feltételekhez. Ügy élnek, mint a kőkorszakban, évezredekkel ezelőtt. Igazán szerencsésnek számít az, akinek sikerül megtalálnia valamelyik gyűjtögető és vadász életmódot folytató, állandóan költözködő busman csoportot a ho-zzáve*tőlegesen harmincötezer négyzetkilométer kiterjedésű területen. A busmanok félnek a fehérektől és a feketéktől, s azonnal elbújnak, amint meghallják a gépi civilizáció bármiféle zaját. Az ott élő kevésszámú fehéTek háromféle: „vad“, „félig szelíd“ és „szelíd“ busmanokat különböztetnek meg. A magukat a független ország szabad, civilizált „urainak“ tartó bantu-négerek és a további nyolc egyenrangú törzs tagjait „botswanának“ nevezik, s a köztük élő busmanokat „maszarváknak“l „tswanáknak“ vagy egyszerűen „polocholókmak“, ami nyelvükön „vadállatot“ jelent. A huszonhatezer (1964-es becslés) busman közül még mintegy ötezer „vad“ bozótlakó vándorol a sztyeppe úttalan utain. Az 1960— 1966-os évek különösen száraz nyarain számuk nemcsak elhalálozással, de „adminisztratív“ beavatkozással is csökkent. Amint ugyanis a kegyetlen vízhiány kiűzte őket a Kalahari peremére — s ezzel kapcsolatba kerültek az Idegenekkel, azonnal a „félig szelídek“ közé számították őket. Kiváló vezetőm és tolmácsom egyszer a délen fekvő Ghanzáből Luthlén keresztül, egyszer meg az északon fekvő Lethakanéből 'kísért felfedező utamon a központi Kalaháriba. Volkswagen-Combi kocsimmal törtem az utat a bozótban és a sztyeppefűben. Valahányszor megrekedtünk a homokban, gallyakat vágtunk és a kerekek alá raktuk. Óriási kínlódás volt ez számunkra meg a motor számára is. Szerencsére csak olyan dolgokkal volt baj, amiket magam is meg tudtam javítani: a gumiabroncsokkal, kábelékkel, gyújtógyertyákkal. Magammal vittem két nagy hordó és néhány kanna benzint, meg vizet, jócskán kukoricalisztet, gyümölcs-, hús- és halkonzerveket. A víz, bár többször Is kiöblítettük a hordót, utálatos benzlnizű volt, de hát mit lehetett csinálni... Jő sokba kerül a vadászengsdély meg a fegyverbehozatali illeték, ezért egyáltalán nem hoztam puskát magammal. Kópénak, vezetőmnek azonban volt egy öreg flintája és huszonnégy tölténye, mert a bantuk, néhány rezerváció kivételével, szabadon vadászhatnak az országban. Nem sokkal az esős évszak beköszöntése előtt volt. Két hét óta Jártuk már hiába ezt a vadban aránylag bő vidéket, amikor megláttuk az első kőkoirszakbeli emmetűek (általában alig 1,50 m magasak), mindamellett szívósak, erősek, hosszúfejűek, lapos homlokúak, orruk széles, belapult, pofacsontjaik kiállóaik, ami mongoloid eredetre vall. Bőrük sötét hamuszínű. A tudomány semmi bizonyosat nem tud a busmanok származásáról, csak annyit, hogy nem négerek. A legtöbb fajtabéli hasonlóságot a hottentottákkal mutatják, akikkel még a nyelvük is rokon, minthogy mindkettőjük nyelvében előfordulnak az ún. csettentő hangok. A vadon élő busmanok fő és majdnem egyedüli fegyvere az tj és a nyíl, ezt a Manila fa alatt élő Dlamphidia-Simplex nevű rovar lárvájából készült rendkívül erős méreggel vonják be, amely Idegbénító hatású. Eddig még nem találták meg ellenszerét. A férfiak olykor gyöngyházzal díszített bőr ágyékkötőt, az asszonyok kikészített Allatbőrt viselnek, s a hátukon hordják még világos bőrű csecsemőjüket. így hát találkoztunk az első vad busmannal. Ételt meg dohányt ígértünk neki, ha elvezet törzsének táborába. Nem akarta. Félt. Tüzet raktunk és kukoiricakását készítettünk, aranysárga őszibarackkal. Busmanunk csak nézte, majd kiugrott a szeme. Azt mondta, hogy az első eső után van ugyan némi friss vizük, de a föld még eddig nem termett semmit. Az eső e'őtt üres strucctojás héjakban összegyűjtött vízből oltották a szomjukat. Egy ilyen megtöltött tojáshéj volt a batyujában. Törzse tagjainak most nincs mást mit ennlök, mint megfásodott lorooso-gumókat meg vízben áztatott, elszenesedett bőrdarabkákat. Mikor alkonyaikor eltűnt a busman, megígérte, hogy mesélni fog a törzsfőnöknek érkezésünkről és a gazdag készletekről, amiket nálunk látott. bért: egy bokor alatt aludt. busmanok igen alacsony ter-Másnap reggel valóban megérkezett négy férfi kíséretében. A közös reggeli után elindultunk a kocsival, hogy felkeressük Ideiglenes táborukat. Ezek a busmanok először ültek autón, Kezükkel eltakarták az arcukat és elszömyedve kiáltoztak, meglepődve a sebességtől, amellyel „rohantunk“. Közben a sebességmérő tizenöt kilométert mutatott. Aprótermetű vendégeink szörnyein büdösek voltak. A busmanok nem nagyon pazarolhatnak a rendelkezésükre állő kevés vízzel, ezért nem igen mosdanak. A csoport vezetője elöl ült Kópéval meg velem, hogy az utat mutassa a táborba, de már tíz perc után eltévesztette az irányt. Ez ritkán fordul elő a sivatagi emberrel. Azt mondta, hogy itűl gyorsan haladunk, így nem képes megkülönböztetni az egyik bokrot a másiktól. Ki kell szállnia, s majd a kocsi előtt fog futni. „Hosszú az út, de azért mégsem olyan hosszúi“ Az autó előtt ügetett hát, szokatlanul kitartó futással, de csak huszonhat kilométer (1) megtétele után találkoztunk az egész törzszsel, tehát az asszonyokkal, gyerekekkel és az öregekkel is. Ezek sokkal félénkietobek voltak, mint azok a férfiak, akik a táborba vezettek minket. Később tudtam meg, hogy miért. Van a busmanoknak egy törvénye, amely így szól: „Különösen óvakodjatok a fekete és a fehér emberektől, összefogdosnak minkéit munkára. A marhatolvajra éles tölténnyel lőnek, s amikor ez úgy csinál, hogy »bumm, bumm«, sokkal messzebbre találnak vele, mint a kődobás.“ Miután a busmanok jóllaktak kukoricakásával, kidomborodott a hasuk s elsimultak bőrüknek ráncai. Dohányt is adta/m nekik, s mindenen testvériesen megosztoztak. Pipaként üreges csontot, vagy töltényhüvelyt használnak. Az ételnek meg a dohánynak annyira megörült a törzs véne, hogy felszólította az asszonyokat, üljenek le. Aztán a férfiak kezdték A busmanoknak nincs házuk, legjobb esetben valamiféle szárnyékol eszkábálnak üssze védelmin a szél ellen. A mínusz egy-két fokos júniusi fagyok ellen tttzrakással védekeznek és állatbőrökbe takaróznak.
