A Hét 1969/2 (14. évolyam, 27-52. szám)

1969-11-02 / 44. szám

MOHI TOTH TIBOR (( „Vízakna s Déva közt... álom Mostanában különös álmaim vannak. Pe­dig nem is szoktam közvetlenül lefekvés előtt vacsorázni. Egyet lejegyeztem közü­lük. íme: Szabadtéri rendezvény Valahogy olyan nagyon szokatlan, furcsa volt ez a nagy nyüzsgés az utcán. Elképed­ve álltam a járda szélén, nekitámaszkodva egy ostornyéllámpa oszlopának. A nagy nyüzsgéstől, zajtól, a tömegesen száguldó gépkocsik, társasgépkocsik, motorkerékpá­rok berregésétől szinte szédülni kezdtem. A nép meg csak úgy özönlött. Ünneplőbe öl­tözötten, ünnepélyesen vagy jókedvűen lépe­getve tartottak egy irányba, a szabadtéri színpad irányába. Percenkint újabb és újabb különautóbuszok fékeztek le az orrom előtt, egy-egy faluból elhoztak mindenkit, aki csak kezét-lábát mozgatni tudta. És főleg a fia­talok voltak sokan. Miniszoknyás „tizenéve­sek“ százai vonultak el előttem, kecsesen Tiszáivá a fiatalságukat, elegáns szögletes retikülöket lóbálva a kezükben. Fehéringes, feketenadrágos, bozontoshajú fiúk lépeget­tek katonásan és csak nem fogyott a tömeg. A járda sem volt elég széles, már az or­szágúton is özönlött a nép. Kétségbeesetten voltam kénytelen tapasz­talni, hogy nem tudom, hová özönlik tulaj­donképpen ez a tengernyi nép■ Tétován el­indultam, bár az volt az érzésem, hogy ak­kor is indulnom kellett volna, ha az eszem ágába sem futott volna, ugyanis magával ragadott a sokaság. Aztán egyszerre, éppen abban a pillanat­ban, amikor megpillantottam a tömegben Szaniszló barátomat, felvillant agyamban a felismerés és hangosan közöltem gondola­tomat Szaniszlóval: — Ahá, hát te is megnézed a Koncz Zsu­zsát meg az Illés zenekart? — Hülye vagy? — kérdezte vissza Sza­niszló hűvös tárgyilagossággal. Azt sem tu­dod mi van? Elszégyelltem magam. Szóval nem erről van szó? De hát akkor mi lesz a szabadtéri színpadon? Szaniszló mintha az agytekervényeimbe látott volna, felvilágosított: — író-olvasó találkozó van a szabadtéri színpadon. Egri, Mács, Lovicsek, Csontos. — Ez már döfi — mondtam Szaniszlónak és sodródtam a tömeggel. Az író-olvasó találkozó félórás késéssel kezdődött, mert egyre csak özönlött a nép. Kihúztam a zsebemből egy gombostűt, le akartam ejteni. Nem sikerült, annyira tele volt a nézőtér. Amikor az írók megjelentek a színpadon, taps-hurrikán söpört végig a nézőtéren. Több fiatal kislány összeesett a gyönyörűségtől az írók láttán, egy bátor csoport pedig át­törve a rendezők kordonját, autogramgyűj­teményt tartalmazó noteszekkel a kezükben felrohant a színpadra. A négy író nem győz­te adni az autogramot. Csontos Vili bátyám a szemét törölgette a meghatottságtól, de a másik három író is a sírással küszködöt. A fiatalok extázísa egész este nem múlt el. Egy-egy szép novella vagy költemény el­hangzása után egész padsorokat zúztak ösz- sze a lelkes fiatalok. Hosszúhajú szőke kis­lányok véresre rágott ajakkal hörögték: Nem élhetünk irodalom nélkül! — Éljenek a hazai magyar írók! — har­sogta valáhonnét egy szavalókórus. Léggömbök pukkanása közepette hatal­mas transzparens emelkedett az ég irányá­ba. Rajta ez a szöveg volt olvasható: Le a sgkélyes szórakozásokkal! Soha többé tánc- daljesztiválokat! Ahány hét — annyi író- olvasó találkozó! A transzparens láttán a tömeg óriási él­jenzésben tört ki. Hatalmas volt a lelkese­dés. A dobhártyám majd szétrepedt. Aztán felébredtem ... Kettős évfordulót ünnepeltünk ebben az esz­tendőben. Tizenkét évtized távlatából tekin­tünk vissza az 1848/49-es szabadságharcra és emlékezünk Petőfi Sándor halálára. Így teljes a kép. A szabadság költője a szabadság ha­lottja. Bár két emberöltő repült el a diadalmas s egyben gyászos napok óta, Petőfi alakja az­óta is ifjan, forradalmi fiatalságában él előt­tünk. E forradalmi tűz tudott trónokat rom- badönteni, nemzeteket felrázni rabságukból, és tudott, mikor kellett, meghalni a világszabad­ságért. Petőfi ütját követve mentem végig négy nap történetén. Vízaknától Déváig. Vízakna, hol a költő átesik a tűzkeresztsé­gen, bányaváros, sóbányáiról és sótelepeiről nevezetes. Aknáinak nagy részét a víz már rég elárasztotta, innen kapta a magyar nevét, a szászok Salzburgnak nevezik. Völgyszorosban fekszik, bejárata könnyen elzárható, de épp ezért könnyen is védhető. Környéke félelme­tes: tele különös szakadékokkal, mél\4 aknákkal, apró holttengerekkel. Ez volt az erdélyi had­járat legnehezebb terepe. Észak felől Medgyes irányából érkezünk a városba. Képzeletben négy napra szegődünk útitársul a hadsegéd Petőfihez, aki február 3-án Vízaknáról ezt a tudósítást küldi a debreceni Közlönynek: „Sze­lindekről január 31-én idejöttünk át Vízakná­ra ... Útban van hozzánk Háromszékből 8000 és Csíkszékből 3000 székely, de ezeket be sem várva mihelyt Beke őrnagy megérkezik, azon­nal megrohanjuk Szebent, s Bemtől az utolsó honvédig reméljük, hisszük, hogy ural leszünk Szebennek, amivel annyi van mondva, hogy Erdélyben tönkre lesz téve a reakció utolsó iziglen. Akkor aztán megyünk vezérestül, seregestül a Tisza partjára, hogy a rónák hazájának is megmutassuk diadalmas zászlóinkat. Megyünk bérei folyamok gyanánt, mint hajdan Bethle­nek, Rákócziak, Tököllek, s hullámainkon visz- szük a szabadság bárkáját.“ A sereg a város házaiban szállt meg. A köl­tő egy Wilhelm Dávid nevezetű szász polgár­hoz került kvártélyra. Február 2-án egy hon­védportya elfogja a császáriak postáját a Ge- naral Commandónak címezve. A postakülde­ményben körözőievelek is voltak. így Vízaknán Petőfi maga olvashatta az ellene kiadott körö­zőlevelet. Egyébként eléggé téves leírást adott a költőről, mert 36 évesnek és német divat szerint öltözöttnek írta. Petőfi a körözőlevelet eltette emlékül és a következőket írta rá: „E személyes leírásomat, melyet Windischgrátz küldött Pestről Szebenbe, Vízaknán kaptam meg postán, 1849 februáriusában, midőn a várost elfoglaltuk.“ Február 3-ig pihennek itt. 4-én azonban Sze- benből tízszer nagyobb ellenség csapott rájuk. „Itt már nem a diadalért, hanem a becsületért harcoltunk“ — írja a költő. Megindul a halál- mars, szakadatlan utóvédharcok közepette. „Négy hosszú nap csatáztunk Rettentő vad csatát, Minőt a messzelátó Nap csak nagynéha lát.“ Szászsebes Petőfi hadi útjának következő állo­mása. Február 5-én érkezik ide a megvert se­reggel. Erről beszéljen ő maga. „Éjfél után in­dultunk Szászsebes felé, hová virradatkor ér­keztünk — s hol a gyulafehérvári garnizon, mely értesítve volt visszavonulásunkról, ágyú­szóval fogadott. Egy órai ágyúzás és csatározás után rohammal vettük be Szászsebest“. Valóságos „Bertalan éjszaka“ játszódik itt le a város falai között. A szászok legyilkolták a kezükbe került sebesültszállítmányt. A há­ború erkölcsei szerint a retorzió sem maradt el. Az általános „préda“ révén jutott Petőfi egy latin-német szótárhoz. Rá is írta: „Requirálta Szászsebesen 1849-ben 'Petőfi Sándor“. Ez volt egyetlen hadizsákmánya az egész háború alatt, ahogy Fazekas Mihály sem hozott magával semmi mást a franciaországi hadjáratból, mint egy francia könyvet. Azonban csak aznap dé­lig maradhatnak,' mert ekkor ér oda üldöző dandáréval Losenau. „Azt gondoltuk — írja Petőfi, — hogy békével húzódhatunk be Szász­városba, de csakhamar megdördültek előttünk az ágyúk.“ A visszavonuló sereg így 6-án érkezik Szász­város alá. Szász és román felkelők fogadják a honvédokat. Eölttük a tüzelő város, mögöttük az üldöző császári dandár. Mit tesz ilyenkor az erdélyi hadsereg? Elvégre ők sem angya­lok, szakállukon jégcsapok lógnak, tántorognak a fáradságtól s talán aludni is kellene már va­lahol. Megveszik hát a várost rohammal. „Szász­várost is rohammal kellett bevennünk“ — írja Petőfi. Szászsebesnél ismét találkoztunk a Maros­sal, s innen kezdve végig Aradig a Maros men­tén vezet az út. Párhuzamosan a folyóval vezet az országút, és néhol a vasútvonal is csatla­kozik a menetirányhoz. Fő- és egyetlen nyu­gati irányú útvonala ez Dét-Erdélynek. Külö­nös érzés volt ezen az úton haladni, látni, megismerni ezeket a városokat, melyek Petőfi

Next

/
Oldalképek
Tartalom