A Hét 1969/2 (14. évfolyam, 27-52. szám)
1969-11-02 / 44. szám
MOHI TOTH TIBOR (( „Vízakna s Déva közt... álom Mostanában különös álmaim vannak. Pedig nem is szoktam közvetlenül lefekvés előtt vacsorázni. Egyet lejegyeztem közülük. íme: Szabadtéri rendezvény Valahogy olyan nagyon szokatlan, furcsa volt ez a nagy nyüzsgés az utcán. Elképedve álltam a járda szélén, nekitámaszkodva egy ostornyéllámpa oszlopának. A nagy nyüzsgéstől, zajtól, a tömegesen száguldó gépkocsik, társasgépkocsik, motorkerékpárok berregésétől szinte szédülni kezdtem. A nép meg csak úgy özönlött. Ünneplőbe öltözötten, ünnepélyesen vagy jókedvűen lépegetve tartottak egy irányba, a szabadtéri színpad irányába. Percenkint újabb és újabb különautóbuszok fékeztek le az orrom előtt, egy-egy faluból elhoztak mindenkit, aki csak kezét-lábát mozgatni tudta. És főleg a fiatalok voltak sokan. Miniszoknyás „tizenévesek“ százai vonultak el előttem, kecsesen Tiszáivá a fiatalságukat, elegáns szögletes retikülöket lóbálva a kezükben. Fehéringes, feketenadrágos, bozontoshajú fiúk lépegettek katonásan és csak nem fogyott a tömeg. A járda sem volt elég széles, már az országúton is özönlött a nép. Kétségbeesetten voltam kénytelen tapasztalni, hogy nem tudom, hová özönlik tulajdonképpen ez a tengernyi nép■ Tétován elindultam, bár az volt az érzésem, hogy akkor is indulnom kellett volna, ha az eszem ágába sem futott volna, ugyanis magával ragadott a sokaság. Aztán egyszerre, éppen abban a pillanatban, amikor megpillantottam a tömegben Szaniszló barátomat, felvillant agyamban a felismerés és hangosan közöltem gondolatomat Szaniszlóval: — Ahá, hát te is megnézed a Koncz Zsuzsát meg az Illés zenekart? — Hülye vagy? — kérdezte vissza Szaniszló hűvös tárgyilagossággal. Azt sem tudod mi van? Elszégyelltem magam. Szóval nem erről van szó? De hát akkor mi lesz a szabadtéri színpadon? Szaniszló mintha az agytekervényeimbe látott volna, felvilágosított: — író-olvasó találkozó van a szabadtéri színpadon. Egri, Mács, Lovicsek, Csontos. — Ez már döfi — mondtam Szaniszlónak és sodródtam a tömeggel. Az író-olvasó találkozó félórás késéssel kezdődött, mert egyre csak özönlött a nép. Kihúztam a zsebemből egy gombostűt, le akartam ejteni. Nem sikerült, annyira tele volt a nézőtér. Amikor az írók megjelentek a színpadon, taps-hurrikán söpört végig a nézőtéren. Több fiatal kislány összeesett a gyönyörűségtől az írók láttán, egy bátor csoport pedig áttörve a rendezők kordonját, autogramgyűjteményt tartalmazó noteszekkel a kezükben felrohant a színpadra. A négy író nem győzte adni az autogramot. Csontos Vili bátyám a szemét törölgette a meghatottságtól, de a másik három író is a sírással küszködöt. A fiatalok extázísa egész este nem múlt el. Egy-egy szép novella vagy költemény elhangzása után egész padsorokat zúztak öszsze a lelkes fiatalok. Hosszúhajú szőke kislányok véresre rágott ajakkal hörögték: Nem élhetünk irodalom nélkül! — Éljenek a hazai magyar írók! — harsogta valáhonnét egy szavalókórus. Léggömbök pukkanása közepette hatalmas transzparens emelkedett az ég irányába. Rajta ez a szöveg volt olvasható: Le a sgkélyes szórakozásokkal! Soha többé táncdaljesztiválokat! Ahány hét — annyi íróolvasó találkozó! A transzparens láttán a tömeg óriási éljenzésben tört ki. Hatalmas volt a lelkesedés. A dobhártyám majd szétrepedt. Aztán felébredtem ... Kettős évfordulót ünnepeltünk ebben az esztendőben. Tizenkét évtized távlatából tekintünk vissza az 1848/49-es szabadságharcra és emlékezünk Petőfi Sándor halálára. Így teljes a kép. A szabadság költője a szabadság halottja. Bár két emberöltő repült el a diadalmas s egyben gyászos napok óta, Petőfi alakja azóta is ifjan, forradalmi fiatalságában él előttünk. E forradalmi tűz tudott trónokat rombadönteni, nemzeteket felrázni rabságukból, és tudott, mikor kellett, meghalni a világszabadságért. Petőfi ütját követve mentem végig négy nap történetén. Vízaknától Déváig. Vízakna, hol a költő átesik a tűzkeresztségen, bányaváros, sóbányáiról és sótelepeiről nevezetes. Aknáinak nagy részét a víz már rég elárasztotta, innen kapta a magyar nevét, a szászok Salzburgnak nevezik. Völgyszorosban fekszik, bejárata könnyen elzárható, de épp ezért könnyen is védhető. Környéke félelmetes: tele különös szakadékokkal, mél\4 aknákkal, apró holttengerekkel. Ez volt az erdélyi hadjárat legnehezebb terepe. Észak felől Medgyes irányából érkezünk a városba. Képzeletben négy napra szegődünk útitársul a hadsegéd Petőfihez, aki február 3-án Vízaknáról ezt a tudósítást küldi a debreceni Közlönynek: „Szelindekről január 31-én idejöttünk át Vízaknára ... Útban van hozzánk Háromszékből 8000 és Csíkszékből 3000 székely, de ezeket be sem várva mihelyt Beke őrnagy megérkezik, azonnal megrohanjuk Szebent, s Bemtől az utolsó honvédig reméljük, hisszük, hogy ural leszünk Szebennek, amivel annyi van mondva, hogy Erdélyben tönkre lesz téve a reakció utolsó iziglen. Akkor aztán megyünk vezérestül, seregestül a Tisza partjára, hogy a rónák hazájának is megmutassuk diadalmas zászlóinkat. Megyünk bérei folyamok gyanánt, mint hajdan Bethlenek, Rákócziak, Tököllek, s hullámainkon viszszük a szabadság bárkáját.“ A sereg a város házaiban szállt meg. A költő egy Wilhelm Dávid nevezetű szász polgárhoz került kvártélyra. Február 2-án egy honvédportya elfogja a császáriak postáját a Genaral Commandónak címezve. A postaküldeményben körözőievelek is voltak. így Vízaknán Petőfi maga olvashatta az ellene kiadott körözőlevelet. Egyébként eléggé téves leírást adott a költőről, mert 36 évesnek és német divat szerint öltözöttnek írta. Petőfi a körözőlevelet eltette emlékül és a következőket írta rá: „E személyes leírásomat, melyet Windischgrátz küldött Pestről Szebenbe, Vízaknán kaptam meg postán, 1849 februáriusában, midőn a várost elfoglaltuk.“ Február 3-ig pihennek itt. 4-én azonban Szebenből tízszer nagyobb ellenség csapott rájuk. „Itt már nem a diadalért, hanem a becsületért harcoltunk“ — írja a költő. Megindul a halálmars, szakadatlan utóvédharcok közepette. „Négy hosszú nap csatáztunk Rettentő vad csatát, Minőt a messzelátó Nap csak nagynéha lát.“ Szászsebes Petőfi hadi útjának következő állomása. Február 5-én érkezik ide a megvert sereggel. Erről beszéljen ő maga. „Éjfél után indultunk Szászsebes felé, hová virradatkor érkeztünk — s hol a gyulafehérvári garnizon, mely értesítve volt visszavonulásunkról, ágyúszóval fogadott. Egy órai ágyúzás és csatározás után rohammal vettük be Szászsebest“. Valóságos „Bertalan éjszaka“ játszódik itt le a város falai között. A szászok legyilkolták a kezükbe került sebesültszállítmányt. A háború erkölcsei szerint a retorzió sem maradt el. Az általános „préda“ révén jutott Petőfi egy latin-német szótárhoz. Rá is írta: „Requirálta Szászsebesen 1849-ben 'Petőfi Sándor“. Ez volt egyetlen hadizsákmánya az egész háború alatt, ahogy Fazekas Mihály sem hozott magával semmi mást a franciaországi hadjáratból, mint egy francia könyvet. Azonban csak aznap délig maradhatnak,' mert ekkor ér oda üldöző dandáréval Losenau. „Azt gondoltuk — írja Petőfi, — hogy békével húzódhatunk be Szászvárosba, de csakhamar megdördültek előttünk az ágyúk.“ A visszavonuló sereg így 6-án érkezik Szászváros alá. Szász és román felkelők fogadják a honvédokat. Eölttük a tüzelő város, mögöttük az üldöző császári dandár. Mit tesz ilyenkor az erdélyi hadsereg? Elvégre ők sem angyalok, szakállukon jégcsapok lógnak, tántorognak a fáradságtól s talán aludni is kellene már valahol. Megveszik hát a várost rohammal. „Szászvárost is rohammal kellett bevennünk“ — írja Petőfi. Szászsebesnél ismét találkoztunk a Marossal, s innen kezdve végig Aradig a Maros mentén vezet az út. Párhuzamosan a folyóval vezet az országút, és néhol a vasútvonal is csatlakozik a menetirányhoz. Fő- és egyetlen nyugati irányú útvonala ez Dét-Erdélynek. Különös érzés volt ezen az úton haladni, látni, megismerni ezeket a városokat, melyek Petőfi
