A Hét 1969/2 (14. évolyam, 27-52. szám)

1969-11-02 / 44. szám

hadi kálváriájának egy-egy állomásai voltak. Csak egy-egy ólára állunk meg időzni. Éppen csak rendezni gondolatainkat, keresni az össze­függéseket, s feljegyezni egy-egy epizódját e vereségében is felemelő, bukásában is dia­dalmas hadjáratnak. De idézzük csak tovább a vérrel írt krónikát. Ahogy említettem már az előzőekben: Bem tábornok minden országban otthagyott testé­ből egy darabot. Magyarországnak a jobbkeze középső ujját áldozza. Szászvárosból volt bátrá- lóban a sereg, mikor a tábornok kezét puska­golyó éri. Déva felé egy segélyhelyen operál­tatja le ujját — miután a véres lovaglókesztyűt maga vágja le a kezéről. Déva már az Alföld határán áll. Ha Déva elesik, az osztrák kijut az alfödi rónaságra. Déva kulcsa pedig Piski, a Sztrigy folyőná! lévő hátszegi falucska. Dé­vától kb. 15 km-re ömlik a Marosba. Ha ezen átjut az üldöző had, akkor Erdély elveszett. Modem betonhíd íveli át a kis folyócskát, mely sebes folyással igyekszik megtérni a Ma­ros ölébe. Megállók a nyugati parton, a híd­főnél, ahonnan 120 évvel ezelőtt Bem irányí­totta hadait. Az új híd mellett egy régi, le­rombolt híd roncsai állanak. Ezen a hídon zaj­lott le tehát az a véres csata, mely glóriát vont az ősz vezér homloka köré. Enyhén emelkedő domboldal húzódik mindkét oldalon, mely a feljegyzések szerint mind a magyar, mind az osztrák tüzérség állása volt. A keleti part zöld fövennyel terítve, míg az innenső dús füzesek­kel ültetve. Végigmegyek a folyóparton, járom a gödröket, a füzeseket, s hallgatom a folyó habjainak csobogását. Mit is mond e véráztat­ta föld? Emlékszik-e még a székely bakákra, kik dalolva mentek a halálba? A hófehér sza­kálla tábornokra s a lobogó szemű költőre, aki kardjával és tollával írta a szabadság kró­nikáját: „Négy nap dörgött az ágyú, Vízakna s Déva közt. Ott minden talpalatnyi földet Vér öntözött.“ Az 50 méter hosszú híd háromszor cserélt gaz­dát a csata folyamán. „Vagy visszaveszem a hidat, vagy meghalok“ mondotta Bem. S mire a nap a lévai vár felett lebukni készült, a csata eldőlt. 1000 osztrák és 650 magyar katona maradt holtan az Erdélyért vívott ütközetben. Petőfi hadi magatartásáról szóljon a legille­tékesebb, Bauer őrnagy, Bem vezérkari főnö­ke: „ ... irigyelt tőlünk egy véres, múlandó dicsőséget, melyet csak barbár mesterségünk­kel tudtunk kivívni magunknak. Midőn ő' hal­hatatlan dicső nevét, szellemi gazdagságából, nemesért lángoló szívébe mártott tollal már rég a napba és a csillagok közé jegyezte.“ Petőfi a piski csata után, február 14-én, a következőket írja Arany Jánosnak: „Kedves öcsém, illetőleg bátyám) élsz-e még? én még élek, pedig ott jártam, ahol a halál kézzel-láb- bal dolgozott, s dőlt belé az ember, mint a bő­gőbe a huszas. Bem táborába tetettem át maga­mat, s Bem adjuntánsává tett, s csak az tudja, mi a csata, aki Bem oldalánál van, mint én voltam öt véres ütközetben.“ Csak csodálattal lehet adózni azon önmegtartó erő láttán, mely hét évszázad távlatából is determinálja a hazájuktól ezer kilométerekre elszakadt erdélyi németséget. A város főterén állt az 1897-ben leleplezett Petőfi-szobor — Küllő Miklós műve, amely jelenleg a kiskunfé­legyházi Petőfi teret díszíti. Áthaladva Segesváron a Nagy-Küküllővel párhuzamosan futó országút mentén megáitok, ott, ahol a Sárpatak vize csörgedez sietve a Küküllő felé. Három helységet köt össze a ka­nyargós Küküllő. Folyása mentén felfelé ha­ladva Segesvár, Fejéregyháza, Héjjasfalva a sorrend. Szemben velem alig 3—4 km távol­ságra magasodnak Segesvár tornyai. A Seges­vár és Fejéregyháza közötti lankás síkság volt a tulajdonképpeni csatatér. Itt, a híd mellett állt Petőfi s jegyezgetett. Szemben vele Seges­várra támaszkodva állt Lüders serege, míg Bem csapatai Fejéregyháza előtt foglaltak állást, baloldalt egy hegyvonulatra, jobboldalt a fo­lyóra támaszkodva. Délelőtt 10-től délután 5-ig ez a csatatér. Most is öt óra van Ogy akartam, hogy találkozásomnak a segesvári csatatérrel és Petőfi szellemével ugyanaz a nyugodni ké­szülő Nap legyen a tanúja, mely 120 év előtt bearanyozta a véres csatateret, s búcsucsókot lehelt a halott költő homlokára. Ez tehát a tér, ahol koszorús költőnk sza­vai szerint: „Szabadság! itten hordozók Véres zászlóidat, S elhullóinak legjobbjaink A hosszá hare alatt.“ Történelmi feljegyzésekből ismert tény, hogy a maroknyi magyar sereg minden hősiessége ellenére is összeroppant az ötszörös orosz túl­erő nyomása alatt. A hadtörténeti kutatások igazolják, hogy itt látták Petőfit, mint aki utol­sónak hagyta el a küzdőteret. Megindult fel­felé, Fejéregyháza hosszú főutcáján, mely a szétvert magyar sereg menekülési útvonala volt. Elérkeztünk tehát történelmünk Waterlo- őfához. Szóljon erről a gyászos epizódról ma­ga a szemtanú, Gyalókav Lajos honvédtiszt: „A segesvári útoii, s mellette kiterjeszkedve, huszáraink sikertelen támadása után, nagy tö­megben, fellobogózott lándzsaerdővel vágtattak az oroszok ulánus ezredei, s zilált gomolyba gyűrt katonáinkat maguk előtt söpörték.“ Pe­tőfit utoljára Lengyel József táborkari orvos látta, aki erről így ír: „A Fejéregyháza és Héjjasfalva közötti szakaszon, a kisbuni útszö- gelíés táján az országút egy dombra emelke­dik .. . Ezen dombról tekintettem én vissza, látni véltem még egyszer s utoljára Petőfit, az országút egy kanyarulata iránt.“ A domb­tetőről én is visszanézek Fejéregyháza irányá­ba. Itt vérzett el tehát 1030 honvéd. Micso­da áldozatbemutatás volt ez a Hadak Istené­nek! Igen, győzni nem tudtak a segesvári hő­sök, de meghalni volt bátorságuk. Tegyen hi­tet erről Arany János, aki egy esztendővel ké­sőbb ezeket írta: „De megtartó a tért, hol aznap Élet-halálra ütközött: Mert ott esett el mind a téren A honvéd is azok között.“ Itt már látta Petőfi, hogy az üldözök min­denkivel végeztek, s ő van a soron. Kifúlt, hisz fölfelé szalad, ösztönszerűleg jobbfelé az Is- pán-kút melletti füzfabokroknak rohan. Már késő! A költő, amikor látta, hogy a lovasok már beérték, szembefordult üldözőivel, a lánd­zsaszúrás elölről érte... Alig 5—6 méterre az országúitól egy emlékmű áll, rajta ma­gyar és román nyelvű szöveg: „Petőfi Sándor itt esett el 1849. július 31-én." Beteljesült tehát a látomás: * Most békességes csend honol a tájon. Tarka vadvirágok illata lengedez körül, s a füzes susogása ezer titokról mesél. Petőfi lelke él itt a- fákban, a ringó búzakatászokban, a vi­rágok illatában s a pacsirta dalában. Lehu­nyom a szemem, szívom magamba e csodálatos harmóniát, mely a tarka képzelet szárnyán elém hozta e drámai epizódnak véres hőseit, kik bukásukban is győzelmet hirdetnek, a sza­badság magasztos gondolatának győzelmét a zsarnokság felett. Utunk innen visszavezet Fejéregyházára. Ott a lalu közepén balra térünk, s az utolsó házak­kal egyvonalban kis fenyvest találunk. A feny­ves közepén egy turulmadaras obeliszk áll. Itt vagyunk a közös sírnál. Sűrű fenyőcsoport őr­ködik az itt nyugvó Petőfi és négyszáz honvéd álma fölött. Templomi hangulat üli meg a kis ligetet. A nap Segesvár fölött már nyugodni készül. Bágyadt sugarai csak révetegen vetőd­nek át a fenyvesek között, mintha simogat­ni, búcsúzkodni akarna az élőktől és holtaktól egyaránt. Ez tehát a közös sír. Egy költő ál­modta meg, s egy nemzet siratta el e megszen­telt helyet, melyről csak könnybe lábadt sze­mekkel lehet írni, mint ahogy Beatre Ange­lica térdre borulva festette egykor madonnáit, mert a gondolat is szent volt előtte, amely az ecsetjét vezette. „A hősöket egy közös sírnak adják, Kik érted haltak, szent világszabadság!“ Feljöttek a csitlagok Is már a segesvári dom­bok felett, s én lélekben egy véres nap újra- álmodásával búcsúzom a közös sírtól, a névte­len hősöktől s Petőfi szellemétől, aki Reviczky szavai szerint is örökké élni fog! „Petőfi él! Lánglelke fennvirraszt. Vénség, halál sohasem érik azt. Lázas szívével, ifjan szabadon El és fog élni, édes magyarom. Lesz trónok és országok posztulása, De az ő sírja mégse lesz megásva!“ SZÉNASSY ZOLTÁN „Ott essem el én, A harc mezején, Ott folyjon az ifjú vér ki szívemből.“ 15 „A hősöket egy közös sírnak adják .. Segesvár! Van-e, ki még e szó hallatára nem ejtett egy néma könnyet, ki nem mondott el egy röpke imát, s kinek leikéből netn szakadt fel egy nehéz sóhaj? Csak a görög, ki megáll a thermopylei szorosban, vagy az angol, Nel­son szobra előtt állva, érezheti azt, amit mi érzünk, amikor e sző elhat tudatunkig, meg­dobogtatja szívünket, s érzelmeink szárnyán rö­pít a magasba, hogy újra meg újra tanúi le­hessünk — amikor egy nép a legnagyobb fiát áldozza a szabadság oltárán. Tizenkét évtized pergett le az idő rokkáján, midőn kihúnyt egy csillag, mely az egész emberiségnek tudott világítani. Segesvár — a magyar irodalom Mek­kája — megzavarom nyugalmadét, vallatőra fo­gom völgyeidet s virágidat, leporlom az emlé­keket, hogy újra éljen az, ki soha nem halt meg, ki nem elmúlni, hanem megdicsőülni ment Segesvárra. A dombtetőre épült város a XV. századbeli, ódon hegyitemplomával, régi falaival, kapuival, festői tornyaival Nürnberg képét varázsolja elénk. Vára Erdély legerősebb erődítményeinek volt egyike. A város lakosai ma is nagyrészt szászok. Viseletűk, építkezésük, egész emberi magatartásuk az ősgermán misztikumot idézi

Next

/
Oldalképek
Tartalom