A Hét 1969/2 (14. évfolyam, 27-52. szám)
1969-07-06 / 27. szám
Az Emke kávéházban találkoztam vele először. Ott reggelizett megszokott törzsasztalánál. Én is oda jártam s éppen egyik írásommal bíbelődtem, amikor átszólt asztalomhoz. — Segíthetek? — Kö... köszönöm... — motyogtam, elfogadva segítségét. Megismerkedtünk. Rendkívül büszke voltam barátságára. Emlékét, amíg élek, megőrzőm. Tersánszky Józsi Jenő érdekes egyéniség volt. Szerettem sötétkék svájci sapkáját, jakobinusságának ezt a francia tartozékát. Szerettem egyszerű hnbertnsz kabátját, kopasz fejét s kopott szandálját. Szerettem, mert ember művésziélek volt a javából. Tehetségéről nyilván sokat fognak még írni. Jóindulatáról, segítőkészségéről, humanizmusáról még többet. 0 erdélyi volt. 0 befutott fró, én kezdő. 0 a Kakuk Marci levonatait korrigálta, én első kritikámat írtam. Széles mosolyával, optimista leudülettel mutatta be regényciklusának hősét. Marcijáról beszélt, aki fittyet hány nemcsak a kapitalista világ nyomorúságának, hanem saját nyomorának is, és fesztelenül fütörcszve gúnyt fiz a világból. Eszközei naturalisták, beszéde könyörtelenül szókimondó. A társadalmon kívüliek életét akasztófahumorral és olyan idilli jóérzéssel rajzolja, hogy az embernek szinte kedve kerekedik beállni Kakuk Marci pajtásai közé. 1888-ban született Nagybányán. Gyermekkorának, ifjúságának történetét Igaz regény című önéletrajzi művében írta meg. Kisdiák korában figyelemmel olvassa az Ezeregyéjszaka meséit. Lelkesedik Benedek Elek történeteiért, szeret rajzolni, festeni és különösképpen a zenét kedveli. Sokoldalú müvészlélek, aki életmódját úgy alakította ki, hogy felnőtt korára is méltón folytathatta gyermek- és ifjúkorának boldog szabadságát, játékba merülő alkalmazkodását. írói munkássága mellett műkedvelő zeueszerző, színész, zenebohóc és festő. Mindig azt vallotta, hogy „minden művészetben a legfőbb érték a szabadság, az eredetiség, a lélekből fakadó érzés hozta alkotás.“ Nem lett belőle festő, sem zenész, de kitűnő memoár-regényben megírta a nagybányai festőiskola fénykorának színes, eleven világát. Első novellái a Nyugatban Jelentek meg. íróvá válását nem előzték meg „szerény próbálkozások“, vagy komolyabb előtanulmányok. Számos nyilatkozatában elmondta: úgy lett belőle író, hogy írással akart pénzt keresni. Tersánszky úgyszólván „készen jelentkezett“ a maga sajátos hangjával, győkeriségével, nyers erejével és tömörségével. Stílus korszerű, eleven és sokrétű. Bohémos élete, közvetlen modora, „natnrbursch“-attitűdje jellegzetes alakká tette. Sohasem felejtem el színes egyéniségét, barátságát és büszkeségét. Tersánszky Józsi Jenő nem született hősnek, a körülmények tették azzá. Küzdött és emberfeletti nehézségeket kellett legyőznie, amíg eljntott a csúcsra. Élt 81 esztendőt, alkotott több mint hat évtizeden át és most a neve mellé az irodalmi lexikonba »da kell írnunk halálának dátnmát is: 1969. június 11. Nehéz most a végső búcsú szavait megtalálni, nehéz néhány mondatban öszefoglalni tartalmas életművét. És különösen nehéz ez olyankor, amikor egy eseményekben és tanulságokban ilyen gazdag életet zárt le a halál. Vigasztal viszont az a tény, hogy az író léte nem szűnik meg távozásával, életműve itt marad közöttünk, nekünk. Tersánszky Józsi Jenő egyszerre szólt a néphez és az emberiséghez. Életműve, amit reánk hagyott, felbecsülhetetlen érték, örökség. SZUCHt M. EMIL TERSÁNSZKY J. JENŐ a Egy nap levelet kapok Jakabtól. Egy február végi nap volt. Nagyon szép, meleg nap. A somfa a kertben már sárga volt. Az ablakot törültem, és néztem ki a kertre, és hallgattam a sárgarigót, mikor a levelet kaptam. De amint feltéplem a borítékot, egy fényképet húzok ki belőle. Jakab csődörös huszár volt, és a mellképét látom. Egyszerre úgy elkezdett reszketni a szivemben a vágy utána, hogy a törlőruha kiesett a kezemből, és állni sem bírtam tovább a lábamon. Jött, hogy behunyjam a szemem, és feküdjek le a díványra, és sírjam ki magam, el is sírtam magam. Délelőtt, persze, megmutattam a képet Ágnesnek. Jól láttam rajta, hogy nagyon meglepi és alig tudja titkolni az irigységét/hogy ilyen takaros huszár a kedvesem. — Elég szép emberi Csak aztán el is vegye magát — ennyit mondott rá. Hanem aznap este a gazdáim elmentek hazulról, és az öreg Uborszkiné is elvonult a ház túlsó felébe az öregével. Erre beköszön hozzánk Jantyik. Nem volt kedvem, hogy a kelletlen pillantásait nézegessem. A szobák üresek voltak. Bementem a nappaliba, örültem, hogy egyedül lehetek a sötétben, lefekhetek a díványra, és Jakabra gondolhatok. De akárhogy el voltam ott merülve, s nyögtem, mint a betegek, a sóvárgástól, egyre csak furcsa hangok jöttek hozzám a konyhából. Beszélgetés közben nem azt mondja valaki Izgatottan: megmondom anyámnak, ha nem hagy! És nem lökdösik az asztalt! Mikor meghallottam, hogy Jantyik elment, kimentem. Mi a csoda? Jól láttam az Ágnes arcán, hogy csupa piros. De nem szóltam. Az ágyunk úgy volt egymás felett a konyha végében. Ismeri talán az ilyen ágyakat. Agnes aludt az alsó ágyban, én a felsőben. Elkezdtem vetkőzni és lefeküdtem. De már láttam, hogy nem tudok elaludni. Elővettem egy könyvet, hogy elálmosítsam magam az olvasással. De nem értettem, mit olvasok. Jakabon járt minden gondolatom. Már Ágnes is lefeküdt, és ő is könyvéi vette. De amint egyszer lenéztem rá, láttam, hogy az ő könyve is ott van a paplanján. — Nincs kedvem olvasni — szólt. — Nekem sem — mondom. — A szeretőjére gondol. Szeretné, ha itt lenne — mondja Ágnes. — Hát azt hiszi, maga másképp volna! — sóhajttotam. És visszavetettem magam a párnára. De egyszerre úgy rám jött a bánat, hogy azt hittem, sírva fakadok... Ügy tetszett, Ágnes elkezd kacagni magában _rajtam, lann az_ágy.4ban*._upv? Áthajoltam megint az ágy fáján le hozzá. — Maga kacag rajtam? — mondtam. —< Hát én nem tagadhatom, hogy van szeretőm, mert ott sír a bölcsőben már a puszi. De nekem úgy tetszett az előbb, hogy maguk is nagyon furcsán beszélgettek itt a keresztapjával. Vettem észre erre, hogy elveresedett, és hebeg. Elkezdtem faggatni. Addig-addig, míg egyszer feltartja a mutatóujját, és így szól: — Hát így görbüljön meg, hogy nem szól senkinek? — És azzal aztán bevallotta: — Hát igaz, jár utánam. Nem hagy békén. Nem tudok szabadulni tőle. — Ejha! Na lássa, sejtettem — mondtam. — De ilyen vén kandúr egy ilyen gyermek után, mint maga. Hát mióta? — Hát várjon, hogy beszéljem el Azóta jár már, hogy idejöttem, egy éve. Ö is ajánlott az uraknak. — No, beszélje csak — hajoltam le hozzá kíváncsian. Ő is felkönyökölt, és elkezdte mesélni: — Akkor még otthon voltam. Hát ő, mint keresztapám, azelőtt is ölbe vett, és cukrot hozott nekem, míg kisebb voltam ... Hanem most egy éve itt volt egy, építkezésünk a város végén. És én odajártam ki tatukának az ebéddel. Nyáron volt. A falak már álltak, és tatukáék is kész voltak a gerendázattal. Éppen illesztették fel. Persze, kereszttata Is mindig ott volt velük... Hát akkor délben, mikor megebédeltek tatukáék, ők lefeküdtek mind az épület alá aludni az árnyékba a kolompolásig. Én pedig felmentem megnézni a házat belülről... Egyszerre csak odajön kereszttata. Én már előbb is láttam, hogy nézeget mindig, és mikor megölel, hát az ujjaival mindig itt tapogatja a mellemet ... Hát ott is, hogy látom, egyedül vagyok vele, jobb szerettem volna elmenni magamnak. De ő odajön és simogat, és 10 /
