A Hét 1969/2 (14. évfolyam, 27-52. szám)

1969-07-06 / 27. szám

ezt mondja: üljünk le egy kicsit. Azzal le is ül egy alacsony meszelő-bákra, és engem odahúz a térde közé és ráültet a térdére. Hát nem mertem, hogy ellenkedjek vele, hiszen máskor is tett így tatuka előtt. De egyszerre csak elkezdi azon nekem: hiszen már nem is vagyok olyan kislány. Idestova férjhez kell adjon. És kacag és tapogat, hogy: na, hiszen már a legények van mit fogjanak rajtam ... Én, persze, nem is tudok ilyenekre mit felelni, csak hebegek, hogy: dehogy és nem! És akarom elhúzni magamat tőle... De ő kezd csókolni. Ügy szúr a szakálla, és a szememet is majd kiszúrja a bajuszával. Hát most már kértem, hagyjon el, fel kell költsem tatukát... Na, na, csak ne féljek. Hiszen ő kolompol. Örüljek, hogy pihenhet tatuka. Mennél tovább maradok vele, annál többet pihenhetnek ... És szorongat tovább. És mind jobban és jobban. De akárhogy meg voltam ijedve, hát se kiáltani nem mertem, se nagyon huzalkodni a keresztapámmal. Csak már akkor feszítettem a melléhez a kezemet, és elkezdtem elvackálódni tőle, ahogy bírtam, mikor éreztem, hogy a szoknyám alá nyúl, be a combom közé... De ő fog, és csitít, és sugdossa a fülembe, hogy ne féljek, nem lesz semmi bajom, ő fog majd jól férjhez adni... És már le is dütött volna a földre... Csak akkor már én is visítottam. Megkaptam az orrát is, és kifacsartam, és belecsikartam a kezefejébe is. És ahogy valahogy kiszabadultam, elkezdtem keservesen sírni... Erre, persze, megijedt, és csitított. Rögtön megígérte, hogy vesz egy pár fülbevalót, csak ne szóljak semmit tatukának. Itt van, ez a fülemben, lássa, meg

ftszűz

(részlet)

is vette mindjárt aznap nekem ... De aztán csak nem ebben múlt. Mert azóta is, ahol csak érhet, rögtön elölről kezdi velem. És megesküdött nekem, hogy pénzt tesz le a takarékba nekem. És ruhát vesz, meg gyűrűt. Amit akarok. Csak hagyjam magam neki, és hallgassak. De én nem merek ... Mit gondol?

Én ott, felette a másik ágyban, nem is tudom elmondani, hogy ért ez engem, már ahogy Ágnes elkezdte. Én is tele-tele kívánkozással. És ahogy ez a kislány suttog fel nekem. Szinte láttam a Jantyik veres képét és sunyi szemeit, hogy lobognak erre a kis gyenge testre, mint a farkasé...

Ügy éreztem, mintha egyszerre valósággal a jantyik erőszakos vágyára válna bennem az én saját sóvárgásom. Majdnem nekem is az jött, hogy magam alá gyűrjem ezt a gyermeket.

De valahogy jobban elcsodálkoztatott magamban, mikor most végül Ágnes ezt teszi hozzá:

— Na hát, persze, tatukának nem szóltam. Csak most magának mondtam el először ezt. Mert mi? Az semmi, hogy elengedem, hogy kaparásszon egyszer-egyszer rajtam. Legalább kapok tőle mindig eztazt. Csak sokszor már nagyon gyalázatos.

Itt elkacagta magát. És én is vele kacagtam. De belül, magamban úgy éreztem, mintha olvadnék, mint a gyertya a tűzben.

— Hát maga mit tenne? — komolyodott 11 el újra Ágnes. — Mit mond?

— Hát azt maga tudja, mit akar. — feleltem.

— Én attól félek, bajom desz abból.

— Ugyan-ugyan! — mondtam. — Ha csak attól fél! Nem olyan talán, mint egy hólyag, hogy megpattanjon, ha megszúrják. — És kacagtam.

— Igen, maga erős, nagy lány. De én félek. Azt sem tudom, hogy megy. Csak hagyjam magam neki így. Nézze, még attól is csupa kék folt vagyok, ahol megfog.

Előbb úgy dőlt rá a párnára, ahogy megadná magát. És most hozzá felhúzta ingét melléről és combjairól előttem, hogy lássam a Jantyik keze helyét rajta.

Nem tudom, mi lett velem. Egyszerre lenyúltam, és megkaptam a karját:

— Hát jöjjön, megmutatom, ha akarja! Jöjjön, hancozzunk itten.

Kacagva húztam felfelé, és ő is nevetett, de mind a kettőnknek olyan volt a szemünk, mint a parázs.

Magamhoz szorítottam valami olyan visszás, kínzó vágyban, hogy sikoltanom jött. Ö is egészen elalélt öleléseim alatt.

így aludtunk el, mint a szerelmesek. Mikor valami tájt hajnal felé felébredtem, az Ágnes karja még a nyakamon volt, és a feje az enyém mellé hajtva.

Röstelkedtem magamon, és csendesen lemásztam az alsó ágyba.

Másnap, napközben nem hoztuk elő a dolgot. De egymás szemén láttuk, hogy a tegnapi játékra gondolunk. És este, miután előbb mind a ketten saját ágyunkba feküdtünk, megint csak elkezdtük az izgató beszélgetésen. És végül a hajnal most ott talált az Ágnes ágyában. De ezúttal már vissza sem másztam.

Jó ürügyünk volt, hogy együtt aludjunk, hogy az öreg Uborszkiné épp aznap tiltotta meg, hogy este égessük a tüzet a konyhában, és még hidegek jártak.

Attól fogva úgy voltunk együtt Ágnessel, mint a szerelmesek. Nem tudtunk róla senkitől, hogy ezt véteknek tekintsük. Hancozásnak hívtuk. És legfeljebb egy kis bűntudat volt bennünk miatta. De nem több, mint ahogy két embernek valami csintalan titka van.

Napközben is összelökdösődtünk és vihogtunk. Ha magunkra hagyott az öreg Uborszkiné, Ágnes a nyakamba ugrott és megcsókolt. Én pedig az ölembe kaptam.

így ért el a tavasz.

De ezek az idétlen szerelmeskedések Ágnessel nemhogy lohasztották volna sóvárságomat, de csak jobban fölcsigázták az igazira, a férfira. Néha, mikor tükörben néztem magam, olyan volt a pillantásom, mint a lázbetegé. A szemem alá volt árkolva, a testem forró volt, és a kezeim mindig izzadtak.

De a férfiaktól most is vissae tartott valami. Talán éreztem, ha elkezdem az elsőn, akkor nem állok meg többé.

Volt egy nagy diák az utcánkban. Egy szegletház volt a szüleié. Tudtam, hogy Kipkának hívják.

Nagy, erős fiú volt. A nyolcadik gimnáziumba járt. A bajusza már jól kiserkedt, és olyan nyugodt tartással és lépésekkel járt mint egy öreg úr.

Nem tagadhatom, legelőször megtetszett nekem, hogy láttam. És észrevettem, ő is megnézeget. De én legtöbbet az öreg Uborszkinéval mentem ki bevásárolni. Máshová inkább Ágnest küldték egyedül, mint városi lányt.

Egyszer azonban egy kerékkosár málészemet hoztam kölcsönbe haza egyik házból, az utca végéről. Nagyon nehéz volt.

Ez úgy április végén lehetett már. Estefelé volt, és borús Idő. Nem járt senki az utcán.

Épp a Kipkáék háza előtt nem bírtam tovább a kosarat. Letettem a járdára, és a karoma tapogattam.

Egyszer csak Kipka jön ki a kapun.

Mondom, ha talán tetszett is nekem, de ha afféle enyelgésen kezdi velem, mint a boltossegéd, biztosan veszem a kosarat, és ott hagyom. De egyszerűen így szólt:

— Mi az, kedves, nehéz a kosár? Na, várjon, hadd segítsek.

És már meg is fogta a kosár egyik fülét. Nevettem és szabadkoztam, hogy egy úrfi segítsen nekem.

— Na fogja csak, vigyük — mondta ő egész komolyan. És fel is vettük.

Útközben aztán beszélgetni kezdett velem.

— Magát sohasem lehet látni egyedül. Pedig már itt van régen, látom. És rég meg akartam szólítani.

— Minek akart volna az úrfi? — kédeztem.

— Na-na, csak ne adja a bankot — mondta rá. — Nem vágnék be magának?

— Nincs szükségein arra — ráztam a fejemet.

— Ajjaj, nem úgy néz ki maga, mintha korpával volna kitömve ilyen hegyesre.

Valami olyan biztosság és egyszerűség volt benne, hogy valahogy nem is jött nekem, hogy morikázzak neki, mint más férfiaknak. Mikor letettük egy percre a kosarat a kapunk előtt, egy kicsit közelebb hajolt hozzám:

— Mondja, nem lehet valahogy beférkőzni magukhoz?

Erre nem is jutott eszembe más tiltakozás, minthogy elsoroljam, hogy ketten vagyunk a konyhában, és nem szabadulhatok. Aztán az úrék sem tudom, hogy vennék, ha valakivel meglátnának, mit nem tettem eddig.

— Hát csak kijöhet a kapuba este? Holnap megvárom itt — fogta meg a karomat.

De ekkor felelet nélkül megszakadt a beszélgetés. A pesti nagyságáim jöttek kifelé. Kipka elsétált, én pedig bementem.

Nem tagadhatom azonban, hogy attól fogva folyton ez a diák Járt az eszemben. És azon tépelődtem, hogyan ereszthessem a közelembe veszély nélkül. De Ágnesnek nem szóltam semmit.