A Hét 1969/2 (14. évfolyam, 27-52. szám)
1969-12-28 / 51-52. szám
CILEX JÚLIA Az utolsó fellépés A zár nagyon könnyen nyílt, minden olyan simán ment, ahogyan elgondolta. — Elsnipszolom a szajrét és hajrá — moti •lógatta magában, — legjobb lesz a babust’ hátulról enyhén íejbekólintani. Azért hátulról, hogy ne lásson és ne pofázhasson a hekusok előtt, enyhén pedig azért, hogy teljesen fel ne forduljon, mert erre a kokadt fiúk gyülekezete nagyon kényes. A dolgokat ilyen szépen elrendezte a koponyájában, s tovább sur rant az előszobában. Ahogy elérte a kis vilá gító négyszöget, amit a villanyfény rajzolt ki a szobából, Óvatosan bekukkantott. Egy öreg asszonyt látott, ünnepi asztalt terített miniatűr karácsonyfa árnyékában. A kis lakásban kellemes meleg volt és vaníliássütemény meg krumplisaláta szaga áradt. — A fülbevalója legalább háromezret ér, persze kéz alatt nem kapok többet érte egy ezresnél, de az is valami, — gondolta — meg aztán lesz itt több ilyesmi is, zsíros szajré ígérkezik — könyvelte el boldogan. Hirtelen visszahúzódott, mert az öregasszony feléje indult. Megmarkolta az ólmosbotot, aha, most megy a konyhába a rántotthalért, ha elriszálja magát előttem, fejbeklattyintom, határozta el magát. Már emelte az őlmost, de a néne csak az ajtóig jött, ott állt egy szekrényke, azon vett-vett valamit, majd fogott két likőrösüveget, és azt is az asztalra tette, megszemlélte az ízlésesen elrendezett terítéket és a zongorához ült. Türelmetlenkedni kezdett, na mi az, meddig várjak? Csak nem készül a vén spiné valami kornyikálásra, mert akkor, ha sokáig gondolkodik a megfordulással, kímélet nélkül elintézhetem, nem bánom ha, meg is lát. Ordíthat, ahogy akar, ki a frász hallja meg ezt a vénasszonyt egy kertesházban, a kórság se jár erre; és jobban megigazítva az ólmost, kilépett. Azonban megtorpant, a zon gorából csuda klassz hangok áradtak. Még falramászok a gyönyörűségtől — mondta magában gúnyosan, — de azért csak nem indult. Most megszólalt a néni a zongoránál: — Édes kis fiam, — a fiatalember megdermedt, azt hitte neki beszél, — drágám — foly tatta a néni — milyen jó volna, ha most eljöhetnél hozzám, itt lehetnél velem ... — a nő beszélt és öreges hangját, gyönyörű melódiák kísérték: fognánk egymás kezét, és te minden jót kívánnál öreg anyádnak; ha tudnád kedveském, milyen egyedül vagyok. Nem panaszkodom, hiszen mindenkinek le kel) élnie az életét, de ha már minden öröm elmúlt, legalább te maradhattál volna itt, de téged is elvett tőlem az ég, ha tudnád, milyen keserves az ittmaradottaknak. Drágám, édes kis szívem, csak egyszer, egyetlenegyszer gyere el hozzám, legalább az álmomban, kis fiam, Zolikám . .. Köhöghetnékje támadt, ezért a dolgot tovább nem halogathatta, nagy gondot okozott neki, hogy halkan távozzon, de még a kertből is hallotta a zongorajátékot... Mikor a szolgálatos rendőr megérkezett, Miklósiék a reszkető öregasszonyhoz vezették. — Mi történt tulajdonképpen? — érdeklődött a rendőr. — Az úgy volt, dadogta a nénike — hogy a szobába bejött egy huligán. — Huligán? — Igen kérem, bejött, és valószínűleg agyon akart verni. — És? — És elment... — Talán csak álmodni tetszett! — Nem kérem, nem álmodtam. — Na jöjjön, megnézzük együtt — mondta hitetlenkedve. A szomszéd, a rendőr meg a néni indultak vissza a kis házhoz, ahonnan a néni pár perccel azelőtt elrohant, hogy rémülten telefonáljon a rendőrségre. A kertben a frissen esett havon világosan látszottak a lábnyomok, a kis házban minden úgy volt, ahogy a néni hagyta, a terített asztal, a karácsonyfa, a nyitott zongora, csak a szoba előtt látszottak a vizes lábnyomok. A rend szigorú őre padlástól a pincéig mindent átnézett, sehol senki, s miután így megnyugodott, leült a nénivel szemben és azt mondta: — A lábnyomok sajnos használhatatlanok, az elsőket betemette a hó, a többi pedig elmosódott, mert az illető szaladt, de lássuk előbb az: esetet! — így volt — mondta előzékenyen a néniké. — Már mindent behoztam a szobába, elrendeztem, gondoltam, megeszem a vacsorám, Amikor Ljuba volt szolgalatban, az egész kórteremben kitűnő hangulat uralkodott. Életkedv és szeretet áradt belőle, és amikor reggel apró, puha papucsában besuhant a kórterembe, olyan volt, mintha napsugár öinlene ránk. Arcán még ott virított a hideg jégvirága; nevető gyermekszemében a vidámság szikrái táncoltak, és a lábatlan őrnagy mindennap felkiáltott láttára az ágyán: — „Szebb a rózsánál az ifjú lány arca .“ Ljuba, ugye sose halunk meg? — Az csak természetes! — csengett a válasz a leány tiszta, csilin gelö hangján, és Ljuba megfújta fagytól gémberedett ujjhegvyét Hátratett kézzel odatámaszkodott a nagy, fekete kályha oldalához — karcsú kis fehér tündér, akinek szakszerű komolysága oly édes és megható volt, mint egy gyermeké. Kezét melegítve percenként egy mér földnyit csacsogott mindenféléről: a reggeli hadijelentésről, a nedves tűzifáról, a konyhában készülő ebédről, a tegnapi mozielőadásröl. A kórteremben apránként elhalkult a sóhaj, felderült a sok fájdalomtól eltorzult arc, oszladozott a fásult, szomorú hangulat, elült a bánat, elmosolyodott még a gondolat is. Aztán a lány nyakára tette karcsú ujjait, hogy kipróbálja melegségüket, pici, egyenes orrán megjelentek a gondolkodás ráncocskái, gyakorlott szeme végigsiklott a kórtermen: hol is kezdje? Aztán elindult kőrútjára. Gyorsan és ügyvesen végzett mindent - megmosta a beteg haját, úgy, hogy egyetlen csepp víz sem hullott a párnára, megigazította az elcsúszott kötést, levelet írt a helyett, aki erre nem volt képes, nyomban észrevette, ha valakinek rosszabbra fordult az állapota, és orvosért kül dött, válságos órákban közelharcot vívott a halállal egy-egy sebesült éle téért, megnyugtatta, vigasztalta a reményvesztetteket, és békés, gyógyító álomba ringatta őket. Mindannyian szerettük őt; talán mindannyian szerelmesek voltunk belé. De a féltékenység tilos volt a mi kórtermünkben. És ha egy sza bad percében Ljuba leült egy katona ágyára, hogy, egy parti „Vénlány“-t játsszék vele, tudtuk, hogy azon a napon az az ember többet szenvedett mint mi. Ezen a bizonyos napon én voltam a soros a játszmában. Egész éjjel nem hunytam le a szemem, ide nem tartozó gondok gyötörtek, és reg gelre épp hogy egy torz fintorra bírtam elhúzni számat mosoly címén, Ljuba köszöntését viszonozva. Megdöbbentő volt, mennyire megérezte ez a fiatal nő — szinte még kislány — a más lelki bánatát. Épp csak hogy rám pillantott, és befejezvén körútját, egyenest ágyamnak tartott, kezében a kártyacsomaggal. És mégsem került sor a játszmára. Gyermekded szája megvonaglott, vidám szeme elkomorult, és hirtelen nagyon, nugy«on öregnek láttam őt. A kártya érintetlenül hevert a fehér lepedőn, a pikk tízes — a bánat jelképe — feketén meredt ránk, és mi halk beszélgetésbe kezdtünk, minden fenntartás nélkül és őszintén. Férje, aki páncélos százados, és bátorságáért már kitüntetést is kapott, huzamosabb ideje eltűnt. Egy hónapja nem tud nyomára akadni. Ez a fiatalasszony egy teljes hónapja kórtermünk napfénye volt, mialatt lelkében hordozta a bánatot és szívében a fájdalmat; éjszaka csendesen sírdogált a hálóteremben, nehogy társnőit zavarja. Előző nap felkereste férjének egyik barátját, egy magasrangú páncélostísztet. Az megfogta kezét, és így szólt hozzá: — Nem akarom félrevezetni, Ljuba. Pavel ellenségtől megszállt területen maradt. A többiek átvágták magukat, de ő nem tért vissza hozzánk. -f- Megszorította kezét, hogy ne sírjon, és így folytatta: — Bátorság Ljuba! Még visszajöhet. Értse meg, várjon türelemmel. Tudom, várni nehéz megpróbáltatás. Megígértem, hogy szólni fogok, ha már hiába vár. Ránéztem Ljubára, és kutattam magamban, volna-e annyi lelkierőm, mint ennek a fiatal nőnek. Az ő bánata láttára eltörpült az enyém, de ügyletien, darabos és önző férfilelkemben nem találtam egyetlen olyan vigasztaló és reményt adó szót, amilyet 5 pazar bőkezűséggel ontott reánk. Az őrnagy az utolsó ágyban felnyögött Ljuba felugrott, és könnyű léptekkel odasietett hozzá. Szeme derűs volt, mint máskor. Saját fájdalma újra h'elyet adott a másokénak. És a kórteremben senki se vehette észre, a bánatnak mekkora súlya nyom ja keskeny, lányos vállát. Röviddel utóbb átmenetileg másik kórházba kerültem, de két hét múlva visszatértem az otthonos kórterembe. Sok régi beteg már nem volt ott, és sok új sebesült érkezett. A szomszédos ágyban mozdulatlan, nagy darab kötszer-báb feküdt. Páncéloskatona volt, aki fején és mellén súlyos égési sebeket szenvedett. Minden, ami emberi arcon meggyulladhat, elégett az övén: haja, szemöldöke, szempillája, és bőre is. A fehér kötésből óriási szemüveg domború, sötét lencséi feketéllettek félelmetesen. Arra szolgáltak, hogy a csomadód megkímélt szemgolyót megvédjék a fény, és a kötés érintésétől. Alattuk szakértő ügyesség keskeny rést nyitott a szájnak. Ebből a résből emberi beszéd hangzott, egy szenvedő ember gondolatainak és érzéseinek egyetlen szócsöve. A katona szörnyű kínokat szenvedett. A kötésváltás irtózatos fájda lommal járt, de élni akart. Élni akart, és újult erővel új harcokba szállni. Ez az élniakarás izzott minden szavában, amely nehezen és elmosódottan tört utat magának sérült nyelvén és elperzselt ajkán. Szeretett beszélni. Sötét és magányos világában társra vágyott. Különös, elfojtott beszéd volt az, amely e mozdulatlan kötszertekercsből kiszivárgott, de amikor megtanultam megkülönböztetni e töredezett, sebzett szófoszlányokat, gyűlölet és győzelem, csatazaj és halálveszély, remény és vágy,, vallomás és hit értékes gyűjtdményét szedhettem öszsze — mindazt, amit a magány kísérteteitől menekülő huszonkét éves fiatal férfi közölhet barátjával. Barátjával: mert éjszaka szoros barátságot kötöttünk, ahogy emberek csatában vagy betegségben szokták. Hajnal előtt ébredtem, amikor még egészen sötét tiolt. A kórterem nehéz lélegzése töltötte be a csendet; néha egy-egy nyögés tört keresztül a harcban megtört, erős férfitestek félelmetes lélegzésén. És mivel nem siklott nesztelen fehér árnyék a felnyögö beteg felé, tudtam, hogy Ljuba nincs szolgálatban. Valószínűleg Fenya, az öregedő, csúnyácska ápolónő a soros — gondoltam —, aki könnyen fárad, és éjszakánként el-elszunnyad a kályha mellett ülve. Felkeltem, hogy az előcsarnokba menjek egy cigarettát elszívni. A szomszéd sebesült meghallotta; és egy, pohár vizet kért (furcsán hang
