A Hét 1969/2 (14. évfolyam, 27-52. szám)
1969-12-28 / 51-52. szám
utíüújok az ágyba, és onnan fogom nézni a televíziót. Már indultam is a rántotthalért a konyhába, de az ajtónál megmozdult valami. Először azt hittem tévedek, de ahogyan eddig jutottam — a néniké az ajtó mellett álló poharszékig ínent — é£y lábat láttam. Férfilábat, meg egy kezet is, amiben olyan dorongféle volt. Tudtam, ha kimegyek, fejbeüt, ezért gyorsan felemeltem két konyakosüveget A rendőr már nyitotta a száját, de a néni félbeszakította: — Nem, nem ütésre akartam használni, én arra már gyenge vagyok, csak ürügy volt s időt akartam nyerni, hamarjában az ijedtségtől nem tudtam mit tegyek, de mire az asztalhoz értem a két két fiaskóval, már tudtam ... — Mit tetszett tenni. — Ezt — mondta a néni és zongorához ült, játszani kezdett. — A zongora fényes lapjában, mint valami tükörben pontosan láttam, hogy mi történik mögöttem. Tudtam hiába kiáltok, nem használ, hát ezért beszélni kezdtem. — és a néni újra beszélni kezdett. — Édes kis fiam ... mire a monológ végére ért a szomszéd az ablaknál állt, a felesége hangosan hüppögütt és a rendőr is nagyot tülkölt a zsebkendőjébe a meghatottságtól. — Meg vagyok hülve — mentegetőzött. — Már a monológom elején biztos voltam a dolgomban, mert a pasas egészen előrejött, és pontosan megfigyeltem az arcjátékát: még a monológ feléig sem értem, mikor láttam, hogy távozik, de mindjárt nem mertem elindulni a szomszédba, csak később . .. — Önnek volt fia? — kérdezte a rendőr. — Dehogy volt. — Hát akkor? — Én színésznő vagyok, és UilVin ez volt életem utolsó fellépése — mondta a hölgv szégyenlősen. — Ez a szobor, vette le Mozart mellszobrát a zongoráról, már sokszor látott. Látott fiatalon a sikerek kezdetén !á tott boldognak és boldogtalannak, és most lat ta, hogyan küzdők az életemért. Hogyan aka rom meghatni egyetlen főből álló közönsége met, a kérges szívét, nehogy agyoncsapjon. — Nagyságos asszony nagyon jó színésznő lehetett — mondta a rendőr kedvesen. Mikor két nap múlva eljött, már messziről kérdezte — Hogy van megelégedve az őrség gél? — Nagyon szépen köszönöm — hajtotta meg magát kedvesen a nénike. — Szóltam a fiúknak, ha végzik a körutat kicsit jobban nézzenek körül. Most pedig felvesszük a jegyzőkönyvet, hoztam egy csomó fényképet is. — Fényképet? — Igen, van egypár nyilvántartott fiatalkorú bűnözőnk, talán fel tetszik ismerni valamelyikükben a hívatlan vendéget — mondta a rendőr és átnyújtotta a képeket. A nő nézegetni kezdte. Már a második fényképen felismerte, de lassan lovábblapozta a képeket. — Hát vannak itt, akik hasonlítanak rá — mondta bizonytalanul... — Szóval nem tetszik felismerni? — kérdezte a rendőr furcsa tekintettel, de a nénike a tekintetet nem látta, mert másfelé nézett. — Nem — adta meg határozottan a végső választ és visszaadta a képeket. Z. Minácová felvétele zott, mint „gohargid"). Féltem, hogy fájdalmat okozok neki, és fel akartam költeni az ápolónőt. — Ne költsd fel — mondta ő —, jó lesz így Tölcséren át óvatosan néhány korty vizet öntöttem a kötés résén ét, és bizony megnedvesítettem a kötszert. Nagy zavarban kértem bocsánatot. — Jól van — ismételte ő és nevetett, ha ugyan nevetésnek mondhatom azt a néhány halk, ziháló vakkantást. — Ö az egyetlen, aki ért hozzá... — Ki az az ő? — A szerelmem. És meghallgattam egy különös szerelem történetét. Beszélt a nőről, akit sose látott, és akit talán sohasem láthat. Régi orosz1 becenéven Dusenykának nevezte: Első naptól fogva így nevezte, megérezve szívének gyengédségét és melegét, és továbbra is így nevezte, mért perzselt ajka nem tudta kiejteni valódi nevét. Ljubáról beszélt, az kétségtelen, gondoltam. Neve valóban rosszul hangzanék elgyötört ajkairól: Ljuba, Ljuba . . . A legnagyobb gyengédséggel, büszkeséggel — és ki kell mondani — szenvedéllyel beszélt róla. Hangosan álmodozva lefestette őt magának, leírta arcát, szemét, mosolyát, és meglepett vak szerelmének éleslátása. Suttogva bevallotta, hogy ismeri haját, finom, selymes haját, amely fejkötője alól kibuggyan: egyszer megérintette, amikor segített neki az éjjeliszekrény mögé gurult lázmérő tokjának megkeresésében. Beszélt kezéről — lágy, erős, gyengéd kezéről, amelyet órák hosszat kezében tártott, mesélvén önmagáról, gyermekkoráról, az átélt ütközetről, a harckocsi robbanásáról, magányosságáról, és a nyomorék szörnyű életéről, amely rá vár. • Elismételte nekem valamennyi vigasztaló és reményt adó, gyengéd Szávát, és hitét, hogy fog még látni, élni és harcolni, ha felgyógyul. És nekem úgy tetszett, Ljuba hangját hallom szavaiból. Azt is elárulta, nékem, hogy holnap lesz a döntő nap: a professzor megígérte, hogy leveszi a szemüveget, és látni fog. Erről nem szólt Dusenykának, mert lm lenne, ha vak maradna? Nem akart neki fájdalmat okozni. Ha néni sikerül, nem sikerül, ő így is elég jól -ismeri édes, szelíd arcát. Nem látja-e így is a szemét és a belőle sugárzó szerelmet? Aztán van itt még valami: Dusenyka rábeszélte őt egy igen kényes műtétre, amely visszavarázsolja majd szemöldökét, szempilláját és friss, rózsás arcbőrét. Tudja, hogy a fájdalomnak mekkora árával kell megfizetnie ezért az új arcért, de semmitől sem riad vissza szerelmesének kedvéért. Igenis, szerelmese. Büszkén ismételte a szót. Férje elesett a fronton; egyedül maradt, éppúgy,, mint ő maga, és még boldogtalanabb, mert ő — ő csak arcát vesztette el, az asszony pedig azt, akit szeretett. Hosszú éjszakákon át megismerték egymást, és szerelem költözött ebbe a kórterembe, ahol eddig halál lakott. Szerelemből született élet tartotta meg árra, hogy legyőzze önmagát. Mert volt idő, amikor főbe akarta lőni magát. Hát érdemes ilyen arccal tovább élni? De ő így szólt hangzott a történet. — „Én nem törődöm az arcoddal. Én téged szeretlek, és nem az arcodat, értsd meg!“ És megeredtek a könnyei. Abból vettem észre, hogy boldogságtól feszülő mellkasa zakatolva dolgozott, és lélegzete zihálva tört elő. Nem akartam zavarni, csendesen feküdtem ágyamon, és Ljubára gondoltam. Álmélkodtam különös sorsán. Igazi szerelem voltáé ez, a nemes női lélek megmagyarázhatatlan szerelme, vagy csak mély részvét, amely gyakran hasonlít a szerelemhez? Avagy csak közös bánat volt-e, nagy árvaság* vagy, elveszett férjének kísértete — páncéloskatona, hős, harcos? ... Türelmetlenül vártam a reggelt, hogy az ápolónőváltáskor a választ kiolvashassam Ljuba tekintetéből — az ő szemében nem volt nehéz olvasni. E gondolatokkal aludtam el. Későn ébredtem. Ismerve a kórterem életét, tudtam, hogy az ápolónőváltás már megtörtént, de Ljubát nem láttam. Átmentem a sebesülthöz, es megkérdeztem, hogy érzi magát? — Remekül — felelte ő. — Dusenyk-a kiment, hogy kötözésem iránt érdeklődjék. De ne felejtse el: egy szót se a professzorról! Vajon esakugyan látni fogok-e ma? — Ismeri őt, ugye? Nemde gyönyörű? — Igen, valóban az — feleltem. Megint arról beszélt, hogy még ma meg fogja látni. Aztán hirtelen elhallgatott, és révülten figyelt a puha papucsok halk subanására. Meglepett, hogy a vastag kötés alatt ilyen finom maradt a hallása. Vagy a szerelem érzékeny füle hallgatódzott benne? — Ű az — szólalt meg, végtelen gyengédséggel. — Az én szerelmesem. Megfordultam. De csak Fenya volt; nyilván túlóráznia kellett. Helyre akartam igazítani barátom tévedését. • — jó reggelt, Fenya —• szóltam oda neki. — Mikor jön be Ljuba? — Jő reggelt, hát itt van megint? Ljuba elment — megtalálta sebesült férjét. Ezzel leült az én katonám mellé. — Édes Kolja — szólította gyengéden. — Fel a fejjel: itt a kötésváltás ideje . . . A katona görcsösén nyújtotta ki kezét* és ez a katonakéz, amely közelharcot vívott a halállal, s most reszketett a fájdalom előérzetében, egyenest beletalált Fenya kezébe: a kötésváltás nyilván halálos kín lehetett. Fenya rátette másik kezét is, és hosszú, sokatmondó hallgatásba merültek. Az asszony gyengéden simogatta a férfi kezét, játszadozott ujjaival, és szemében, amely a sötét szemüvegre meredt, a szerelem lassú, meleg tüze gyulladt. Ránéztem Fényára, akinek köznapi arcát oly sokszor tutta közönyös szemünk; Meglepett a változás, amely végbement rajta. Üreges, fáradt vonásait átfűtötte a szerelem, és most gyönyörű volt. Egy orosz feleség és anya bizalommal és szomorú gyengédséggel teli arca nézett rám. Aztán könnyek gyűltek szemébe, és elfordította fejét, nenogv egy csepp a férfi kezére hulljon. De az megérezte a kis mozdulatot és megijedt: — Dusenyka, kedvesem, mi a baj? És Fenya, meglepő módon, élénk és vidám csevegésbe fogott, gyengéd szavakkal bátorságot igyekezett önteni a férfiba, míg szeméből könnyek patakzottak, és keserű fájdalomban vonaglott a szája, amely a vidám és bizakodó szavakat ontotta. Aztán az ajtó felé nézett, és reménytelen, néma kétségbeesés, tükröződött tekintetében. Követtem pillantását: keréken járó hordágyat toltak be. Megértettem könnyeit Ő már előre szenvedte a közelgő gyötrelmeket. A sebesültet a hordágyra emelték, és Fenya a kezét fogva lépkedett mellette. Kikísértem őket az előcsarnokba. Az ápolónő megállt a műtő ajtajánál. Elhagyta ereje, és az ajtófélfának dőlve szabad folyást engedett könnyeinek. Megérintettem a vállát. Rám tekintett. — A professzor ma reggel azt mondta nekem ... a professzor... Nem bírt beszélni. — Tudom — feleltem én —, de miért izgatja magát előre?,,. Bizonyos vagyok benne, hogy látni fog. Fejét rázta mérhetetlen fájdalmában. — Hiszen éppen ez az: látni fog engem... és mit kezd egy ilyen asszonnyal, amilyen én vagyok? ... Miért kellett ennek így, történnie? .. Miért engedte szabadon szárnyalni képzeletét?.., „Gyönyörűm, gyönyörűm!“ ... Ej, hagyjon békén! — nyögött fel, és fülét a műtő ajtajára szorította. Kihallatszott a professzor lelkes hangja: — Elsőre elég ennyi. Még egy hetet kell eltöltenie sötétségben. Fenya arcát elöntötte a kétségbeesés halálos sápadtsága. Gyors léptekkel elhagyta az előcsarnokot. Azóta soha többé nem látta senki a kórházban. Később hallottuk, hogy visszatért szülővárosába. Siöllősy Klára fordítása
