A Hét 1969/2 (14. évfolyam, 27-52. szám)
1969-12-07 / 49. szám
r~ is maradhatók itt Megbeszéltük Novai, hogy az Avion előtt találkozunk. Jó tájolópont. Szeretem ezt a helyet. Bá■ múltam a hazasiető embereket, nyöszörgő, fülig maszatos gyerekeket vonszoló anyákat. Észre sem vettem, mint múlik az idő. Egy emberöltőt vártam. No végre befutott. Örült fáradtan fogadtam. Engesztelőén rám nézett. Vállat vontam. Összeszedtem magam anyisM ra, hogy a szembe jövő kollégákat üdvözölhettem. A Safárík téren felmásztunk a húszasra. „Száz fillérem ért hazavisz" — gondoltam. Nyurga, hórihorgas portás egy üzem előtt miniöntözökannával nedvesítette a járdát. Ez a látvány felderített. No magára válallta a vacsora készítéséi. Mindig ő főz. Sajnálom emiatt. Én nem szeretek főzni, és nem is tudok. Kényelmes vagyok, inkább olvasok éhesen. No kihajolt az ablakon. Vékony gyerekhangra lett figyelmes. Lent az utcán a gyér világításnál egy borzas hajgömböt pillantott meg. A kislány lehetett tíz, tizenegy éves. — Néni, mit csinál? — Vacsorát főzök. — Cigarettáért megyek a vendéglőbe — újságolta a gyerek, alig várva be a feleletet. — Ha visszafelé jövök, megállók, jó? — Hogy hívnak? — Magda Pasék Magda No elgondol kozva nézett utána. Nem kedveli az ilyen jeleneteket. — Nénit . Nénit . . — kiabált a kislány az egyemeletes mélyből. — Hívd fél! — vetettem oda kurtán. No hálás lett a javaslatért. LOVICSEK BÉLA — Fogd be a szád! — Mért fognám?... Most már megmondhatom, amit eddig nem mondhattam, a szemem ásta volna ki! Pálosné jajszóval sírt, s ment elfele, mint a kivert kutya. Harag, gyűlölet égett a szívében, átkozódott. — Verjen meg az Isten, hálátlan kutya, azt vegye el tőled, ami a legkedvesebb! Margit magára maradva órákhosszat sírdogált. Maga sem tudta miért, a szíve akart meghasadni. Másnap reggel elment a gazdatiszthez, fogatot kért. A kocsissal feldobatott három zsák búzát, egy zsák krumplit, fazék zsírt, koszorú hagymát, zacskó babot, lencsét, mákot, bögrike szilvalekvárt, és beküldte a faluba az anyjának. — Mondja meg neki, Károly bácsi, hogy a Julit küldje ki magával! Addig itt lehet, míg István nem jön meg. Űgyis nehéz egyedül a gyerekkel . . . Estefelé meghozta Károly bácsi a Juli lányt, a tizenháromévest. Vékonyka volt, sápadt, fekete félhold a szeme alatt. Sírva borult Margitra. — Jól van, no, ne bőgj! Bátortalanul, összekuporodva ült a tűzhely mellett. Elgémberedett tagjait melengette. Két-három nap elteltével megbátorodott, felvidámult. Dajkálta a kicsit, dalolgatott, s evett szakadásig. Nem is evett az szegény, hanem valósággal falt, mint kiéhezett süldő a vályúnál. Nem győzött betelni. Kocsis Péter szorgalmasan írogatta a leveleket Prágából Bárczi Marinak — néha haza Is. Mari egy-egy sort sírt a levél fölött, s írta a választ lassan, gyöngybetűkkel. Szagosvizet is csöppentett a levél sarkán virító rózsára, s vitte a postára szívének szerelmes üzenetét. A világért sem ment volna bálba, mulatságba. Felőle ugyan húzhatták a cigányok ropogósán, egyet sem mozdult a lába. Hogyls mozdult volna, mikor az ő egyetlen Pátere Prágában szenvedett a komisz mundérban, valami bolond, nagy kaszárnya rácsos ablaki mögött, mint a rab. Kocsis Kálmán egyik vasárnap délután beállított az anyjához, aki éppen foltozott. A tűzhely mellé ült — fagyos volt gyerekkorától —, s jó fél óráig lógatta a fejét, szívta a cigarettáját. — Éhezel? — Nem. Tíz perc múlva Kocsisné újra megkérdezte. — Éhezel? — Mondtam már, hogy nemi — Hát akkor meg mért hallgatsz, mint kan a rozsban, ml az Isten bajod van? — förmedt rá Kálmánra haragosan. — Az orosz szukának nem lehet gyereke — mondta Kálmán keserűen, és hegyeset sercintett a kalap alól. — Hál Istennek ... Kálmán újra sercintett egy hegyeset. — Ne köpdjsd teli a házat, mert kiütöm a szemed! — Mondom, hogy nem lehet gyerekei — Én meg mondtam már, hogy hállstennek. . . Muszka fajzattől nem is kell. — Orvoshoz kellene vinni, hátha segítene rajta, de nincs pénzem — makacskodott Kálmán a gondolattal, s újra sercintett: hosszút, hegyeset a foga között. — Nekem sincs ... Arra nincs — Nincs? — Nincs! — Értse meg, mama, nekem gyerek kell! — Kell, kell... Sok minden kellene az embernek, még sincs. Honnan a csudából vegyek neked gyereket, hallod, nem szakíthatok az almafáról — mondta Kocsisné engedékenyebb hangon. Sajnálatféle érzés állt a szivébe. — Menj Bálintnéhozl Ismered? A javasasszonyt! A templom mögött lakik... Mondd meg neki, keverjen teát, majd én adok neki érte egy véka búzát. No, eredj már, mire vársz!? — Egy véka búzát? Az is valami? Szóba se áll velem. — Majd egy egész hambárral viszek, hogyisne, még mit nem, görcs álljon a derekába annak a vén szipirtyónakl... — Cérnát fűzött a tűbe. — Mondd, hogy egy bögrike zsírt is kap! Most aztán kotródj, hallod, mert addig spekulálsz, hogy a végén meggondolom magam, és semmit nem adokl Kálmán fölállt, ellenséges szemmel méregette az anyját, mondani akart valamit, de nem tudott, s újra sercintett. — Mondtam már, hogy nem istálló a házam! ... — Ahogy így állt előtte a Ha, még vékonyabbnak látta, mint ültében. — Ott a láda mellett van egy üveg bor, kortyolj belőle — mondta, s tovább foltozta a barchet gatyát. 8. Kálmán jól megszívta az üveget, aztán kiment. Tudta, hogy apja as Istállóban tartózkodik a nyirkos, bűzös langyban, hozzáment. Ott ta. lálta. Az állatok fara mögött a fejőszék mellett térdelt, levelesdohányt vágott a pipába. — Gyújts rá, fiam! Kálmán rágyújtott, bodor füstöket eregetett, kissé köhécselt, azaglászott. — Jó dohány, honnan van? — Anyátok vette a dohányosoktól borért. Tán két-három kilót. _* Tömd meg a dőznidat! Kálmán megtömte, leült az ágy szélére, hegyeseket sercintett. Ax állatok kérődztek, a sarki rekesztékben fickándozott egy jól fejlett bikaborjú. — Magának nincs pénze, apa? — Honnan, miből volna, fiam?... Nem én vagyok itt a gazda.,* Kálmán még egy ideig ücsörgött, némi sajnálattal, majd meg hideg megvetéssel nézte az apját, sercintett kettőt-hármat, és elment. Kocsis István tíz napi távoliét után hazaszökött. Szombat volt, éjfél felé járt az idő, mikor hazaért. Margit megrémült, meg örült is a katonaruhás párjának. Ügy a nyakába csimpaszkodott, mintha soha nem akarná elengedni. — Nem lesz ebből baj, István? — Ki bánja, legyen. — Akkor meg mért jöttél haza, ha bajod eshet?l — Mért, mért... Ki az Isten bírja nélküled huszonegy napig?..* Hát nem érted? Az ágyban megpillantotta Julit, aki aludt kócosán, mélyen, mint a tej. Margit elmondta, mi történt Idehaza: járt nála az anyja, hogy összevesztek, de azért mégis küldött neki egyet s mást. — Nem baj? — kérdezte. — Most már mindegy — mondta István. — De azért azt mondom én néked, ne nagyon osztogass, ne szokj rá a prédálásra. Rajtunk ki az isten segít? Megdajkálta a kis Lacit, megivott néhány pohárka rozspálinkát, aztán lefeküdtek, s reggelig játszódtak. Hétfőn reggel két csendőr jött érte, elvitték. Nem gorombáskodtak, csak éppen elhajtották vissza az alakulatához. Kétnapi fogdára büntették. Egy zsidó meg egy cigány hevert odabent a priccsen. Kíváncsian néztek Istvánra. — Téged miért hoztak be? — Semmiért. — Mégis? — Puskatussal szétvágtam a kapitány fejét — lódította István. — Holnap temetik ... állítólag nagy parádéval... A két cimbora félénken elhúzódott a közeléből, ő meg végigdűlt a priccsen, s nyomban elaludt. Trombitált a gégéje. Margit karácsony böjtjén lencselevest meg mákos didellét főzött. Karácsonyra levágott egy libát. A tavalyi rozmaringbokrot újra feldíszítette, két gyertyát tűzött rá, karácsony esten meggyújtotta és efénekelte alatta a „Mennyből az angyal“-t. István a gyerekkel játszott, aztán
