A Hét 1969/2 (14. évfolyam, 27-52. szám)
1969-12-07 / 49. szám
Igazan nem vagyok emberevá, csak mindig fáradt, és esésre kész, mint a sarokba állított liszteszsák. Elővettem a legfrisebb irodalmi folyóiratot, és ezzel megszálltam a szoba egyetlen foteljét. No a kislánnyal beszélgetett, etette. — Találkoztam az apuval — cse vegeit a gyerek. — Be van rúgva. A szája szélét nyaldosta. Erről tudjuk. ha részeg. — Bántott talán? — Nem, nem is látott, úgy sem félek tőle. — Mit csinál, ha részeg, kiabál? — Igen ... Kint alszom olyankor, a kertben ... Egy bokor alatt. Én mindenhol el tudok aludni. Mindegy. Itt is maradhatok. — Nem lehet, az anyud keresne. — Dehogyis! — Hányán vagytok testvérek? — Heten. Egyedül vagyok lány. A legkisebbik tizennyolc hónapos. Az apu nyolcszáz koronát ad haza. Ugye kevés az, néni? — Kevés, bizony kevés, nagyon kevés. — Képzelje el, jár egy nő után a Hosszú utcába. Az anyu mondta. Nem is baj, ha nem jön haza. Mikor jön, akkor persze részeg. — Milyen idősek a testvéreid? — Az egyik bátyám katona, a másik dolgozik. A gumigyárban. A többiek kicsik, nyolc, hat és négy évesek. Átolvastam mindent, de a gyerek nem akart mozdulni. Ült és evett, közben beszélt tele szájjal. írom—mn—n—u— • í iiimi 1 m Elképesztően, elszomoritóan. Arra gondoltam, tízegynéhány éves koromban nem tudtam így átérezni az életet. Mintha nem is körülöttem zajlott volna. Nem tudtam, mi a részeg ember, mennyit ér egy zöld papírszelet, és hogy mi a szerető, amit ez a gyerek betéve tud. Változnak az idők, változik a létfenntartás struktúrája. — Hogyan tanulsz? — Három kettesem volt. — Mi akarsz lenni? — Orvos. No megsimogattu a kislány kócos fejét. A gyerek jel.derült. — Holnap kap fizetést a bátyám, akkor anyu vesz nekem farmernadrágot. Nagyon olcsó. Az osztályban mindenkinek van farmernadrag/u. Elég volt? Kérsz még? — Még kérek. Reggel óta nem ettem semmit. Láttam, No már türelmetlen. A kislány létlenül ült, és nézelődött. Nem akart elmenni. Ügy érezhette magát, mint a hidegről a meleg kuckóhoz jutott ember. Néztem őt. Komollyá érett, kegyetlen, kemény sorsú gyerek. HOZÁK VAU # Margit megszoptatta, elringatta a bölcsőben, megrakták a csikósp-arbeltet akácfával, elfújták a lámpát és lefeküdtek. Odakint süvöltött a szél, ablaküvegre verte a hideg esőt. Idebent fényrózsák lobogtak a mennyezeten. A bölcsőben aprókat szuszogva aludt a kicsi, az ágyban meg sokáig mocorogtak Margiték. Közben felsírt a gyerek. — Istenit ennek az ágynak, hogy mennyire csikorog! — mondta István. — Holnap lesz a napja, kisprajcolom egy darab ölfával. Mindig felnyikorogja álmából ezt a szegény gyereket. lstvan-napkor fogott két stiglicet, kalitkába tette és felakasztotta a falra. Vizet öntött, kendermagot szórt a madaraknak, azok meg pityegtek, pityegtek a kalitka rácsos fogságában, s ropogtatták az olajos magvakat. Délután beállított Kocsis Péter egy demizson borral, végig sáros csizmaszárral. Jó negyedóráig vakargátta a küszöb előtt. Elbeszélgettek, iszogattak. István harmonikázott, Margit, ölében a kicsivel, dalolhatott. Kint újra eleredt az esó. A kéményben dudált a szél. Valahol a major fölött panaszosan vonított egy kutya. Talán megsörétezték. Vígan szólt Kocsis Péter pipája. — Azt beszélik — kezdte a pipaszár mellől —, néhány év múlva felparcellázzák a birtokot. . Akkor nektek is odalesz a biztos kenyér. Megvagytok ti most szépen, fiam, az szent. — Azt mondom én, apa, hogy aki dolgozik, annak van. Igaz, nem úrisors ez, csak cselédsors, az is igaz, hogy nem a maga gazdája az ember, parancsolnak neki, de megélhet az ember. Hogy valaki nyomorog, persze, hogy nyomorog. Hat-hét gyerekkel lehet is, ráadásul ha még lump Is az illető, meg az eget is beinná, hát nyomorog. Az olyan nem is érdemel mást, pusztuljon éhen! — Ügy igaz — bólintott Kocsis Péter. — De ha mégis felparcellázzák « birtokot, veletek mi lesz? ... Hová mentek, mihez kezdtek? — Majd csak lesz valahogy, apa mondta István, s felhajtott egy pohár bort. — Igaz — bizonyított Kocsis Péter. — Valahogy mindig van, ez az élet sora ... Később a maradék bort kiölhette a demizsonból, aztán elment: várták az állatok, etetni kellett. —A rohadt vastag nyakúnak csipi az orrát az istálló szaga, az istenit a fajtájának! — mondta még távozóban. — A házban ül örökké, mint a pólyás, meg ne fújja a szél ... Két ünnep között magas finánc lépett be Kocsisékhoz. Majd beütötte fejét az ajtóragasztékba. Bár ütötte volna, loccsant volna szét, mert semmi örömöt nem hozott magával. — Adják elő a leveles dohányt, amit a szomszéd faluuan vettek borért a dohányosoktól! — mondta magabiztosan, s nem kis eréllyel. Kocsisáéval elveszett a világ. A két férfiember is megrettenve, egyenés derékkal ült az asztal mellett, mintha karót nyeltek volna. — Leveles dohánytl? — csodálkozott Kocsisné ártatlan képet vágva. Gondolta, hátha .félrevezetheti a fináncot. — Ugyan honnan került volna a mi házunkhoz, nagyságos úr?! A fináncot azonban nem lehetett átejteni, nem először csinálta, nagy gyakorlatra tett szert. Inkább mosolygott, mintsem haragoskodott volna. Az emberekhez fordult. — Elő a zacskókkal, forgassák ki az asztalra! Nem akarödzva bár, de megtették. — Na, ugye, szűzdohány! ... — Kocsisnéhoz fordult a finánc. — Nézze gazdasszonyl Feleslegesen ne lopjuk egymás Idejét, adja elő a dohányt. különben magam keresem meg, s annyival nagyobb lesz a büntetés. Mikor Kocsisné látta, hogy minden hiába, eleresztette a nyelvét: annyi szitkot és átkot sem hallott egyhamar a világ! — Csak azt tudnám, ki árulkodott, hogy az Isten zsugorítsa össze a nyelvét! A finánc nagy nyugalommal lemérte a dohányt: négy kiló harminc dekát nyomott. — Kifizetik a büntetést, vagy leüli valaki? — kérdezte a finánc. — Kilója ötszáz korona, az annyi, mint... kettőezer százötven. — Szent-szűzanyám! — csukíott fel Kocsisnéból fájdalmasan a szó. Ennyi temérdek pénzt kidobni azért a vacak dohányért! — Könyörgő szemmel nézett az emberekre, különösen a hites urán tapadt meg a pillantása. — Mennyit kellene leülni, nagyságos uram? — Három hónapot... — Szent egek, három hónapot!... — Előbb a fináncra nézett, majd az urához fordult. — Mit szólsz hozzá, Péter, leülöd?... Mondj már valamit, Péter! 13 — Majd szarok! — mondta Kocsis Péter megremegó szájszéllel az indulattól. — Majd szátok egy nagyot! Ülje le az, aki parancsol ennél a háznál! — mondta még, azzal kiment a házból. Dühösen vágta be maga után az ajtót. Kocsisné majd föld alá süllyedt szégyenében, de a finánc előtt tartotta a nyelvét, pedig csak úgy reszketett az indulattól. Talán senkit jobban nem gyűlölt abban a pillanatban, mint Kocsis Pétert. Kifizette a kirótt összeget. A finánc nyugtát írt az átvett összegről, kis zsákba bepakolta a dohányt. — Ne haragudjanak rám, nekem ki kellett jönni, mert valaki feljelentette magukat. Ez elkerülhetetlen volt: ha én nem jövök, jön más. Ezt az egészet a „jóakarójuknak“ köszönhetik. — Legalább azt mondja meg a finánc úr, hogy ki jelentett feli? — Hivatali titok, nem tehetem. Nem kockáztathatom az állásomat — mondta még és elment. Január derekán két hízót öltek. Istvánt meg Kálmánt elhívták segíteni, az asszonyokat hurkát mosni. Egész nap havazott. Az orosz aszszony úgy állt a trágyadombon, mint a gólya, s gyúrta, gyömöszölte a dlsznóbelet. Margit öntögette rá a vizet, Kálmán meg hordta ki bögreszám a forralt bort melegítőnek. Este hangos disznótort csaptak: ettek, Ittak, a testvérek danolásztak, az asszonyok nagyokat nevettek. Éjfél tájban Kocsisné tányérra kóstolót rakott — darab húst, hurkát, kolbászt, adott szalonnát, és hazaküldte a gyerekeit. I Folytatjuk / Z. Mináéová felvétele
