A Hét 1969/2 (14. évfolyam, 27-52. szám)
1969-11-09 / 45. szám
Gy er vne birodalom Hogy is állunk ezzel a gyermekirodalommal? Szökőévenként egyszer eszébe jut az irodalmároknak és megvitatják. Aztán hallgatnak róla a következő szökőévig. Hogy van-e vagy nincs ilyen Irodalom, máig sem tudták eldönteni. No, de én majd megtudom. Felkapok az apostolok lovára és felkeresem a legilletékesebbet, a Madách Könyvkiadót. — Kezét csókolom, igazgató bácsi — nyitok be a nagy főnökhöz. — Szervusz, fiacskám Mi járatban vagy? — A hazai gyermekirodalomról szeretnék informálódni. — Akkor ajtót tévesztettél, fiam. Fordulj csak ki a folyosóra, harmadik ajtó, jobbra. — Köszönöm az útbaigazítást. Kezét csókolom. — Isten veled, gyerek — mondja nyájasan és barackot riyom a fejem búbjára. A jelzett szobában bácsik meg nénik ülnek. Illendően köszönök és nyomban a tárgyra térek. — Szerkesztő bácsi, tessék szíves lenni megmondani, mi az újság a hazai gyermekirodalomban? Először süketnek tettetik magukat. Kénytelen vagyok megismételni a kérdést. — Gyermekirodalom .., gyermekirodalom — mormogják és tűnődve nézik az ablak alatt szomorkodó fákat. — Tudod, gyermekem, a kiadónak most sok a kiadása. Talán fürcsa, de így van. Ha emelkedik a kiadás — csökken a kiadás. — Ez nem eléggé világos, szerkesztő bácsi. Tessék nekem jobban megmagyarázni a dolgot. — Nos, figyelj csak ide, mindjárt megérted ... Szóval megdrágult a nyomda, megdrágult a papír, megdrágult a grafika. Ez azt jelenti, hogy kevesebb könyvet adhatunk ki a pénzünkért. — Értem... No és a gyermekkönyvek? — Éppen ide akarok kilyukadni, fiam. Tudod, a gyermekkönyvben sok a kép, a mindenféle vacak rajz. Hű, ez rengetegbe kerül. Ezt nem bírja el a rezsi. Éppen elég nekünk a lobogó hajú költők verseit kihozni, akik megverik előttünk az asztalt... Gyermekirodalom? Hazai? Na, még mit nem! — Mikor adtak ki utoljára gyermekkönyvet hazai szerzőtől? — Várj csak .. . mikor is ... igen ... igen ... emlékszem már. Nyolc éve. Kilencszázhatvanegy őszén. — Tévedsz! — szólt bele a másik bácsi. — Hatvankettő tavaszán. Tudom biztosan, mert akkor vesználunk tem össze olyan kegyetlenül az anyósommal. — Ugyan, ugyan ... Hatvanegy őszén jött ki, amikor annyira hasogatott a derekam. Tavasszal sosem hasogat a derekam. A két szerkesztő bácsi nagyon összekülönbözött a dolgon. Közbe kellett avatkoznom egy újabb kérdéssel. — Húsz év alatt mennyi hazai gyermekkönyvet adtak ki, szerkesztő bácsi? — Ezt könnyen megmondhatom neked, mert az egyik kezemen is meg tudóin számolni. .. Egy ... kettő ... hatvanegyben a harmadikat. Tehát hármat. — Nem igaz, mert négyet — szólt megint bele a másik szerkesztő bácsi. Ezen megint annyira összekaptak, majdhogy szétvetette őket a méreg. Zengett az egész kiadó a kiabálástól. Engem a veszekedős nagyon megnyugtatott. Megkönnyebbülve távoztam. Ahol ennyire vitáznak a hazai magyar gyermekirodalom fölött, ott nem kell félni a jövőtől. DÉNES GYÖRGY ANNA TATRANSKÁ w En nem tehetek róla Péter sejtette, hogy osztálytársai miért beszélnek előtte olyan keveset a szüléikről. Volt abban egy kis tapintat, egy kis együttérzés... Az osztály többi tanulójának boldog családi élete volt, csak az ő arcán virult ritkán a mosoly; kerülte a diákok esti összejöveteleit, az ebédnél alig evett valamit. Péter hálás volt osztálytársainak ezért a megértő figyelmességért. Szülei ugyanis külön éltek. Az első tárgyaláson nem mondták ki a válást, és amikor elgondolkozott ezen, úgy érezte, van ebben némi „állami bölcsesség“. Mert meglehet, hogy egy hosszú esztendő alatt anyuka meggondolja és végül is megbocsát majd. Igen, tudja, hogy anyuka gyakran sír, s ha titkolja is előtte, ő akkor is érzi, nem akarja megbocsátani apuka ballépését. Apuka hetente bejár hozzá az iskolába, megkéri, van-e szűk sége valamire, ad neki pénzt, megszorítja a kezét, különben alig szól valamit. Tudja, hogy vétett ellene, bűnösnek érzi magát, s ezt szégyelli ő előtte. Pedig ha tudná, hogy ő, a fia már rég megbocsátott neki... Hiszen betöltötte a tizennyolcadik évét és egyetmást már megér-4. Kocsis István elgondolkozva szívta a cigarettát. A dombok mögül hideg-ezüst fénnyel kúszott elő a hold. — Fogd a kulcsot... menj a majorba és feküdj az ágyamba. Nem kell neked többé hazamenned. Minek is mennél? ... A kereseted majd hazakűldöm, ne vesszenek éhen a gyerekek, és kész... Menj, feküdj le, Margit, pihend ki magad! A lány makacsul nézte a földet, s kotort ott. — Ruhám sincs csak ez, ami rajtam van ... — Otthon talán sok van? — Nincs... Két blúzom, két szoknyám, meg egy egész ruhám van ... Többre nem tellett... Igaz, még egy babos kötényem is van, majdnem új, megkíméltem. — Ne búsulj, Margit — mondta Kocsis István, s erős karjával ültében az ölébe emelte a lányt. Nagy tenyerével magához vonta és megsimogatta dús haját. — Veszek én neked szoknyát is, blúzt is, mindent... Különb leszel az első gazda lányánál, meglátodl Margit hallgatott, majd csendesen sírni kezdett. Zenéltek a tücskök, valahol nagyon messzi vonat fütyült... Később tűrhető fájdalom nyilait Margitba, és szeme előtt, a nagy, magas égen lassú táncba fogtak a hunyorgó csillagok ... Befejeződött az aratás, cséplés. Kocsis István kocsira pakoltatta Margit keresetét, meg is toldta a sajátjából, és beküldte a faluba. Éppen akkor halt meg Pálos Gábor. Jajveszékelt a felesége. Talán nem is a fájdalomtól, inkább azért, hogy megkönyörült rajta az Isten. Sokat szenvedett vele. Az utóbbi napokban gyakran átkozta Margitot, amiért elhagyta a házat. Most, hogy a kocsis eresz alá rakta a gabonát, némileg kiengesztelődött: egy ideig lesz mit adni a gyerekek kezébe, nem pusztulnak éhen. Olyanok szegények, mint az árnyék. — Meg sem kínálhatlak, Laci — mondta Pálosné a kocsisnak. — Ha visszafelé jössz, gyere be! Addig viszek a zsidóhoz egy zsák búzát italért. Annak a tűzrevaló lánynak meg mondd meg, hogy meghalt az apja, legalább a temetésére jöjjön el, mert kitaposom a hurkáját... Megérdemli szegény ember, hogy a koporsója fölé álljon, mégiscsak az apja volt... Kocsis István kért fogatot a gazdatiszttől, elvitte a választott malacokat a vásárra. A malacok árából bevásárolt Margitnak: kendőt, blúzt, szoknyát, cipőt — lakkosat, babos kötényt, meg beliner kendőt. Vajszínűt. Szivarnyi rojtokkal. Örült az új menyecske, madarat lehetett volna vele fogatni. A Morzsa kutyát kapta az ölébe, és körültáncolta vele az asztalt. Kocsis Péter ebéd közben mondta a feleségének, hogy azért néha küldhetné egy-egy demizson bort ki a majorba Istvánnak. Kár volt mondania, összevesztek rajta. — A bor annak jár, aki kapálja, kötözi, permetezi a szőlőt — mondta a rengőhúsú menyecske. — Francot a belibe, nem bort! Kocsis Péter sem hagyta annyiban a dolgot, mondott mindent, ami éppen a szájára jött, aztán indulatosan felállt az ebédtől és kiment az udvarra. Az asszony utána. Letérdelt az udvar közepére, összekulcsolta a kezét, és úgy könyörgött az Úristenhez, hogy szabadítsa már meg attól az átkozott béresfajzattól, aki csak bánatot meg keserűséget tud okozni. — Add Uram Istenem, hogy nyíljon meg alatta a föld, és nyelje ei örökre a szemem elől! Kovács János rosszallóan rászólt. — Ejnye, Irma! A Péter gyerek is megrökönyödve nézte és hallgatta anyját, s rászólt. — Rossz asszony maga, édesanyám, nagyon rossz! Erre aztán még jobban felpattant Kocsisné, rázta az öklét, s felkapta az istállóajtóhoz támasztott vasvillát. — Ereggy a szemem elől, mocskos kölyke, mert a hátadba állítom rögtön! Egyik vasárnap délután kiballagot Kocsis Péter a majorba a fiához. Sokáig szótlanul üldögélt, végül megmondta jövetele célját. — Visszaszegődnék én újra béresnek, fiam, ha lehetne... Kocsis István jól értette a szót, s annak komolyságát, mégis mosolyogva válaszolt. — Ugyan, apa, ne bolondozzon!... A béreskenyér talán könnyebb, édesebb, azt hiszi? — Tudom én, fiam, milyen az ... — Éppen azért mondom, hogy tudja... Otthon magának a helye, a mama mellett. Higgye el, ő örülne neki a legjobban, ha beszegődne. Hát ő csak ne örüljön, a fene vigye ell Később Margit megkínálta tejfölös nyúlhússal. Evés után Kocsis Péter elszívott még egy pipa dohányt, aztán elköszönt és hazaballagott. Vitte a keserűségét, mint koldus a tarisznyáját. Október vége felé deres reggelek ezüstözték a réteket, határt. A hegyen leszüreteltek, pincékben erjedt a must, sőt már nóta is fakadt az új borból. Akkortájt szaladt szét a hír a faluban, hogy megjött Oroszországból »Z
