A Hét 1969/2 (14. évfolyam, 27-52. szám)

1969-10-19 / 42. szám

A nézetek tisztázásáért

örülünk, hogy a Hét helyet adott Sági Tóth Tibor Írásának oktatásügyünk „örökzöld" problémáiról. Persze amit és ahogyan ír a cikk szerzője, annak már nem örülhetünk. Nem örülhetünk azért, mert amit ir, az nagyrészt a cikkíró tájékozatlanságára valló íéligazság. A cikk „hogyanja pedig a tényeket elferdíti vagy szándékosan agyonhallgatja. A cikk írója ugyanis nem vitatkozik, nem érvel. Ű feltételez és ennek alapján vádol. „Feltétlenül“ feltételezi, hogy valakik valamit megcsináltak vagy éppenséggel nem csináltak meg, és ennek alapién Sági Tóth Tibor, a „tévedhetetlen“ a sokak nevében, a nép nevében vádol. Vádolja az oktatásügy vezetőit, az igazgatóhelyetteseket, az igazgatókat, a tanfelügyelőket nemtörődömséggel, hozzánemértéssel, bölogatójánossággal. Ugyanakkor azonban cikkében kénytelen megállapítani — a nemtörődömség, a bólogatójánosság vagy a hozzánemértés eredményeként — a magyar oktatásnyelvű iskolák elvi jelentőségű eredményeit. Az 1960-as évekig ösztönösen fejlődő oktatásügy élére általában ebben az időben kerültek emberek, akiknek egyformán az volt a határozott elképzelésük, hogy az ország minden részében azonos tanulási feltételeket kell teremteni. Voltak elképzeléseik és céljaik, meghatározták a csehszlovákiai magyar oktatásügy és pedagógia viszonyát a cseh, a szlovák és a magyar pedagógiához. Koncepciójukat leírták és elmondták, a magyar pedagógusok javát, százait vonták be elképzeléseik megvalósításába. Több mint kétszáz — minden hibája ellenére is — európai szintű tankönyv, rengeteg módszertani mű, tanulmánykötet jelent meg, több millió korona értékben hoztak be a Magyar Népköztársaságból tankönyveket, pedagógiai és didaktikai segédirodalmat, diafiimeket és szemléltető eszközöket, aminek eredménye, hogy ma már általában a magyar oktatásnyelvű iskolák anyagi és személyi ellátottsága eléri a szlovákiai szintet. De éppen ebben az időben jelentősen nőtt a magyar oktatásnyelvű iskolák tanulóinak száma, a középiskolákba beiskolázottak száma pedig megháromszorozódott. Tehát ar középiskolai továbbtanulási igényt is meg a merítési arányokat is sikerült az iskolavezetésnek rövid 7—8 év alatt szlovákiai országos szintre emelnie. A csehszlovákiai magyarság életében az a koncepció, hogy „meg kell teremteni a magyar tanulóifjúság számára anyanyelvén az azonos tanulási lehetőségeket", mindezideig a legalaposabb, részleteiben is kidolgozott elképzelés. Tudjuk, hogy mik a specifikumai a magyar oktatásügynek, eredményeink hol, miben és mennyire térnek el a szlovákiai országos átlagtól és mit kell ennek kompenzálása érdekében tennünk. Tehát tudjuk, hogy honnan indultunk, hová kell eljutnunk és honnan, mit meríthetünk Ilyen részletesen kidolgozott tervezete nincs még sem a népművelésnek, sem Dél-Szlovákia gazdasági kiegyenlítésének. Persze igaz, hogy az ezer kitűzött feladatból még nagyon sokat nem tudtunk megvalósítani. De hol van a mi életünkben egy tökéletesen megvalósított tervezet? Minket is feszít az egészséges elégedetlenség, a jó tettre vágyó türelmetlenség. Azonban ismerjük a lehetőségeket, a terveink megvalósítását oly sokszor akadályozó mindennapok realitását. Mindezek ellenére jóleső érzés visszatekinteni a megtett útra, mert már sok minden megvalósult — mégpedig nem önmagától, nemcsak úgy az égiek beavatkozásaként, hanem azért, mert a csehszlovákiai magyar oktatásügy vezetői dolgoznak és következetesen, lépésről-lépésre megvalósítják pártunk iskolapolitikáját. Hosszú éveken át jogkör nélkül, erkölcsi és anyagi elismerés nélkül dolgoztunk. Egyedüli elégtételünk a magyar pedagógusok túlnyomó többségének elismerése és az eredmények, amelyeket még egy olyan destruktiv hangú cikknek is, mint a Sági Tóth Tiboré, e' kell ismernie. A már divatját múlt — „ami eddig volt, semmi se jó“ — hang „igazi hazai magyar pedagógiai propagandát“ követel. (Még jő, hogy önkritikát gyakorolva bevallja, hogy ő sem tett még ezideig mindent.J Megfeledkezik azonban arról, hogy cikkével nemcsak a magyar oktatásügy vezetésének tekintélyét rombolja le, hanem az egész oktatásügyét. Ugyanakkor azonban egyetlen tényt sem vet fel olyan konkrét formában, hogy azt megoldhassa, illetve régen megoldott kérdéseket is „örökzöldnek“ tüntet fel.

A Hét társadalompolitikai melléklete 42

9 Felelős szerkesztő: Mécs Júzsef

A szerző ezen írása alapján bizonyíthatóan nem ismeri az Iskolaügyi Közlöny rendeletéit, a szakmai kérdéseket megoldó tanulmányokat, de még csak az iskolairányítás vagy a politikai élet mindennapi gyakoiiatát sem. Antit leírt, az a szubjektív szemlélet eredménye egyszerű „kitaláció" vagy szimplifikáció. Reméljük, hogy mindezt elsősorban a szaklapokban, de a Hétben és az Új Szóban is alkalmunk lesz betűről betűre bebizonyítani. Mert legyen vita, de a vitában ne az általánosító vádaskodás, hanem a valós érvek döntsenek. Mert aki .nemcsak „akar , hanem elfogultságtól mentesen, elmélyült ismeretek alapján dolgozik is, az ismeri a csehszlovákiai magyar oktatásügy kérdéseit boncolgató tanulmányköteteket, tervezeteinket és javaslatainkat, tanulmányszint felmérő dolgozatainkat és szerény erőnkhöz mért igyekezetünket. Ismeri a magyar iskolák vezetőit, az igazgatókat és a tanfelügyelőket, ismeri például Kardos István, Teleki Tibor, Ónody János, Bertók Imre és mások nevét és munkásságát. Valószínűleg tutija azt is, hogy néhány alapvető dologról már vitáztunk. S tapasztalhatta, hogy ezt a vitát az elmélyült, és megfontolt érvek jellemezték mind a tanfelügyelők gyűlésein, mind pedig a sajtóban. Hiszen mi tudatában vagyunk, hogy nem holmi „körhintáról van itt szó, hanem nem kevesebbről, mint a csehszlovákiai magyar oktatásügyről, melynek szolgálatában töltöttük el életünk jelentős részét. A vita partnerei éppen ezért közös ügyünk érdekében, kímélet nélkül cáfolták meg a másik nem helytálló érvelését, de ugyanakkor tisztelték a vitapartnert. A sok példa közül íme csak az egyik: Kardos István, az ismert nevű pedagógus, a Pedagógiai Fakultás adjunktusa az Oj Szó 1968. május 12-i számában többek közt ezt írta: „A félreértések kizárása érdekében szükségesnek tartom megjegyezni, hogy minden múltbeli vitánk ellenére a magyar Iskolaügy javára végzett munkája alapján, de különösképpen a Nyitrai Pedagógiai Fakultás magyar pedagógusainak 1963-as már-már méltatlanul elfelejtett rezolúciója melletti bátor, elvhű kiállásáért nagyra becsülöm Mózsi Ferenc elvtársat. Ugyanakkor..."

Igen, valahogyan így vitatkozik és érvei az, aki ismeri a helyzetet s a magyar pedagógiát nem véli „körhintának“. Sági Tóth Tibor bólogatójánosokról beszél. Nem tudjuk, milyen jogon teszi ezt, mert az igazság az, hogy a mindennapi élet apró, de részünkre jelentős csatáiban őt még nem láttuk. Nem ő viaskodott mind a magyar, mind a szlovák nacionalizmussal, a magyar oktatásüggyel szembeni meg nem értéssel vagy elfogultsággal. A leleszi vagy a fülek! óvodák ügyében sem ő fogott tollat, s nem ö vállalta a kassai vagy a losonci szakiskolák tervhivatali beleegyezés nélküli fejlesztésének felelősségét, hanem a magyar tanfelügyelők! Az UCitelské noviny-ban vagy más szlovák nyelvű lapban sem a szerző nevével találkoztunk és most mégis ő a bátor. Bátor anélkül, hogy ismerné az egyes általa említett, valóban megtörtént deformációk forrását, keletkezésük körülményeit. Bátran szól — nyolc-kilenc éves késéssel! — olyan dolgokról, amelyeknek nem ismeri érzékeny közegét. Mert az általa felhozott deformációk, az irodalmi nevelés, az iskolák összevonása akkor történt, amikor Szlovákiában megszűnt a Megbízottak Testületé, megszűntek a megbízotti hivatalok és helyette egy jogkör nélküli ügyosztály alakult a Szlovák Nemzeti Tanácson. A csehszlovák egység vulgáris értelmezésének éveiben nem tanították a szlovák iskolákban a szlovák történelmet, és sok helyen összevonták a magyar és a szlovák iskolákat. S tették mindezt anélkül, hogy ezt valaha is valahol párthatározattal vagy az illetékes oktatásügyi szerv rendeletével törvényesítették volna. Kit kérdeztek meg, hogy mit vonjanak össze? Nem a tanfelügyelőket, hiszen ez nem volt iskolai akció, tehát ebben az esetben a bólogatójánosok sem ők. Az irodalmi nevelés torzulásait pedig hat év után igazán illenék ismerni, hiszen erről már annyit írtak, beszéltek. Kiszakítva az összefüggésekből egy részkérdést, bátran lehet vádaskodni vagy féligazságokat általánosítva akár rágalmazni.

Érthetetlen a jó szakember hírében álló Sági Tóth Tibor véleménye a_ szlovák nyelvoktatásról, hiszen ezzel ellentmond régebbi írásainak. A kezdő szlovák nyelvoktatás audiovizuális, strukturális-globális módszere pedig egyike a világszerte legelismertebb módszereknek. A kritizált Képes Nyelvkönyvet pedig Jugoszláviában, Magyarországon, de Olaszországban is a legjobb szakemberek véleményezték rendkívül pozitívan. Ebből a könyvből tanítanak Szlovákiában és Csehországban is sokhelyütt a nyelvi iskolákban angolt, franciát...

Tanuljunk meg végre vitatkozni, érveljünk, sorakoztassuk fel érveinket, de feltételezések alapján — mindent és mindenkit általánosítva — ne vádoljunk, mert ez rágalom. Tény az, hogy a csehszlovákiai magyar oktatásügynek vannak már számottevő eredményei — hiszen ezt a szerző is elismeri. Az eredményekért elismerés illeti a tanítókat, de ugyanígy az igazgatóhelyetteseket, igazgatókat és az egész oktatásügy vezetését is. Tény az, hogy vannak eredménytelenségek is. Nyilván ezért is felelős mihdenki a maga posztján. Objektiven értékelni és megállapítani, hogy ki, miért felel és kinek mi az érdeme, ez nem egy felületes cikkecske, de nem is a hozzá nem értés vagy az érzelmek dolga. Márpedig Sági Tóth Tibor írása egyiktől sem mentes.

A volt kelet-szlovákiai kerület magyar tanügyi dolgozói:

GYÖRGY BÉLA, KECSEY KÁROLY

VARGA VINCE, KOSSUTH JÁNOS,

FRANKOVICS DEZSŐ, PÁLMAY RUDOLF