A Hét 1969/2 (14. évfolyam, 27-52. szám)
1969-09-14 / 37. szám
Duba Gyula A síneken túl, a fák mögött (Történet a gyermeki tanulékonyságról) V. MaehóCek felvétele Mikola Anikó Csend és mert az első embereknek tudtára adatott, hogy nincs (6 és rossz gyümölcs; minden gyümölcs a föld véréből való.,.“ (M. A. Asturias) Elárvult este vacog az esőben Nyújtsd ki kezed és bocsásd be őt A szánalom perceit számlálva úgyis tiéd az éjszaka Tűzkarika ivére feszülő tested az árnyék és lény határán lenyugvó nap remegése hirtelen beállott szélcsend kusza örvényei a kezdet és vég nélküli vágy monoton áradása Bőröd ünnepi készületben ég Tiszta források régi kertek emlékét idézi fehér és zöld színek orgiáját a gyökerek sírhant/at fölött Tiltott szók áradása tört fel mély torkod pecsétjét Oldódó kiáltás verődik a sivár falakhoz Verejtékedet mint szomias állat felissza lázad só-kristályok peregnek ujjaldról melyek a vér forrását tapintják Testem ős-csöndlébe rejtlek megvárom álmodat Szemem mély kútjában Őrzöm szemed gyámoltalan rebbenéselt Kezem merev nyugalma védi öntudatlan vergődésedet Éber Időtlen éjszakáim vigyáznak gyarló éjszakáid fölött Én csend vagyok ~j te rkeq kiáltás Magányunk hömpölygő áradása elsodorja az érinthetetlen törvények lényegét Délelőtt tíz óra s már úgy tűz a nap, hogy hevétől csiklandós izzadságerecskék folynak alá a hátunkon. Strandszatyorral, pokrócokkal, és görögdinnyével a kezünkben bandukolunk az utcán a Balaton vize felé. Az ég felhőtlen és világoskék, a járda hajlékony, a házak forró tömbök, s a széntelep széleshátú lovainak hátán fehér tajték szegélyezi a hámot. Ilyenkor minden csomag sokkal nehezebb a súlyénál, és minden megteendő távolság megnyúlik, mint a jól megdolgozott rágógumi a játszadozó szakállas hippik ajka és keze között, ahogy egyik végét kihúzzák, majd gyorsan visszaszürcsöllk. Családom felnőtt és serdülő tagjait viszi, hajtja előre a zöld víz látomása, a hűsítő délibáb víziója; nem panaszkodnak a melegre, inkább örülnek neki, azért vagyunk, itt, hogy a napsugarak megpörköljenek, kiszikkaszszanak, hogy esténként harmadfokú égési sebekkel a hátunkon dőljünk forró párnánkra. Ez a nyaralás rendje. Mindenki tudja ezt. Csupán hároméves kislányom nem tudja még. S így természetesen azt sem tudja, hogy ez a boldogság, amit meg kell becsülni, mert az ember évente egyszer jut csak Ardamica Ferenc — Hány percünk van még? — kérdezi az asszony. — Várj csak... — férje az órát nézi, kissé szőrszálhasogató, az Időt nem körülbelül készül megmondani. hanem pontosan. — Huszonhárom és fél perc — jelenti ki győzedelmesen. — Rengeteg idő! Az asszony, aki máskor mindig büszke férje pontosságszeretetére, most idegesíti a válasz. A végére biggyesztett megjegyzés a rengeteg időről meg egyenesen ingerültté teszi. — A fél percet minek mondtad? — Megkérdezted. Pontosságra törekedtem. Az asszony hallgat. Siet, de fürgének látszó mozdulataira már rányomta bélyegét a szomhatesti fáradtság. — Csak szombat ne volna soha! — Mindjárt készen leszünk — biztatja férje. — Még az edényt kell elrakni, a konyhát (elmosni, és lenyfrni a körmömet. — S minderre „rengeteg idő" áll rendelkezésemre — gúnynlódik az asszony. — Körömnyfrásról szó sem volt. Holnap vasárnap. Igazán ráér. Nem lesz semmi bajod, ha holnapig rajta hagyjuk a lábujjadon. hozzá, s akkor is csak néha síkérül. Tapasztalatlan emberke, tanítani kell. Fel kell őt világosítani a dolgok rendjéről, és meggyőzni, mert Maja elégedetlen. Erősen kifogásolja a meleget. Panaszkodik. Azt állítja, hogy jobb lenne a hűvösön ücsörögni, és Bundival, a bozontos, barna plüssebbel játszani, vagy Bumberlícsek, a telhetetlen nagyevö cseh fiúcska kalandjairól szőlő képeskönyvet nézegetni. Sőt, még labdázni is jobb lenne, pedig akkor is mozogni kell, néha futni is, de még az is jobb lenne, mint most a strandra menni ebben a kozmikus sugárözönben. Persze, tapasztalatlan és fej' letlen agya nem társítja még a jelenségeket, nála még nem kötik nehéz és verítékes utunkat a lágy víz fogalmához az asszociáció finom szálai. Számára most csak az út fáradalma és nehézsége létezik. A jelenben él, a pillanatban,, nincs érzéke a jövő iránt Nem veszi tudomásul, hogy a kellemeshez, az élvezeteshez, az eredményt jelentő végcélhoz legtöbbször nehéz, göröngyös, és nagyon gyakran kilátástalannak tűnő utak vezetnek. S hogy az ember nem mindig teheti azt, amit szeretne, ha el akaí érni valamit, sőt, nagyon gyakran — Mit idegeskedsz? Telik mög az időből... Különben sem azért áztattam... — Jól van! Lenyírom. — adja fel a harcot az asszony. Lánykorára gondol, meg a fogadkozásokra, hogy nem megy férjhez. S ha férjhez is megy, arról bizony szó sent lehet, hogy körmöt nyírjon. Ilyesmire egy férj sem kötelezheti aszszonyátl Az övé sem kötelezte. Csak amikor először megkérte rá, nem mert ellentmondani. A inézeshetek alatt történt. Nem tudta megtagadni. Később meggyőzte önmagát: Néni nagy ügy az egész. Férjének tiszta a lába, szaga sincs, nincs nrit útálni rajta. Kissé tehetetlen ember, nem képes egyedül lenyírni a körmét, ennyi az egész. Állítólag nem tudja. A hajmosást sem szokta egyedül lebonyolítani, annál t* 0 segft. \ Az asszony elrakja az edényt, ránéz az órára. — Nem, a konyha (eltörléséből nem lesz semmi -* jelenti ki tériének. — Majd holnap reggel. Ma már nem várunk vendégeket. Éjszakára Igazán így maradhat. Nem szeretném lekésni a tévéjáték elejét. Inkább lenyfrom a körmöd. Ha már egyszer áztattad Körömnyírás Feloldott testedre kőtestem teríti szárnyát Piheni Én vagyok a jó és gonosz tudás fájáról szakított éjszaka Partom mindig a túlsó Fáim a robbanás elől menekvő árnyak fészkel Testem a virrasztás oszlopa Megkötözött eladott foglya vagyok a fózanság perceinek jelenléted körívén keringek mini megvakult madár Álmatlanok szeméből Iszom nyugalmamat Föveny vagyok melyről a hullám újra és úfra letörli lábnyomodat
