A Hét 1969/2 (14. évfolyam, 27-52. szám)
1969-09-14 / 37. szám
azt kell tennie, amihez semmi kedve nincs. Ezért lányom nyűgösködik, néhány lépéssel mögöttünk jár, ajkáról panaszok és sirámok csöppennek alá, mint a veríték sós ízű, súlyos cseppjei. Megmegáll, nem akar jönni. Szabotálja a mai fürdőzést. Menjünk vissza, amíg nem késő, amíg közel vagyunk a lakásunkhoz, mert aztán már vissza sem tudunk menni, az istenért, hallgassunk rá, és térjünk vissza, amíg lehet. Meg kell őt győznöm, felnőtt módra okosan és fölényesen. Aytaian. Nem sértő demagógiával, hanem észokokkal, hogy érezze, nem a lenézés szól hozzá, nem a kishitűség iránti megvetés, de az érett tapasztalat. Fel kell őt világosítanom életünk értékrendjéről. Visszamegyek. Áll a járda szélén, ö messzeségbe néz. Szerencsétlen. Jóindulattal szólok hozzá, hangom komoly, rábeszélő. —■ Gondolj a Balaton vizére, Maja! Emlékszel tegnapról, milyen lágy és simogató? Belefekszünk majd, mint a Gömböc Miska ka.landjaiban a vízilónéni a tóba,, és csak, a szemünket hagyjuk kint belőle, hogy lássuk, ha felénk úszik egy gőzhajó, meg az orrunkat dugjuk ki, hogy néha-néha Szippantsunk egy nagyot a finom párás levegőbői. Elismerte, hogy tudomása van a Balaton létezéséről, de erősen kétségbevonta, érdemes e odamenni. Kézenfogva vezettem, úgy beszéltem hozzá. — Te most elégedetlen vagy, úgy véled, hiábavaló ez az izzasztó menetelés, de később látni fogod, a fürdés mindenért kárpótol. Hiába, kislányom, ez az élet törvénye, a sors ajándékait meg kell szolgálni, áldozatkészséggel kiérdemelni. Bizony, mindenért áldozatokat kell hoznunk. De ha meghoztuk az áldozatot, utána következik a mi időnk. Egész nap pancsolunk majd és a nap erőlködésén fesak nevetünk... — Olyan homokvárat építesz, amilyet még nem láttak ezen a környéken ... — biztatta a feleségem. — Ebédre finom sült kolbászt eszünk és hideg kakaót iszunk rá ... — agitáltak a nagyobb gyerekek. Sikerült őt átvonszolni a Sió-hídon. A forgalmas útkereszteződésen összerezzent a rendőr vészes sípolására, és megszeppent, magába szállt, de a vasúti síneken átérve újra megmakacsolta magát. — Most már olyan messze vagyunk, hogy haza sem érdemes menni... — siránkozott. S a tavat még mindig elrejtették előlünk a nyaralóépületek és a fák. — Ejnye, Maja, ne légy kishitű! Apádnak nem hiszel? Szülőanyád szava semmi neked? Két perc múlva az árnyékos utcába érünk, a hatalmas platánfák alá. ahol már gyerekjáték lesz a menetelés. S onnan már csak egy ugrás a tó. — Meglátod, milyen gyönyörű látvány a haragoszöld lombok közül elővillanó, zöldeskék víztükör — ígérte a feleségem. — Mi már érezzük a sültkolbász Illatát — bizonygatták a lányok. Becsalógattuk őt az árnyas nagy fák alá, de itt is elégedetlenkedett. Számára a járás itt sem volt élvezet, sem gyerekjáték. Szerencsétlenül csetlett-botlott utánunk, mint a hitehagyott, akiben megrendült az élet értelmébe vetett bizalom.. Végre, egy lángossütő deszkabódéja mögött megpillantottuk a Balatont. — Látod, kislányom, nem csaptalak be. Ott van. Győződj meg róla a saját szemeddel, és felejtsd el oktalan pesszimizmusodat. Minden lépés közelebb visz hozzá, s Ígérem, egészen rövid időn belül benne ülünk. |ól jegyezd meg a tanulságot! A céltudatos kitartás nemes gyümölcsöt érlel a fegyelmezett ember részére. De a kishitű, az állhatatlan, a türelmetlen semmilyen gyümölcsben nem részesül... :— Nézd azt a fehér vitorlást a tavonl Mintegy kecses pillangó egy szeszélyes búzavirágcsokron — lelkesítette elragadtatva a felesé gém. — jeges kakaó tejszínnel — csettintettek a többiek. A víztükör egyre gyakrabban bukkant elő a fák közüL Végre a strand bejárata elé értünk. Kislányom felélénkült, tudatából kiröppentek az öt kellemetlenségeinek varjai, helyükbe eljövendő örömök fénye költözött. — Az élet nem könnyű — mondtam én az ügy lezárásaképpen —, de az erős legyőzi a nehézségeket, és diadalt arat. Néhány napig így jutottunk reggelente a vízhez, de a helyzet — sajnos! '— nem javult, és elérkezett az Idő, amikor lányom sem. rábeszélésre, sem kérésre, sem fenyegetésre nem volt hallandó egy kilométert menni a melegben. A rendőr Is hiába füttyentgetett nagy mérgeseket, ő csak állt leszegett fejjel a járda szélén és nem mozdult, ölbe kellett vennem. A nap most különösen rosszindulatúnak és gonosznak tűnt. Maja kényelmesen elhelyezkedett karjaimban. mellemhez simult, jobb karjával vörösre égett vállnmra könyökölt, mintha egy mesebeli házikó muskátlis ablakán könyökölne ki, másik kezével sebes nyakamat markolászta, és nagyon meg volt elégedve a sorsával. Élénken érdeklődött, forgolódott, sebeimen olyat szorított néha, hogy felsziszszentem, örült az életnek. Rogyadozó lábbal, verejtékben űszva vágtattam vele az utcán, hogy hamarább odaérjünk Közben hangosan méltatlankodtam. Dühöngtem. Erősen bíráltam lányom önzését és tekintetnélküliségét. Szívtelenségét emlegettem. S úgy vélem, jogosan. Vaskos kis teremtés ő, súlya húsz kiló körül lehet. S a könyökében korához képes meglepően kemény és szögletes JS a lábad. Itt a törülköző ... A kisollót nem láttad? — Nem találkoztam vele — Játssza a férfi a sértődöttet. — Legújabban esik a körömnyírás. — Ugyan kérlek! De mit csinállak, mikor a leglehetetlenebb időpontban állsz vele elő. Tudhatnád, ilyenkor már fáradt vagyok: Hol lehet az a kisolló? — Fogalmam sincs róla. Miért nem teszed mindig ugyanarra a helyre? Miért vagy rendetlen? — En, rendetlen? Nem vagyok rendetlen! Fáradt vagyok. Csak fáradt ... Nincs erőm gondolkozni. Már mindenütt megnéztem, Keresd te is! A férfi bosszankodva ál! fel az asztaltól. Szórakozottan odább tolja az összehajtogatott újságot. A kisolló alatta lapul. — Hány perc van még hátra? — kérdezi az asszony. — Három és fél... Ezalatt lenyírod. — Pontos az órád? 1— Fontos! A férfi leül, lábát felteszi a másik székre. Meg van elégedve. Ilyenkor érzi át igazán a házaséletből áradó nyugalmat, kényelmet, biztonságot, boldogságot, ló tudni, hogy felesége van. aki szereti és minden parancsát kérését teljesíti. Példánl most is... Lenyírja a körmét! Más asszony ezt fmmel-ámmal teszi. (Ha ugyan egyáltalán megteszi. I Ismeri az asszonyokat. Legtöbbje gyűlöli férje szennyesét. Mert kicsoda egy Folytatás a 14. oldalon J. Crossaann felvétele csontot éreztem. Fmesegem megértésemet kérte, a nagylányok a kicsit dicsérték, hogy milyen nyugodtan ül a karomon és milyen édes. Ö egy ideig némán hallgatta méltatlankodásomat. Váratlanul megszólalt. — Gondolj a vízre, apu . . ! Meghökkentem. — Milyen vízre.. ? — A Balatonra. Ott van a síneken túl, a fák mögött. Megnémultam. A feleségem mosolygott. A lányok kuncogtak. Vegyes érzelmekkel és komor arccal fokoztam a vágtát, családom alig bírt követni. A vasúti síneknél kislányom tárgyilagosan megjegyezte. — Mindjárt az árnyas utcába érünk... Ott mór könnyű lesz a gyaloglás... — Kínzó belső nyugtalansággal néztem ró. Gúnyolódik velem ez a kölyök? Alig nőtt ki a földből, s már atyját csúfolja, kineveti? De az arca komoly volt, megfontolt; őszintén gondolta, amit mondott. Jót akart nekem, biztatott. Magátólértetődő nyugalommal ült a karomon és tovább bölcseJkedett. Amikor a lángossütő bódéját megpillantottuk, felkiáltott. — Ott... ntór ott van, apu, ne légy kishitű ... I Minden lépés közelebb visz hozzá ... Családom vígan zajongott körülöttünk. — Jeges kakaó ... dinnye, fagylalt, főtt kukorica ... Sziszifusz érezhette Így át a kin lényegét, amikor a sziklát görgette a hegyre fel. Karom zsibbad, lábam rogyadozik. Vállárnál mintha maró savval öntötték volna le és besózták volna, mint disznóöléskor a szalonnát és oldalast. A bejárat előtt lányom azt mondta még: — Az élet nem könnyű ... Tudom, tudom... ne folytasd, Majal Az erős legyőzi a nehézségekéi... ugye, ezt akartad mondani?
