A Hét 1969/2 (14. évfolyam, 27-52. szám)
1969-09-14 / 37. szám
Oktatásügyünk és pedagógiánk néhány „örökzöld“ problémája A Sági Tóth Tibor által felvetett gondolatokat és problémákat a szerkesztőség fontosaknak, helyénvalóknak tartja. Éppen ezért szívesen ad helyet további cikkeknek is. Hazai magyar oktatásügyünk és pedagógiánk a felszabadulás és a Februári Győzelem óta eltelt időszakban immár húszesztendős múltra tekinthet vissza. Ez a húsz esztendő nem volt könnyű, mivel új társadalmi viszonyok közepette, egy új társadalmi rendben kellett hozzálátni precedens nélkül álló feladatok megoldásához,, sokszor távolról sem kielégítő személyi és anyagi feltételekkel. Ha ma elkészítenénk ennek a munkának mérlegét, úgy gondolom, nem kellene szégyenkeznünk, hiszen úgyszólván a semmiből teremtettük meg a csehszlovákiai magyar oktatásügyet és pedagógiát és erről csak a költővel mondhatjuk el, hogy: „Ez Jó mulatság, férfimunka volt“. Egyoldalú lenne viszont az értékelésünk, ha el lennénk telve önnönmagunktól és azt hinnénk, hogy hazai magyar oktatásügyünk és pedagógiánk területén minden a legtökéletesebb rendben van. Ez sajnos nincs fgy és véleményem szerint nem Is lehet így. A ml számos hiányosságunk, hibánk és problémánk ugyanis nem specifikusan magyar Jellegű, tehát csak a magyar oktatásügyre és pedagógiára jellemző, hanem összefügg az oktatásügyben és pedagógiában országos viszonylatban uralkodó viszonyokkal. Van viszont több olyan problémánk is, melyek már csupán hazai magyar oktatásügyünkre és pedagógiánkra jellemzőek, hosszú esztendők óta a krónikus megoldatlanság állapotában leledzenek és ezért méltán megérdemlik a manapság oly divatos „örökzöld“ jelzőt. Hazai magyar oktatásügyünk és pedagógiánk eme „örökzöld“' problémáiról szeretnék szólni az alábbiakban annak ürügyén, hogy ismét kezdetét vette egy iskolaév, melynek menetét, lefolyását megjósolni igen nehéz lenne, egyet azonban tudunk róla már előre is, mégpedig azt, hogy ezeknek a megoldatlan problémáknak a jegyében fog lezajlani. A „több szem többet lát“ elv alapján nem vonom kétségbe, hogy lehetnek hazai magyar oktatásügyünknek és pedagógiánknak egyéb problémái Is, mint amelyekről majd az alábbiakban szó lesz. Én csupán azokról kívánok szólni, melyek sokéves megfigyeléseim, tapasztalataim alapján valóban az állandóan napirenden tartható problémák közé tartoznak. Először tehát a káderproblémákról szeretnék szólni, bár a káder, káderezés szavak az ötvenes évek, a személyi kultusz korszakainak nem egy visszásságát juttatják eszünkbe. Szeretnék emlékeztetni Tóth Mihálynak, az Oj Szó szerkesztőjének a múlt esztendő húsvétján megjelent remek cikkére, a „Csehszlovákiai magyar körhintá“-ra. Amit 6 abban az írásában elmondott, az teljes egészében érvényes a hazai magyar oktatásügy káderviszonyaira is. A csehszlovákiai magyar pedagógiai körhinta ugyanis úgy forog, hogy mindig ugyanazok az egyének ülnek a körhinta üléseiben és következésképpen ugyancsak mindig ugyanazok a személyek hajtják a körhintát. Vagyis az oktatásügy káderpolitikájában, a funkciók betöltésével kapcsolatos kérdésekben nincs meg a szükséges dinamikus mozgás. Sok-sok igen rossz módszerrel dolgozó Igazgatóhelyettes, igazgató, tanfelügyelő vagy egyéb magasabb funkciót betöltő funkciónárius is már régesrégen megérett arra, hogy a leváltás vagy kicserélés sorsára jusson, ám nem történik semmi, mert ez „kényes ügy“, Itt még kísért az ötvenes évek szelleme a „ki a jő és ki a rossz káder?“ kérdés megválaszolásában és ezért sok-sok olyan pedagógusunk van komoly felkészültséget igénylő funkcióban, aki eszünkbe Juttatja a bölcs mondást: Vak vezet világtalant. Jelenleg a Január utáni politikáról Igen sokat beszélünk, ám néha úgy tűnik, mintha Petőfivel kellene együtt mondanunk: „Megint beszélünk s csak beszélünk, A nyelv mozog s a kéz pihen.“ Társadalmi életünk valamennyi területén azt akarjuk, hogy a múltban keletkezett deformációk megszűnjenek. így van ez az oktatásügy és a pedagógia területén is. A deformációk gyakran felmérhetetlen károkat Idéztek elő és súlyos hiba lenne azt gondolni, hogy ez csak ökonómiai vonatkozásban érvényes. A rossz, hibás, át nem gondolt, hebehurgya és kampányszerű Intézkedések az oktatásügyben nemzedékek jövendő Intelligenciájára, életstandardjára, jellemére és állampolgári magatartására lehetnek kihatással. Amilyen a ma Iskolája, olyan lesz a jövő nemzedéke és társadalma. Sokkal jobban tudatára kellene döbbennünk, hogy iskolába csak egyszer az életben jár az ember; s hogy amit az Iskola nem adott meg számára, az életben már nehezen szerzi meg. Nem lehet tehát eltűrni olyan állapotot, hogy hosszú éveken, sőt évtizedeken keresztül kísérletezzünk a különféle iskolatípusokkal, struktúrákkal, tantervekkel és tanmenetekkel. Az országos viszonylatban elkövetett helytelenségeket, mint például a latin nyelv a nyugati idegen nyelvek, a humán műveltség, az esztétikai nevelés bosszú éveken át történő mellőzését, magyar vonatkozásban még tetéztük különféle — enyhén szólva Is — naiv intézkedésekkel (bár itt a naiv jelző helyett sokkal szókimondóbb és kifejezőbb jelző tolakodna a toliam hegyére), mint például a szerencsétlen emlékű, összezagyvált, „irodalmi nevelés“ elnevezésű, két nyelven tanítandó tantárgy, több tantárgy szlovák nyelven történő tanítása a magyar tannyelvű Iskolában, magyar és szlovák Iskolák összevonása a magyar diákok jobb szlovák tudása, valamint a proletár nemzetköziség szellemében való tökéletesebb nevelés érdekében, stb. Valljuk be végre őszintén: nagyon primitív, halvaszületett „intézkedések“ voltak ezek és feltétlenül részük volt bennük a csehszlovákiai magyar „pedagógiai körhinta“ örökös utasainak, a minden Időtlenségre fejethajtó Bólogató Jánosoknak, tehát az oktatásügy területén keletkezett deformációk előidézőinek. Mivel nem érvényesült az az elv, hogy megfelelő • embert a megfelelő helyre, nem Is születhettek radikális, szocialista iskolaügyünk, népünk és pártunk érdekeit szolgáló, egészséges intézkedések, melyek már évekkel ezelőtt lehetővé tették volna iskolarendszerünk és oktatásügyünk stabilizálását, amely véleményem szerint egyetlen ellenszere annak, hogy további „baklövések“, azaz deformációk keletkezzenek. Itt lenne az ideje tehát, hogy ezeket a tényeket ne „hallgassuk agyon“, hanem a már létező és még majd létesítendő nemzetiségi szerveink segítségével hozzálássunk a hazai magyar oktatásügy személyi kérdéseinek bátrabb felülvizsgálásához is. A fentebb elmondottakból következik, hogy a Bólogató Jánosok káderrendszerében nem születhetett meg az igazi hazai magyar pedagógiai propaganda sem, amely valójában ma sem létezik. Sorainkban ugyanis nem akadt senki (pontosabban fogalmazva: azok soraiban* akik a hatékony magyar pedagógiai propaganda kialakulása érdekében tehettek! is volna valamit), aki tudományos alapokra fektetve megteremtette volna e propaganda létrejöttének és fejlődésének feltételeit. Cikkezgefetünk, olyasmiről írogattunk (és ez mindannyiunkra vonatkozik, tollforgató pedagógusokra), hogy mit nézzen és mit ne nézzen a gyermek Ä tv-ben, milyen fontos számára a testnevelés, mit mond a pszichológust <i serdülő lelki válságáról, stb., stb., de hogy a lényegretörő kérdésekről szóltunk volna, ahhoz nem volt bátorságunk (vagy lehetőségünk?% A tudományosság és a tudományos alaposság követelményének elvét csak emlegettük, de a gyakorlatban sehol sem alkalmaztuk. így aztán természetesen csak afféle halvaszületett pedagógiai propagandánk alakult ki és efelett az elgondolkoztatóan szomorú tény felett — sajnos — a legilJetékesebbek is könnyedén szemet hunytak. Tudomásom szerint a legcsekélyebb igazi erőfeszítés sem történt annak érdekében, hogy valójában induljon egy, a pedagógiai propaganda céljait szolgáló folyóirat a magyar szülők részére, akik magukra hagyatva bukdácsoltad iskolapolitikánk gyakran valóban beláthatatlan, labirintusaiban és « megfelelő pedagógiai propaganda híján tömegesen estek abba a tévhitbe, hogy gyermekük akkor is maradandó értékű általános műveltséget, egész életére kiható intellektuális mentalitást szerezhet, ha nemi az anyanyelvén tanul és elveszíti a kontaktust annak a nemzetnek kultúrájával, hagyományaival, életével, amelyhez valójában tartozik. Ha néni csupán kiszemelt szerkesztője és tervei lettek volna egy ilyen lapnafc* hanem rugalmas intézkedések következtében, sok-sok évvel ezelőtt már meg is jelent volna, akkor nem merülhetett volna fel soha a „lenni vagy nem lenni“ hamleti kérdés a magyar iskolőkkal kapcsolatosan, akkos nem kényszerültünk volna cikkezgetni, hogy a „van-e jövője a magya* iskoláknak?", akkor nem sopánkodnánk azon a tarthatatlan állapoton, hogy színmagyar falvakban nincs nálunk magyar óvoda, akko# talán sohasem került volna sor a kétféle tannyelvű iskolák közös igazgatás alatt történő egyesítésére, akkor az illetékesek nagyobb gondot fordítottak volna talán a magyar óvónő-, tanító- és tanárképzés 2. Mindcoud /elvétele
