A Hét 1969/2 (14. évfolyam, 27-52. szám)
1969-08-17 / 33. szám
Kosztolányi Dezső Ozsonna Piroska négy éves. Piroska az asztalnál ül a nagyanya ebédlőjében. A vlrágosvftzák, a fehér és fekete torták közül spadtan kandikál ki szőke leje, amely olyan, mintha félig porcellánból félig cukorból lenne. Okos és hidegkék szeme lelkesen bámul. Ha lehunyja, hasonlít a komoly és illedelmes alvóbabákhoz. A délután ideges zavarban múlt el. Alig ebédelt meg, a bonne a kis szobába cipelte és fejét sokszor egymásután belemártotta a gőzölgő vízbe. A víz sütötte és a szappanhab huncutul csípte a szemét, úgyhogy sokszor kellett hunyorgatnia, míg újra látott. Arra is emlékezett, hogy a padlón széles aranytócsákban folyt össze a napfény. Azután a tükör elé állították, itt a bonne elővette az anya fehér elefántcsontfésűjét és sokszor egymásután végigtépte nedves hajtincseit s ez nagyon fájt. Végül elkészültek, beültek egy kocsiba és a nagyanya lakomájára mentek. Félnégy lehetett. Ekkor mái az utcákra csokoládészínű félhomály ereszkedett. Piroska fejecskéjét a kocsi ablakához - nyomta s nyugtalanul nézte az elsuhanó házakat. Füle pirosra gyulladt az izgalomtól. A sötét kocsiban olyan volt, mint két picike láng. Szeretett volna sírni, de félt, hogy az anya megharagszik és ő sajnálta az anyát. Hogy ne okozzan neki fájdalmat, inkább dobolt az ablakon és nagyokat és őszintéket nyelt. Mire megérkeztek, már gyújtogatták a lámpákat. Hideg délután volt, korán sötétedő. Piroska gyorsan felsuhant a lépcsőn és kinyitotta az óriási üvegajtót. A nagyanyánál egyáltalán minden üvegből van. Egy pillanat alatt végignézte a folyosót, amely a szobából kirakott bútoraival ünnepi izgalmat keltett s sokáig bámulta az asztalon a mayonnaise-halat, a rákpástétomot, a tortákat, és a sajtot a különös üvegborítóval, valamint a köpcös, vörös rumosüveget, mellette a kék cukortartót, amely máskor mindig a kredencen állott a gyertyatartók mellett. Egy kissé nyugtalanította. De így van ez mindig december másodikén, Aurélia napján, mert akkor a nagyanya nevenapja van. Ezen a napon a porcelántálakon sárga piskóták állottak, amelyekbe apró mandula- és mogyorószemecskék voltak belesütve, üvegszerűen csillogó birsalmasajtszeletkék, rubinpirosak, vagy ha! vány rózsaszínűek, marcipánok és gyümölcskenyerek. Benn a túlfűtött és lankadt levegőt rózsafüstölő cukrozta, amit az izzó vaslapátra vetett a cseléd, végigjárva vele a szobákat. A kanári a forróságban áléivá csipegett kis kalitkájában. Fönn az állványon a kitömött evet szőre majdnem tüzet fogott. Meggyújtották az összes gyertyákat, és lámpákat, az óriási petróleumlámpakolosszust is, amely az ebédlőasztal fölött lógott és csak ilyen ünnepi alkalmakkor égett, mielőtt a rokonság különböző tagjai — napokkal előbb — megvizsgálták, vajon nem mond-e csütörtököt a nagy estélven. Csak kevesen értettek hozzá. Piroska ©lkáprázva állott a fénytengerben. Egyenesen a szalonba ment, ahol sok aszszony, leány és fiú lármázott. Megállt a piros szőnyeg közepén. A fiatalemberek felugráltak, kezet csókoltak az anyának, de őt nem vette észre senki. Percekig állt így duzzogva, várakozva és kémlelőévé. Végre Tusi, az unokanővére észrevette. — Hogy vagy, Piri? — kérdezte és tovább ment. Piroska felelni akart, de nem jött szájára szó. Zavarban volt és nem értette, miért kérdeznek tőle olyast, amelyre úgysem várnak feleletet. Torka összeszorult a méregtől. Fájt neki, hogy mind jól mulatnak, nélküle is. Már az anyja se törődik vele. A leányok, Iby, Iky és Mary ott ülnek a teaasztalnál két katonatiszttel és reá se hederítenek. A bonne megfogta kezét. — Allons chérie ... A zöld díványra ültette. Piroska most nézte a leányokat. A katonatisztek cigarettáztak és udvaroltak, különösen Ibyne! aki a legyezőjével hadonászott s folytonosan kacagott. Egyik hadnagy, a szőkebajuszú, ritkábban szólott, de mihelyt kinyitotta a száját, a leányok majdnem szétpukkadtak a nevetéstől. Most is mondott valamit. Elkérte Iby legyezőjét és legyezni kezdte magát. Piroska erősen figyelt. — Szép legyezője van — folytatta a hadnagy és eltorzította arcát. Viharos kacagás. — Rudi — mondta egyik leány — magából gyönyörű leány lenne. — Igen? Ezt már sokan mondták nekem. Szavai most is harsogó nevetésbe vesztek. Tényleg úgy mondta ezt, mind aki kicsit biztos a sikerében s tudja, hogy szellemes, kedves és elragadó. Piroska azonban az egészből semmit sem értett. Miért kell ezen nevetni? A hadnagy a levegőbe dobja zsebkendőjét, a leányok újra kacagnak. Piroska előrehajolt, fejecskéjét képtelen gondolatok szorongatták és szégyellő magát, hogy ilyen buta. Közben a zavar egyre nőtt. Rettentő sokan jöttek. Először egy sápadt, nagyorrú hölgy, az urával, egy vörösszakállú kövér úrral. Azután sok-sok leány és még több fiú. A lárma már olyan nagy volt, hogy egymás szavát sem értették. Mndenki beszélt és senki sem figyelt. Zongoráztak, hegedültek, énekeltek, fütyültek, kukorékoltak és Sípoltak. A sápadt kisleány pedig reménytelenül, sóvárgó szemmel várta, hogy végre észrevegyék. Átment a másik szobába is. Ottan egy öreg urat és egy öreg nénit figyelt, akik németül beszélgettek. A dívány sarkába húzódott s hallatlan megvetéssel méregette őket, Ezt gondolta magában: — Érthetetlen, milyen gyerekesek ezek a nagyok. Most játszanak előttem és fontoskodnak, hogy értik egymást, holott egész bizonyos, hogy ezt a beszédet senki a világon se értheü. Hiszen én se értem. Ekkor a nagyanya kézenfogta és bevezette az ebédlőbe, ahol egy hosszú fehér asztál volt felterítve a lakomára. A többiek ott ültek mind. Piroska az anya mellett kapott helyet. Itt már kissé érdekesebb volt a társaság. Közvetlenül előtte ott csillogott a tortakés, amit kezébe is vett, de az anya nyomban letétette vele és így csak az angyalos tányérban gyönyörködhetett. A többiek különben éppen olyan értelmetlenségeket beszéltek, mint előbb. Egy pufók, zöldruhás hölgy, aki — mint Piroska észrevette — a békához hasonlított, állandóan a rokonairól fecsegett. A másik mindenkitől azt kérdezte, hogy érzi magát, de akárcsak Tusi, nyomban el is fordította fejét. Ez a hölgy most a mamához fordult: — Hogy van a kicsike? — Köszönöm, elég jól. — Csak el ne rontsa a gyomrát... Piroska nézte a nénit, a sok tarka rúnát, a színes tortákat, a tányérokat és türelmetlenül feszengett a széken. A néni beszédén annál inkább csodálkozott, mert látta, hogy az uzsonnán ő eszik legtöbbet. A többiek is borzasztó sokat ettek. Megitták a haboskávét, azután jött a pecsenye, a torta, a gyümölcs, a sajt és még mindig nem laktak jól. A pufók hölgy, akinek mindenki bókolt, mennyit megsoványodott a nyáron Marienbadban, már. harmadszor vett a habostortából. Egyébként még nagyobb zaj volt, mint uzsonna előtt. Most az öreg urak már kurjantottak is. A körszakállas bácsi — kezében egy pohárral — felkelt és beszélni kezdett Piroska nagyon figyelt, de egy szót sem értett belőle s nem tudta, haragszik-e a kövér úr. vagy csak bolondozik? Száját szélesre tátotta, homlokát elöntötte a vér. Kiabált. Kékeslila erek dagaktak a húsos homlokán. Szemöldökei pedig kísértetiesen ugráltak, villogtak és cikáz-, tak. — Az a barátság, amely bennünket ehhez a házhoz fűz, helyesebben az a szeretet, amely mindenkit elfog, midőn — ha szabad magam így kifejezni — ebbe a szentélybe lép... ebbe a szentélybe, amely ... Piroska erősen nézte az ordító urat. Az apához hasonlított, mikor szidja a cselédeket. De a többiek mosolyogva néztek rá és nem sírtak, hanem integettek, heyeseltek és zörögtek a villáikkal. Piroska hol a kövér úrra, hol a vendégekre nézett. Nem volt tisztában, nevetni kell-e vagy sírni? Az orra viszketett, szeme égett s a mellét valami különös félelem csiklandozta. Künn a konyhában pedig a villamoscsengők szüntelenül berregtek. Cselédek jöttek-mentek, ajtók csapódtak. A szavak, hiába próbálta elhesselni, mérgesen zümmögtek szája körül, mint a darazsak. Füle csengett. Azután a kövér úr magasra emelte poharát ős kitört a beszéd; a vendégek felkeltek, az üvegtányérok újra úgy csörömpöltek, mintha millió apró szilánkra törtek volna. A másik szobában bútorokat tologattak. Az egész egy rossz álomnak látszott, amelyből nemsokára fel fog ébredni. De hiába meresztgette szemét. Még mindig előtte voltak a vendégek. A folyosón előtűntek a cigányok. Gyantázták a vonót, hangolták a hegedűket, tust húztak a beszédre. Attól tartott, hogy a plafon a fejére szakad, kőpor hull a társaságra s a ház összedől. Orrában a kénesgyufa émelyítő füstjét érezte Egy fiatalúr a zongorához ugrott és dühössen rácsapott, mintha bántalmazni akarta volna. A bús macskazenébe kétségbeesetten hangzott belé az urak dörmögése, a lányok és asszonyok vihogása. Piroska fel akart kelni, de nem bírt. Két szemét rémülten jártatta körül a szobán. Arca halálsápadt lett. — Hiszen ezek bolondoki — gondolta magában. — Hisz ezek egytől-egyig meg vannak őrülve... Aztán torkaszakadtából elkezdett sírni.. *
