A Hét 1969/2 (14. évfolyam, 27-52. szám)
1969-08-10 / 32. szám
(Visszaemlékezés I az én túszaim 1 1919 nyarára) |j {■llll!H!i!tlUIIIIIIIII!llllilllllllllll!!l!!lllllllll!l!ÍSIiiillll!ll!!!!!l!lijllllllllll!llílllllll!jjH!lllll!!Hillillljlllllllllllt!íÍIIIHIIIIIIIIIHIIIIIIIIII!lll1iÍÍÍI llllllllllllllllllíilllllilillM Farkas István n§ Amikor a csodálatosan szép május végén a vörös hadsereg elfoglalta gyermekkori városomat, Lévát, megint csak katonának éreztem magam. No, ha már „itthon“ vagyunk, lássunk hozzá valamihez. Mindjárt elkalandoztunk egészen Zsemlérig, felderítettük a környező falvakat, vajon nem maradtak-e arrafelé cseh legionisták. Egy éjszakát az árokparton fekve töltöttünk, aztán úgy harmadnapra megint visszamentünk Lévára, hogy ott jelenthessük, a hátunk mögött nincs már ellenség. Alig voltunk egypáran, nekem mindig az ilyen helyzetek tetszettek legjobban. Már azon törtem a fejem, hol tehetném magam megint hasznossá, de ne úgy, hogy megint ide-oda dobáljanak. , Akkor jön értem egy volt iskolatársam: — Pista, azonnal jelentkezzél az első vörös dandár tábori bíróságánál. Bizony, megijedtem. Mi rossz fát tehettem a tűzre, hogy mindjárt a dandár hadbíróságra hivatnak. Nem mondhatom, hogy valami bátran lépegettem a városházára, ahol a tábori bíróság székelt. Nem is siettem, hogy észrevetessem magam, de csakhamar észrevették. — Hol a fészkes fenébe kószálsz, már második napja kerestettelek! — szólt egy bősz polgári személy, aki valamiféle népbiztos lehetett, de „civilben“ jó barátom, kitanult kőműves. Még megijedni sem volt időm, amikor rögtön előállott a paranccsal. — Van itt vagy negyven elfogott polgári személy, azokat azonnal Pestre kell kísérned a gyűjtöfogházba. Mindaddig ott maradnak, amíg a mieinkkel ki nem cseréljük őkeitl Akkor még Kuncz Aladár is francia internált volt és nem írta meg a Fekete kolostort, magáról az internálásról sem igen hallottam, de ki kellett választanom négy-öt kísérőt; kocsiról a város gondoskodik, mert a vasúti forgalom Pest felé még bizonytalan volt. A kiválasztottak közül persze nem hiányozhatott „testőröm“, Kalocsay Feri, a szitakötő sem. Négy-öt zötyögös szekéren indultunk Ipolyságra. Az igazat megvallva sokkal jobban éreztem magam, mint 1919 januárjában, amikor Lévát ki kellett ürítenünk, s ugyanezen az úton haladtunk Ipolyság felé. Az ipolysági állomáson külön személykocsit kértem és kaptam. Csak akkor néztem körül, kik Is jöttek velem, kik azok a túszok, akiket épségben át kell adnom Budapesten. Volt ott néhány tanítónövendék, íiúk, leányok vegyesen, akik mindjárt 1919 elején a lévai szlovák tanítóképzőben tanultak, leginkább ószakabbi vidékről valók. Magyarul, természetesen mindannyian tudtak, hiszen addig magyar iskolába jártak Volt ott egy szemüveges cseh fiú, civilben fényképész, aki megélhetést keresett Léván. Az a hegedűjét szorongatta a hóna alatt. Míg a vonat indulására vártunk, hirtelen eszembe jutott valami, amivel a cseh fiúnak is kedveskedhetnék. Tolmács útján (mert akkoriban sajnos, sem csehül, sem szlovákul nem tudtam], megkértem, játssza el nekem a cseh himnuszt, mert én nem Ismerem. A szemüveges tőnyképész csodálkozva nézett rám. Aztán boldogan elmosolyodott és rákezdett Smetana örökszép dallamára. Abban a szakaszban alig hatan ültünk, de mind a hatan hallgattunk. Ahogy a vonat megindult, éreztem, hogy túszaim szívét megnyertem. Már mosolyogtak rám, s aki magyarul tudott, magyarul kezdett beszélni. Mintha nem „fogolykísérő“ lettem volna, hanem régi ismerősük, akiket a véletlen hozott össze egy vasúti kocsiban. — Mi senkinek sem vétettünk — mentegetőzött egy leány —, mi csak tanulni akartunk, s örültünk, hogy végre szlovákul tanulhatunk. Teljes szívemből igazat adtam neki. Hiszen mindenkinek legkönnyebb, ha saját anyanyelvén tanulhat, ezzel semmiféle „bűnt“ nem követhet el. Estefelé Vácra értünk. No, most már szállást kellett keresnem. Az állomáson a siketnéma intézetébe irányítottak. Még jó, hogy nem mindjárt a fegyintézetbe — gondoltam magamban. Nem mondhatom, hogy itt is valami kitüntető szívélyességgel fogadtak volna, úgyhogy kis idő múlva játszani kezdtem revolverem vörös zsinórjával. Erre a mozdulatra Kalocsay Feri is leemelte a válláról karabélyát és kérdőleg tekintett ream. Most már csak azt akarták, hogy a nők is a padlón vagy ahol feküdjenek, mert nincs annyi helyük. Végre az is lett. A férfiak is ágyba kerültek, a nők is külön szobát kaptak. Délelőtt megérkeztünk a nyugati pályaudvarra. Mindjárt nagy csődület vett körül, mindenki kíváncsiskodott, sokan „ellenforradalniárokat" sejtettek a polgári személyekben, s ugyancsak meggyűlt a baja Kalocsay Ferineíi míg óvatosan előretolt karabélyával elhessegette a kíváncsiskodókat. Beszélni mindig tudtam. Ennek és a vörös revolverzsinórnak köszönhettük, hogy mindjárt a pályaudvaron reggelit is adtak. Persze csak marmeládét és szederteát, de ezer meg ezer pesti ember meg lett volna elégedve ilyen reggelivel is. A Marké utcáig csak egy ugrás volt. Oda kellett vezetnem túszaimat. A törvényszék folyosóján nagy volt a sürgés-forgás. Egyenruhát alig láttam, polgári ruhás bírák és ügyvédek jártak ki és be, némelyik megkérdezte, kit keresünk. Meg kell jegyeznem, hogy mind a negyven túsz ott szorongott velünk a folyosón. Tanácsot azonban egyikük sem tudott adni. Végignéztem a névtáblákat. Az egyiken ezt olvastam: Guj Sándor, soros vádbiztos. No, ha ez a soros, akkor hozzáfordulhatok. Be is kopogtattam az ajtón. Egy munkás külsejű férfi kérdezte meg, mit akarok. Megmondtam. — A vádbiztos én vagyok — mondta. — Várjanak odakint, majd elintézem a dolgukat. Visszaültem egy padra, rágyújtottam és vártam. Az arcokról visszatükröződött a feszült várakozás. Hogyisne, most dől el a sorsuk, ml lesz velükl Kétszer is felolvastam a magammal hozott jegyzéket .Egyszer csak odalép hozzám egy Deák nevű, türóci tanítójelölt, aki katonaviselt ember volt. —• Kérem — mondja izgatottságtól remegő hangon —, engem nem olvasottl Nézem a jegyzéket, ide-oda forgatom. Az embernek igaza van, nincs benne a névjegyzékben. Most mit tegyek vele? Adjam át, mint fölöslegeset, vagy szélnek eresszem? Az utóbbit választottam. — Igaza van — mondtam —, ezen a jegyzéken nem szerepel. Vagy kifelejtették, vagy tévedésből, tették a többiekhez. Most mit csináljunk?, Van ismerőse Pesten? —• Vanl — kapott'a szón Deák —, itt lakik az unokanővérem. — Hát akkor Isten nevében Induljon útnak. Majd csak hazaér valahogyan. A többiek csak néztek. Senki sem tiltakozott. Szinte megkönnyebbültek, hogy egyik társuk idő előtt „kiszabadult“. A vádbiztonságon közben azon tanakodtak, hogy villamoson vagy autón vigyenek-e Kőbánjaira. Mégis az autó mellett döntöttek. Igen ám, de az autóra sokáig kellett várni, akkoriban még Pesten sem szaladgált annyi teherautó, különösen nem üres autó. Végre azt is megértük, hogy bezsúfolódhattunk egy rozoga teherautóba. A katonaélet megedzett ugyan bennünket, de a főváros „áldásaiból“ nem kértünk. Alig vártuk, hogy kiérjünk Kőbányára. A gyüjtőfogháznak még a külseje sem sok jőt ígért. Mindjárt a bejáratnál egy jól megtermett, régi fegyőr fogadott. — Megint burzsujokat hoztak? — kérdezte. — No, itt majd kipihenhetik magukat. Megmagyaráztam, hogy ezek túszok, akikkel jól kell bánni, mert a mieinkkel is úgy fognak bánni a másik oldalon. — Eh — legyintett az öreg cerberusz —, mindegy az, a kisasszonykák is dolgozhatnak, nem esik le a fejükről a koronái Hát ebben némi igaza is volt, a férfiak azonban aggódni kezdtek. A fogház kapuja közben bezárult mögöttünk. Alig vártam, hogy túl legyünk a hivatalos formaságokon. Sokáig tartott, amíg „foglyainkat“ átvették. Amikor az átvételi elismervény már a kezemben volt, odafordultam hozzájuk. — Sok szerencsét és kitartást kívánok. Remélem, hogy nemsokára egészségesen visszatérhetnek! Alig vártam, hogy a fogház kapuja bezáruljon mögöttünk. — No, most hová? — ült a ki nem mondott kérdés a tekintetünkben. Feri szólalt meg. — Legjobb, ha egyenesen hazamegyünk, a fronton nagyobb szükség van ránk! így történt, hogy körül sem néztünk Pesten, hanem máris visszamentünk a nyugati pályaudvarra. Este indítottak vonatot Pár!|ánynánára, onnan majd csak eljutunk hazáig. Reggel már a lévai állomáson szálltunk ki egy tehervagonból. Siettem a dandárbxróságra, hogy átadjam az elismervényt. Aztán minél hamarabb vissza, a mieink közé, akik már napok óta ott harcoltak Léva körül. Ö, milyen jó volt megint ott érezni magunkat a mieink közötti A sok ismerős és kevés Ismeretlen arc mosolygást sugárzott felénk. Csakhamar bennünket is magukhoz öleltek a meleg júniusi napok, a harc éjjel-nappal folyt városunkért, igazunkért. Meg kellett mutatnunk, hogy a magyar vörös hadsereg méltó nevéhez, meg nem futamodik, le nem teszi fegyverét, s ha kell, kétszeres, háromszoros túlerővel szemben is megállja a helyét. Velünk szemben francia tüzérség, olasz repülőgépek. Harcoltunk mindaddig, amíg megint idegen hatalmak nem szóltak bele sorsunkba és visszai netn rendeltek benünket egyetlen puskalövés nélkül a „nekünk“ kijelölt vonalra. De így sem vonultunk vissza lehorgasztott fejjel, Bennünket a diplomácia vert meg, nem a velünk -szembenálló ellenség. A Tanácsköztársaság közben megbukott. Olyan nevet vívott ki magának, mint a párizsi kommün. Szeptemberben Csehszlovákiában amnesztiát adtak mindazoknak, akik a vörös hadseregben harcoltak. Minden bántalom nélkül hazatérhettek szülőföldjükre. November volt már, amikor én is „hazamentem“. Kissé aggódva mentem az utcasarokra. Rendes ruhám sem volt, rangjelzés nélküli katonazubbonyban ős viharvert KároVy-köpenyben mutatkoztam. Sokan jöttek így, nem volt miben válogatnunk. Amint révedezve állok a sarkon, a másik oldalról átvág egy cseh katonatiszt és egyenesen felém tart. Egy civil is volt vele, aki magyarul szólalt meg: — Farkas úr, X főhadnagy úr, a katonarendőrség parancsnoka kezet akar szorítani önnel, amiért olyan jól bánt a ml tiszteinkkel! Ötven éve történt, még nem voltam húsz éves sem.
