A Hét 1969/2 (14. évfolyam, 27-52. szám)
1969-08-10 / 32. szám
asztal bukkant fel. Hozza sem nyúlt az italhoz, csak egy fél citromot ragadott fel az asztal sarkáról. Mohón beleharapott. Az üdítő savanyúság csodálatos hatással volt rá. Egy benzinkút előtt a tükörben megpillantotta saját arcképét. Riasztó volt, arcán görcsbe merevedtek az izmok, az erőfeszítéstől, kopaszra nyírt fejét mintha egy vödör vízzel leöntötték volna. A benzinkútnak támaszkodva egy szerelmespár hangos tempóval bíztatta őt. Ök is ilyen boldogok voltak valamikor. Még most sem értette, miért történt az egész, azt hitte, ez a szerelem örökké fog tartani, hiszen mindenben teljesen kielégítették egymást. Zsuzsa iránt érzett féktelen szerelme már-már az őrületbe csapott át, de féltékeny sohasem volt. Nem tudta elképzelni, hogy Zsuzsa hűtlen legyen hozzá. Még mindig bízott, még élt benne a remény, hogy hátha... hátha egyszer a célnál megint ott áll majd Zsuzsa és mosolyog, úgy mint akkor. Igen, a célnál, miért ne lehetne most ott? Önkéntelenül is meggyorsította lépteit... Ö új csúcsot fut, Zsuzsa meg a nyakába ugrik, s olyan boldogok lesznek, mint voltak. Keserű lett a szája íze, tudta, hogy ez csak álom, hányszor elképzelte már ő ezt, talán a-zért nyerte sorba a versenyeiket, és aztán jött a csalódás. Beérkezett Kassára. Hangos tapssal fogadta öt az utcákat elárasztó tömeg. Szeretett volna beállni közéjük, s onnan tapsolni önmagának. De azért mégis boldog volt, öt ünnepük, az ö teljesítményének tapsol az egész város, legszívesebben a nyakába ugrott volna a tömeget visszaszorító, kordában tartó rendőröknek. Rámosolygott a párosán sétáló, fehérköppenyes, vöröskeresztes lányokra. Átvágott a villamossíneken és rátért a sportpálya jelé vezető sugárútra. Már nincs sok hátra, gondolta nagyot lélegezve. A végtelennek tűnő út fáradalmait már teljesen elfelejtette. Most már. csak a cél lebegett lőtte, hogy hátha. Az inge ismét kicsúszott de már azt sem bánta, szép egyenletes tempóval futott tovább. Mikor megjelent a stadion kapujában, százezer torokból tört jel az éljenzés. Már csak az utolsó métereket kellett megtennie, mikor megpillantotta maga előtt a célt! Senki! A tíz-húsz fényképészen és a versenybírókon kívül senki. Áz, akit ő várt, talán ott ül valahol a tömegben s éppen úgitf simul ahhoz a valakihez, mint egykor őhozzá, vagy éppen egy presszóban kávézik vele. Szeretett volna visszafordulni, a torkát fájdalmasan összeszorította valami, hogy ordítani szeretett volna. Fellépett a dobogó legmagasabb fokára. Két karfát önkéntelenül is a magasba lendítve üdvözölte a közönséget. Felharsant a himnusz. Nem jött el, suttogta, érezte, hogy az arca eltorzul, mint azt futás közben látta a tükörben, s kitört belőle a fájdalom, düh és öngúny keveréke — a sírás. Másnap a lapok hosszú vezércikkében üdvözölték a győztest, és megható sorokban emlékeztek meg arról, az emberről, aki az öröm és siker legmagasabb lépcsőjén könynyezett. Stubna: Leneséplés, (fametszet) b_-j _ 1 ^ H — 13 Nagy József rajza hódítás veszteséggel Egy asszony, aki kétezer halottnál is szótlanabb lett, megkövültén ott áll, ahol utam törzséből merész ágak indulnak egy új, megváltó-világnak. Bezárt ajtón és kettétört kilincsen tapasztalom, hogy a reménynek nincsen bejárata. Am szabadultán tátog felém a távol, ba merek, és utat magam vágok. Merek. Hódítom s vesztem a világot Mert így csak szűkül. Es az időráncok olyan képet vésnek lelkem falára, mint kék égre a sasok kitárt szárnya. © Q> 'O c .0 "o s elbillent mérleg Gondom lendülettel zárom a fiókba úgy eredek útnak, mintha otthon várna, értelmemig nem ér at uteai lárma, a külvilág — ívelt üvegbüra alatt groteszk néma játék, mégis egy zaj lettem: hullámverte homlok, lüktető halánték. Haza indultam, de haza sohsem érek, a fogalmak mélyén elbillent a mérleg, az otthon nem otthon, a mágnes nem mágnes, mintha bimbó sarjad s érzed nem virág lesz. Neki indultam egy furcsa világtájnak, mely nő, s elvész mint az alkonyati árnyak. kisváros ... este... Horgonyt vetett az este Zöld indákkal körülfonják a házak elvesztett tetők tapogatóznak a ködben Iszonyú magasan foszforeszkál a fény és itt a mélyben a csillagok és moszatok között meghalt valami. Esőről beszélnek a házak poros ablakok tátognak pár cseppnyi enyhülésért I tested nem az ő teste többé csókod sav és lúg: eredője arcod nem az ő arca többé) Magvető járt a földjeinken készülhetünk az aratásra álarcosok A bálvány-arcnak könnye sincs zokogni esak a kéz tanait meg Álarcosok a ti megváltótok szomorú lázadó volt
