A Hét 1969/2 (14. évfolyam, 27-52. szám)

1969-08-03 / 31. szám

A főszerkesztő gondterhelten tűnődött. Feje a mellére horgáét, tokája szétfolyt az álla alatt, felmászott az arcára, és a füle felé tartott, mint az abrakostarisznya zsinórja a lovak fején. Morvái bíráló cikket írt C.-i járási bizottság földművelésügyi szakosztályáról — kipécézte őket a főnöke kívánsága szerint s a kérirat ott feküdt a főnök asztalán. Erős, erős,, mormolta alig hallhatóan a főszerkesztő. Az elvtársak megneheztelnek érte ... A főszerkesztő számára az „elvtársak“ fogalma egy közelebbről meghatározatlan tekintély volt, amely abszolút Ítéleteket hoz, s melyeknek ő feltétel nélkül aláveti magát. Morvái most látta mennyire határozatlan és önállótlan ez az ember, aki egy évtizede állandóan vezető állásban van, s ahogy nézte ápolt arcát és az asztalon nyugvó, nagy körmű, fehér ujjait, szinte érezte, ahogy a jólöltözöt férfi bensőjében egymásnak feszülnek a kétségeik, a bizonytalanság és a tenniakarás. Agyában a gondolatok érzékeny mérleg serpenyőibe csoportosítják az érveket, egyszer az egyik serpenyő száll alá. Leközlöm, jelenti ki ilyenkor. Máskor a másik serpenyő nehezül el. Erős, az elvtársak nem örülnének, töpreng — s az egész bizonytalansága egyértelmű és ösztönös, az évtizedes gyakorlat során beidegződött feltételes reflex: ne tegyen olyat, amit nem szabad, amit nehéz lenne jóvátenni.

— Küldd be a rovatvezetői és a titkárt!

Egyedül nem dönt, tanácsot kér. Morvái beküldi a két embert. Izzad az öreg, mondja Tamásnak, nehéz helyzetbe hoztam, határoznia kell. Megkérdezi, leközölheti-e. Nemsokára jött a rovatvezető: Megy az írásod, a főszerkesztő elvtárs erősnek találta, de engedi... Nagyon bátor ember, morogta Tamás, hogy a rovatvezető ne hallja, vitéz ember. Morvái aprő mosolyt küldött feléje, megnyugodott. Belső feszültséget érzett az írás sorsa miatt, erkölcsi kérdésnek tartotta, hogy megjelenjen. A kezdeti lelkesedés után, néhány tapasztalat birtokában nem okoztak neki különösebb nehézségeket a riportok, hamar átlátta, hogy ezen a téren nehéz egyéniségként viselkedni, a körülmények a problémamentes újságírásnak kedveznek, de ezért a riportért nyugtalankodott, mert úgy érezte, hogy lényeges problémáról és igazat írt.

Sörözni mentek Tamással a Művészkertbe.

Gyalog ment haza, a Duna-hídról vérvörös pipacsnak látta a lenyugvó napot, aztán bíborszín félholdnak, vörös maradt utána az égbolt és aprő távoli felhők úsztak a bíbor fényben. Holnap szeles idő lesz, jutott eszébe gyerekkorából, hogy így mondogatták ilyenkor az öregek. Alig sötétedett még, amikor hazaért, átment az udvaron, s a Nagyasszony szólt utána, magából kikelve futott hozzá. Ez az öregasszony még belebolondul a szorongásaiba.

— Itt volt . . . itt járt. S azt mondta, visszajön .. .

Ettől a pamacshajú, piszkos lábú szőrméktől már sosem szabadul?

— Azt mondta, nyomozó... azt mondta, viszszajön... — Az öregasszony dadogott, sem élő nem volt, sem holt.

— Milyen nyomozó? — A megdöbbenést és a nyomást egy pillanatra a szívén érezte, aztán terjedni kezdett két irányba, egyik ága lefelé tartott és ólomsúlyúvá változtatta a lábát, a másik fele az erek csatornáin és az idegszálak hálózatán felkúszott az agyba, megbénította a nyelvét, gondolatai megszűntek, üresnek és nehézkesnek érezte magát.

”a rendőrségtől egy nyomozó .. . visszajön — suttogta fojtottan Széplakyné. — Körnerék intézkedtek ...

A kapu megcsikordult, az udvar félhomályá-’ ban látták, hogy egy árny lép be, és határozottan feléjük tart. Nem mozdultak. Széplakyné zihált, Körnerné kinézet az ablakon és azonnal visszahúzódott, mintha pontosan tudná, mi történik és nem érdekelné a dolog, de ott maradt a függöny mögött és hallgatózott. A férfi hozzájuk lépett.

— Morvái szerkesztő?

— Igen.

— Beszélni szeretnék magával. Kérem, jöjjön velem!

Eszébe sem jutott, hogy az igazolványt kérje az idegentől, hogy megbizonyosodjék róla, joga van-e magával vinni őt, engedelmesen és megzavarodva, még mindig gondolatok nélkül ment utána.

— Ne féljen, nem történik semmi baja, csak beszélni akarunk magával.

A közelben egy rövid és sötét zsákutcában

autó állt, Morvái gépiesen megállapította, hogy Skoda-Sedan. A nyomozó kinyitotta a hátsó ajtót és azt mondta: Tessék! Morvát kábultan beszállt. A nyomozó melléje ült a hátsó ülésre, nem beszéltek. A nyomozó nem tartotta fontosnak, hogy beszélgessenek, Morvái pedig nem tudott mit mondani. Soha még ilyen lelkiállapotban nem volt. Most kiveszi a pisztolyt, és a gyomromnak szorítja a csövét, futott át az agyán. így szokás ez hasonló esetekben, nehogy a pasas megkísérelje a szökést... Oldalról figyelte a nyomozót, de az nem nyúlt a zsebe felé, kényelmesen elhelyezkedett és hallgatott. S ahogy beültek, a sofőr azonnal indított, hátrafelé, kigurultak a zsákutcából, és a városba indultak. Morvainak most az jutott eszébe, hogy semmi törvényellenes nem terheli a lelkét, tévedés lesz, hogy beviszik az államvédelmiekhez. Aztán Irredenta dalokra emlékezett, melyeket ittasan énekeltek a Fekete Macskában. A magyarországi őszről folytatott beszélgetések, rokonszenvnyilvánításök. Talán valaki kihallgatta és besúgta őket, talán árulók ültek közöttük, de hát mit árultak volna el, semmi olyat nem beszéltek, ami veszélyeztetné az állam biztonságát. Érdekes módon nem érzett félelmet, lehetetlennek tartotta, hogy baja történjen. A nyomozó még mindig szótlanul

ült mellette. Amikor az utcai lámpák mellett suhantak el, világos lett a kocsi belseje, és Morva! tisztán kivehette utitársa arcélét. Barna bőrű fiatalember, ha az utcán látja, semmi feltűnőt nem talál rajta, lehet értelmes munkás, vagy diák, műszaki értelmiségi, akármi, csak nem nyomozó. A következő lámpáig, néhány másodpercre sötétbe borul a kocsi s a fiatalember helyén titokzatos árny ül, valamit akar vele, de nem tudja, mit, jó lenne tudni, mit akar, így fénylett fel és veszett árnyékba a nyomozó arca, a sofőr néni kérdezte, hová mennek, tudta a kötelességét. Már a Duna-hídon robogtak, s ahogy beértek a városba, a nyomozó arcéle állandó megvilágításba került.

— Legyen nyugodt... néhány imformációra van szükségünk csupán ... — Ügy látszik, fontosnak tartotta, hogy megnyugtassa.

Alattomosan lopakodott belé a nyugtalanság. Nem tudja, kik ezek az emberek, talán nem is az államvédelmiek emberei, nem kérte az igazolványukat, s most már ez nevetséges lenne. Eszébe jutott egy történet: egy éjszaka beteghez hívták otthon a körorvost, több férfi jött érte autón, és magukkal vitték. Az orvos jóhiszeműen velük ment, kötelessége, hogy beteghez menjen éjszaka is, álmos volt és gyanútlan. Másnap reggel messze a várostól találták meg az árokparton, eszméletlenül. Majdnem agyonverték. Soha senki nem tudta meg, kik voltak a titokzatos férfiak, miért tették, az orvos sem beszélt az esetről soha. Hónapok múlva felépült, zárkózottá és magábanézővé vált, óvatossá, pedig azelőtt jó kedélyű, társaságszerető ember volt... Morvái élni kezdett. Félelme egyszerre jött belemélyedett a gyomra és a rettenet súlya alatt majdnem felkiáltott. Feldobbanó szívvel gyűrte le a kiáltást, és igyekezett meggyőzni önmagát, hogy félelme alaptalan; még a város utcáin robogtak, ismerős mozik, üzletek és kocsmák előtt, gyalogosan is sokszor végigjárta ezt az utat, nincs mitől félnie. Aztán a fények megfogytak, a nyomozó arcéle helyenként újra homályba veszett, s ő már közömbössé vált magával szemben. Biztosan nem lesz baja, mert semmi roszszat nem tett. Balra tértek, aztán újra balra,

kinyílt elöltük egy. magas épület keskeny vas kapuja, szögletes udvaron állt meg az autó. Az udvart körülvevő magas épületek fénytelen ablakokkal néztek le az udvarra. Kiszálltak, hosszú csigamenetben csavarodó lépcsőn mentek fel, nem tudta hányadik emeleten járnak.

A szoba kopár és szürke, bútorzata egy asztalka írógéppel és két szék. Az ablakokon nincs függöny, a falak csupaszok.

— Erre a székre üljön! — mondta a nyomozó.

Morvái az asztalról távolabb eső székre ült,

két kezét tenyérrel lefelé a térdére helyezte. A nyomozó állva maradt. Fél perc múlva — ezalatt nem beszéltek — egy másik férfi jött be és leült az írógép elé. Csend volt, kintről sem hangzottak be neszek, a szoba még a város autózúgásától és villamoscsilingelésétől is el volt zárva. A csendben ropogó sortűzként hatott a váratlanul felhangzó írógépkopogás. A férfi rövid szöveget írt a papira, aztán leírta Morvái nevét, lakáscímét és foglalkozásét, utána hátradőlt székében és a nyomozóra nézett.

— Ismeri Tamás szerkesztőt? — kérdezte

a nyomozó. ,

— Igen. A barátom.

— Mióta ismeri?

— Három éve. Amióta Pozsonyban vagyok.

— Azelőtt nem ismerte?

— Neon.

A másik férfi hallgatott, és a szemben lévő falat nézte.

—• Ismeri ezeket a főiskolásokat? — sorolt fel néhány nevet a nyomozó. Morvái ismerte őket.

— Tudomása van róla, hogy valami szervezetet akarnak létrehozni?

— Erről nem tudok ... .— Valóban nem tudott róla, irreális dialógus volt számára a kihallgatás, és a kérdésekre megfontolás nélkül, gépiesen felelgetett. Nem kellett gondolkoznia a válaszokon, mert ártatlan volt és tudta, hogy az igazat mondja. Semmi mást vnem akart mondani, csak az igazat. A nyomozo nem időzött el tagadó válaszainál, nem próbálta megcáfolni őket, továbbsiklott felettük, és kérdései egyre gyorsabban peregtek. Ügy tűnt fel, minden érdeklődés nélkül, kötelességből kérdez, s az egész kihallgatás csupán formalitás.

— Mi Tamás véleménye a budapesti el ionforradalomról?

— Amennyire tudom, tragédiának tartja.

— Milyen értelemben, hogy megtörtént, vagy hogy nem sikerült?

Morvái agyában veszélyt jelzett egy belső vörös fény.

— Azt, hogy ez megtörtént, és ennyi áldozatba került...

Most kezdett gondolkozni a feleletein. Ami eddigi oktalan és valószínűtlen játéknak tetszett, egyszerre komoly és ijesztő valósággá vált, mert rádöbbent, hogy feleleteivel Dajt okozhat valakinek. Meglátta a veszélyt: a nyomozó határozott céllal hozta ide, pontosan tudja, mit akar tőle hallani, s ő még csak nem issejti, mi az amit hallani akarnak tőle. S a beszélgetés egyszerre tragikus színt öltött: valamilyen homályos ügy részesévé vélt Morvái, s mire az ügy elintéződik, bizonyító tanú, vagy szenvedő vádlott lehet belőle. Fogalma sincs, milyen terjedelmű és jellegű ez az ügy, nem ismeri méreteit, sem a célját, következményeit. Most ilyen érzés fogta el, mint amikor legénykorában otthon elmentek egy ellenséges faluba búcsúra. Virtusból tették, többen mentek, ée