A Hét 1969/2 (14. évfolyam, 27-52. szám)
1969-08-03 / 31. szám
□mák önmag uKuan, s amikor megjeientak a falu kocsmájában és a sátrak körül, egyszerre megérezték a veszélyt, mely körülöttük jár. S bár még semmi külső jele nem volt, egyelőre egyikükbe sem kötöttek bele az odavaló legények, a levegő mégis megsűrűsödött, nyomasztóvá vált, néha elkaptak egy görbe pillan tást, a csapolópult mellett két idegen legény összesúgott és közben rájuk nézett. S a ve szély egyre érett, már mindanyian tudtak róla, és lehetőleg együtt tartózkodtak de úgy tettek, mintha semmit nem tudnának róla, mert nem volt még alakja külső megnyilvánulási formája, csak légköre, mely ott lógott a levegőben, mint egy súlyos függöny, érzéketlenül és áthatolhatatlanul; éjféltájban csattant el az első pofon ... — Mit énekeltek március tizenötödikén a Fekete Macskában? Hát így vagyunk, ez érdekel? Morvái most feszülten gondolkodott. — Régi magyar katonadalokat. — Irredenta nótákat... — A nyomozó nem kérdezte, megállapította, és kissé kajánul ránézett, mintha ingerkedne vele. — Katonadalokat. Bakanótákat és kurucdalokat. Rábeszélő hangon mondta ezt, hogy a nyomozó elhiggye. — Sorolja fel, melyik dalokat énekelték! Sorolta: a Csínom Palkót, a Te vagy a legény Tyukodi pajtást, meg azt, hogy Kimegyek a doberdói harctérre. — Azt nem énekelték, hogy „Már újra zúgnak a fegyverek?“ — Nem énekeltük .,. — Azt sem, hogy „Lépteink nyomán, fenn a Hargitán“? — Azt sem. — És még mit énekeltek? — Azt is énekeltük, hogy „Esik eső karikába, Kossuth Lajos kalapjára ...“ — Tovább! — „Árpád apánk ne féltsd ősi nemzeled ... 1 — Ezt is énekelték? — Ezt is. — Ez irredenta dal. — Hazafias dal. — Magának hol a hazája? Morvái gondolkodott. Kitérően válaszolt. — Itt a szülőföldem, de magyar nemzetiségű vagyok. — Tagja a szervezetnek? — Milyen szervezetnek? — A főiskolások szervezetének. — Ne mtudok ilyen szervezetről. A nyomoz óiratokat vett fel az asztalkáról, sokáig lapozott bennük, valamit figyelmesem elolvasott, aztán azt mondta: — Kevi bevallotta, hogy az Árpád apánkat maga kezdte énekelni. Villámgyorsan váltottak Morvái agyában a gondolatok. Az őszinte beismerés mellett döntött. Ha már elismerte, hogy énekelték, mindegy, hogy ki kezdte. —■ Lehet, hogy én kezdtem. Ittasak voltunk, nem emlékszem pontosan. — Miért voltak ittasak? A szabadságot siratták? — Máskor is voltunk ittasak. Gyakran iszunk. Hát Kevi is volt itt? Talán Tamás is, és a többiek ... A kérdések újrja elölről kezdődtek: mit énekeltek akkor, mit énekeltek más alkalommal, mit beszéltek, mit tud a szervezkedésről, kik a vezetői, igaz-e, hogy a szervezet tagjai gyászszalagot hordanak a magyar felkelés leverése miatt? A nyomozó, mintha megőrült volna, egykedvűen és makacsul tette fel háromszor is ugyanazokat a kérdéseket. Bolondos körfogása volt a kicsinyességnek és hivatali fontoskodásnak, nevetni, vagy dühöngeni lett volna kedve rajta, de a szoba sivár és szürke volt, a falakon nem voltak képek, az ablakon nem lógott hófehér függöny, mely meghitté és kellemessé tesz minden szobát. Morvái tudta, hogy az államvédelmi szervek épületében van, ahol semmi sem történik ok és jelentőség nélkül, az egész groteszk cirkusz mögött rejlik valami félelmetes, a nyomozó jelentéktelennek tetsző kérdései mögött a fürkésző tekintetű és erőszakos hatalom áll, mely féltékenyen őrzi önmaga létét, és el tudja pusztítani ellenségeit. S hogy ki az ellensége, azt önállóan és fellebbezhetetlenül állapítja meg. S arról, hogy valóban az ellenségeit pusztította-e el, senkit meg nem kérdez, és erre vonatkozóan semmi biztosítékot nem ad. 13 | Folytatjuk) Farkas Jenő Mea Culpa Most megmarkolom a napsugarakat, meglegyintem velük a gyöngyvirágot, végígsimítok az akácok koronáján, majd színarany palástot szövök betöltik s vállaltira terítem, papja leszek a minden szépségeknek, varázslója a felhőtelen égnek, rákényszeríteni a kék eget, hogy sírjon, legalább is hajnaltájt — hiszen kisírt szemekkel vidámabb a reggel. Most tenyerembe gyűjtöm a szirmokat, a góiyafészekből kihullott pihét; hisz láttam már az őszt is véresen s láttam a nyarat perzselőn s forrongva . . . Most két szememet tenyerem füzébe mártom. Hadd süssön át a nap a húsomon: öt szál csonl, bíbor párnába rejtve. Űt szél csont szürke színnel keverve, — öt szál csont rácsot fon szememre. Most két kezembe fogom a szívem. A kétszer öt szál csont puhára válik s elolvad, akár a jégcsap februárban. Most, most kellene kemény ököllé válni mindkét tenyeremnek, hogy mellemet verjem, Mert a napban csak meleget s fényt kerestem, a szirmokban csak örömöt kerestem, a tenyeremnek csak bársonyát kerestem a szivemben csak a dobogást kerestem. Váljék ököllé forró tenyerem! Harangzúgássá hangos szívverésem! judás nem vagyok Péterhez sem méltó! Tavasz! Te vagy az én igen nagy vétkem, én vétkem, én vétkem, én igen nagy vétkem! S minden miért? Vajon nagy bűn volt, hogy tegnap délután egy feslő ibolyát a temetőben fűbe tapostam? Kellett az út a koporsó előtt, ki meghalt, mind friss virágot tapos, Űrnapján is virágra lép az élet. Tavasz van! — Nem arcra borulva, de szembe nézve nappal és virággal, ez, ez az élet! Csupán akkor kiáltok sírva, ha nem gyűjtöm össze mind a lényt, a rügyet és a szirmot, szereimet, könnyet és mosolyt, csak akkor verem mellem, földre borulva. Mea culpa .. . lleöko. Ősszel a szőlőben FULÖP IMRE Jáaem a fíatfíatattan&ág, gxmdoCátdtóí Ahhoz, hogy valaki halhatatlanná váljék, életében valami nagyot kellett tennie. Mindegy, hogy jót vagy rosszat, de „nagyot“. Vagyis nagyon jót, vagy nagyon rosszat. Például jel kellett valamit fedeznie — mondjuk ey világrészt/ feltalálnia valamit — teszem azt, egy gyógyszert. Vagy akár egy fegyvert. Esetleg alkotni kényszerült az ember, ha nem bírt megbékélni a halandóság gondolatával. Olyanok is akadtak, akik hülyeséggel — persze nem akármilyen hülyeséggel! — biztosították maguknak a halhatatlanságot. Például felgyújtottak egy várost, vagy hasonló „zseniális" ostobaságot követtek el. Újabban azonban az is halhatatlanná válhat, aki nem követ el semmit. Pontosabban: aki kéri, mások kövessenek el valamit — vele. Hogy mit? Fagyasszák meg a testét. Igen, erről van szó. Tudniillik egy francia fiatalember megalapította a „halhatatlanok klubját". A már 41 tagot számláló klub tagjainak nyakán egy kártya lóg, melyen ez a felirat áll: „Alulírott kérem, hogy halálom után testemet azonnal fagyasszák meg és őrizzék lehetőleg alacsony hőfokon." A klubtagok meggyőződése szerint a tudomány egyszer olyan fejlett lesz, hogy a hűtőszekrényből előhúzott hullát könnyen „fel lehet majd éleszteni". A klub egyelőre csupán milliomos tagok bői áll, ami érthető is, hiszen a „halhatatlanságért" — a befagyasztásért — 128 000 frankot kell fizetni. A „kiolvasztás“ költségeit persze egyelőre nem ismerjük. Mint ahogy azt sem tudjuk, hogy „jelébreszthetők-e" egyáltalán valaha is a halhatatlanok klubjának téli álmukat alvó tajai. így egyelőre az sem biztos, hogy az ötlet kiagyalója korszakalkotó találmánya révén, avagy befagyasztás útján válik halhatatlanná. Bevallom, ezek után én kissé fázom a halhatatlanság gondolatától.
