A Hét 1969/1 (14. évfolyam, 1-26. szám)
1969-06-22 / 25. szám
A magyar olvasóközönség az újabb dán Irodalomnak általában két világhírű egyéniségét ismeri: a meseíró Andersent és a regényíró Nexőt. Nexöröl tudjuk, hogy ő a dán szocialista irodalom atyja s a nemzetközi munkásmozgalom egyik alakja. Élete nemcsak korában volt példamutató, hanem az ma is. Szegény proletárcsaládból származott, Koppenhágában, ahogy akkor nevezték: „az éhség városában“ született. Az apja pálinkát kedvelő kőfaragómester volt, az anyja újságkihordó, mosónő, alkalmi munkás. Tizenegy gyermekük született. Ilyen körülmények között Nexö élete nem volt vidám és nem volt gondtalan. Ahogy írta: az élet gyalázatosán komisz volt hozzá. Keményen bánt vele, annyira, hogy sokszor elviselhetetlennek érezte. Sokat betegeskedett. Negyvenéves koráig kevés olyan nap volt életében, hogy valamilyen betegség ne akadályozta volna a munkájában. Gyermekkora nyomorban telt el: hiányos ruházata miatt sokat szenvedett a hidegtől, sokat éhezett. Nemegyszer karácsony napján is mindössze csak zsíroskenyér volt a család eledele. Ha pedig jobban ment a soruk, a lakásukban az élelmiszert kosárban kellett éjszakára felakasztani, hogy a patkányok fel ne falják. Általában féláron vásárolt „tegnapi“ kenyéren élt az egész Gsalád. Szívét marcangolta a sírás, amikor látta a mások, és érezte a maga nyomorát. De ezek a nélkülözések és viszontagságok egész életére megacélozták. Gyermekkorában minden bajon anyja jóságos mosolya segítette át. Anyja egész életében boldogító példakép maradt a számára. Serdülő korában Bornholm szigetén éveken ét előbb gulyás, kőfejtő, cipészinas és téglahordó volt, majd tanító lett. Az élet mostohasága miatt nem sok időt töltött az iskolában, pedig nagyon szeretett olvasni, és lehet mondani, hogy a könyv mentette meg az elzülléstől az elmaradott gondolkozásé környezetben. A kisvárosban ugyanis, ahol ekkor élt, a polgárok kivették a gyermek kezéből a könyvet és elégették. Az iskolát különösképpen gyűlölték, mert — szerintük — távoltartja a gyermeket a munkától. Ma már szinte nehéz megérteni, hogy Dánia ilyen körülmények között hogyan tudta felismerni a politika, a kultúra és a gazdasági élet terén az egyetlen járható utat, amelyen haladva távol tudta magát tartani a politikai bonyodalmaktól (mindkét háborúban semleges maradt); Dániában már a századforduló idején nem volt analfabétizmus, ami páratlan jelenség volt az egész világon; s Dániában alakult meg a világ első mezőgazdasági szövetkezete 1887-ben. Nexö a memoár-írás korhatárán, úgy hatvan éves korában, megírta Emlékeit. Csupán ennek alapján lehet megrajzolni írói arcképét és egyéniségét, mivel nem ismerjük alkotásait teljes egészében. A magyar fordításokban elénk táruló, az önéletrajzi jelleget magán viselő munkássága azt bizonyítja, hogy Nexö mihelyt eszmélni kezdett, tisztán látta azokat az eszméket, amelyekért érdemes harcolni, amelyek tartalmassá teszik az életet. Mindig a jelenségek mélyére igyekezett hatolni. A mindenség szíve dobbanásét kutatta, önálló gondolkodó volt. Mindennek az értelmét kereste. Egészen fiatalon kezdett felszabadulni a „fatalizmus“ alól, miszerint a szegénységet csakúgy a jóisten teremtette, mint a gazdagságot. Mindig azt kereste, ami szabaddá teszi az elmét. Máirgyermekkorában a saját , bőrén tapasztalta, hogy az ipar, a tőke hogyan zsákmányolta ki a gyermeket, hogyan játszotta ki őt a felnőtt munkások, sokszor a saját apja, anyja Száz éve született Nexö ellen, — mert a gyermek volt a legolcsóbb munkaerő. A kizsákmányolást az egész emberiség bűnének tekintette. Ez a felismerés tette lázadóvá. Önműveléssel állandóan bővítette tudását. Korán megismerkedett a szocialista eszmékkel. Nagy hatással volt rá az 1905-ös orosz forradalom. Lelkesen üdvözölte a Nagy Októberi Szocialista Forradalmat. 1919-ben kommunista lett. A német megszállás alatt börtönben sínylődött. Kiszabadulása után Svédországba, innen a Szovjetunióba emigrált, majd 1951-től az NDK-ban, Drezdában élt egészen 1954-ben bekövetkezett haláláig. Tagja volt a Béke Világtanácsnak. Emberi és írói magatartását a szocializmus határozta meg: tevékeny rész,t vállalt kora társadalmi küzdelmeiből. Egész életében az elnyomott néposztály tagjának érezte magát. Hitvallása volt: „A kultúra egyértelmű a felelősségérzéssel ... A kultúra mély szintjén az ember elsősorban önmagáról gondoskodik, magas szintjén pedig másokról... A felelős ember nehéz poggyászt cipel az életen át — a mások terheit.“ A másokról való gondoskodást kötelességnek tartotta. A közösségi érzést mindig is a legértékesebb lelki magatartásnak tekintette. Mindig az elnyomottak pártjára kelt. Az igazságot valló, az igaz ügyért harcoló író volt. Harci erejét növelte a jövőbe vetett végtelen bizalma. Eszményi társadalomnak a szocialista társadalmat látta és hirdette. Ki tudta tapintani kora érzését: tisztán látta a holnapot. Optimista volt. Mindig a kötelességérzet hajtotta előre. Sohasem tért ki a kérdések gyökeres megoldása elől. Amikor Európa felett viharfelhők gyülekeztek, felvette a harcot a reakció nyílt és álcázott rohamai ellen. Mindig a szegényekről írt. Azt tartotta, hogy a gazdagokról nélküle is eleget írnak. Munkásságával megszerezte a világ dolgozóinak szeretetét. Népszerűsége a világ dolgozóinak körében páratlan volt. Művei konkrét formában a valóságot, a korabeli dán társadalom életét tükrözik, amikor a reakció doha szennyezte be a levegőt. Hitt a nevelés erejében. A tevékenykedés híve volt, a munkát és az életakaratra való nevelést hirdette s a régi világ kétes örökségétől való megszabadulást. Céltudatosan kommunista szellemben nevelte olvasóit. Az irodalom fegyverével megalkuvás nélkül küzdött az új társadalom felépítésért, benne a tudatos életforma és az új ember kialakításáért, a haladásért, a humanizmusért, a demokráciáért, a békéért. Feltárta a társadalmi fejlődés távlatait és mozgató erőit. Hatalmas írói munkássága nagyban hozzájárult a szocialista művészeti kultúra — a szocialista realizmus — felvirágoztatásához. Cikkeiben, útirajzaiban, elbeszéléseiben és gondos lélektani elemzéseket tartalmazó regényeiben (Hódító Pelle, Vörös Morten, Szürke fény) bátor realizmussal ábrázolta a dán, illetőleg a spanyol, az olasz és a skót nép életét, — komor, sötét színekkel érzékeltette a kapitalista társadalom sivár légkörét. Látta, hogy az államban jóformán az összes terhek a nincstelenekre hárulnak. Rámutatott arra, hogy ez így nincs rendjén, hogy ez nem természetes állapota az ember és a dolgok viszonyának. Felelősséggel és bátran teregette ki a pénzarisztokrácia szennyesét, a kisemmizett munkásosztály nehéz helyzetét, a kiuzsorázott parasztság elnyomorodását. Lázító hangon elítélte a társadalom szégyenfoltját, a munkanélküliséget, ami a századforduló idején egész Európában probléma volt. Elítélte a kis nemzeteket magukba olvasztani akaró nagyhatalmakat. A szabadságnak, az emberi méltóságnak volt bátor harcosa. Sürgette a nők egyenjogúsítását. Tisztán látta, hogy az életben a legtöbb terhet a nő cipeli. Mint szónok, újságíró és író egész életében a kor morális válságait boncolta. Szavai lenyűgözték a hallgatóságot, írása meggyőzte, tűzbe hozta az olvasót. Cikkeiben szenvedélyesen agitált a béke mellett és a fasiszmus ellen. Meggyőző erővel hangoztatta, hogy a háború a mértéktelen kapitalista verseny következménye. Szerette a természetet. író korában is életét félig paraszt, félig munkás módján élte le. Szeretett a szabadban tartózkodni, s a maga művelésére nemcsak a könyveket használta fel, hanem a házi és kerti munkát is. Azt tartotta, hogy a kedélyt jobban felfrissíti, ha az ember virágot ültet és gyümölcsöt termeszt, mintha bármi mással töltené el szabad idejét. Meg volt győződve róla, hogy elkövetkezik az az idő, amikor a munkanap korlátozott lesz, amikor a kötelesség teljesítése napi két-három órát vesz majd igénybe. A nap többi része pedig arra lesz jó, hogy embert neveljünk magunkból. Gyermekkorát, szegénységben és kemény munkában eltöltött egész életét, írói alkatát és tevékenységét vizsgálva, Gorkijhoz és Józseí Attilához hasonlíthatjuk leginkább. Legismertebb és legjelentősebb műve a Szürke fény. A regény az író lágy és szelíd humanizmusát, „általános emberi“ érzés- és gondolatvilágát, minden írói erényét sugározza az olvasó felé. A Szürke fény felejthetetlen remekmű, amelyben az író széles társadalmi körképben a világirodalom egyik legrokonszenvesebb nőalakját, Dittét állítja az olvasó elé. Dittét, akinek sorsa tragédia: a női szeretet, a szerelem és a jóság tragédiája. Asszonysors. Az egész regényen végighúzódik a korszak embereit kimondatlanul is jellemző hit, miszerint: a munka, a jóság, a szeretet — minden humanizmus alapelve — elnyeri jutalmát. Ebből a nagysikerű regényből 1947-ben film is készült, és az egész világon bemutatták. „Nexö a szív szocialistája — ahogy Thomas Mann mondotta róla —, s így Dánia büszkesége és az egész világ morális tulajdona.“ Az akarat és a munka példamutató hőse volt. Nexö élete vége felé ezt a vallomást tette: „Visszapillantván, harcnak, végtelen küzdelemnek látom életemet, harcnak, melyet a káosszal vívtam, hogy a dolgok tömkelegéből legalább félig megformáljak valamit...“ S ma, születésének századik évfordulója alkalmából az irodalom, a társadalomtudomány és a dolgozók milliói hálás emlékezéssel állapítják meg: harca nem volt hiábavaló. OZORAI FERENC Szitási Ferenc ha megszületnék Varjú lettem, károg bennem az éjjel, zöld mezőt kaszálnak a csillagok acélos éllel. Ha most megszületnék, a füveknek a suhogás fájna: szóhusángokkal szólnék a mozdulatlanságra. Fekete szemem a földgolyó lenne, hazátlan nevetésre torzulna a szám, de nem vagyok: így lehetek csak szerelem és halál. Dohány Tibor emeld fel az arcod Felszakadt egy felhő: — csöpp fény a földre bújt. — Emeld fel a karod: feljebb s eléred az erdők koronáját. Már ébredeznek a percek, ne hagyd futni az időt. Lám, megmozdultak a csírák ... Ne töprengedj az ágyadnál, mert lehúz az álom! Ha leereszkedik rád a magány, akkor elrúgod magadtól a földet. A kezed kényszerít, hogy élj! Emeld fel az arcod: feljebb, hogy érezzék, — nem céltalan újuló arcod tiszta tükre.
