A Hét 1969/1 (14. évfolyam, 1-26. szám)
1969-06-22 / 25. szám
Megismertem Casanovát Többször is találkoztam már Casanovával. Talán annak köszönhetem e ritka szerencsét, hogy én sem kerülöm el a csinos nők társaságát, ez a kalandos hösszcelmes pedig örökösen a szépnem legtiindéribb képviselőit hajszolja, kerülgeti. Ügy is mondhatnám tehát, hogy minden út Rómába, vezet. Váratlanul, hívatlan vendégként bukkant fel mindig az asztalunknál, a borozóban és a kávéházban, de nem egyszer összeakadtunk puszta véletlen folytán az utcasarkon, lakodalomban, disznótorban, moziban, vonaton és villamoson, a vándorcirkusz ponyvája alatt és a piaci kofák vagy a pecsenyesütök sátrai között. Esetről esetre más-más alakban jelent meg köztünk ez a modern Casanova: egyszer alázatos csúszómászó, máskor kardoskodó, rettenthetetlen vitéz képében tetszelgett, mézesmázos szavakkal palástolva szoknyavadász szándékait. Foglalkozására nézve volt már bohóc, tollforgató, házasságközvetítő, csillagjós és amatőr nyomozó is, csak éppen nem párbajozott a nőkért, mint világhírű elődje, az eredeti olasz. Az első legemlékezetesebb találkozásunkon tulajdonképpen meg sem jelent személyesen, csak a neve és a tolakodó szelleme zavarta meg a meghitt társalgást. Egy kislánnyal beszélgettem kettesben. Hangulatos nyáreste volt. Verseket idézgettünk, kölcsönösen elábrándoztunk a költészet halhatatlan szépségein. Szorongattam a tündérke kezét, átkaroltam a derekát. Hozzámsimult, a váltamra hajtotta fejét. Amikor azonban egy ihletett pillanatban gyönyörű hasonlatot mondtam angyali lelkére vonatkozóan, hirtelen kibontakozott a karomból és riadtan pihegte: •— Szóval maga is a telkemet akarja tanulmányozni, mint az az új hazai Casanova? Csaknem nevetőgörcsöt kaptam, hisz jól ismertem a hírhedt nöcsábász módszereit és viselt dolgait. Bocsánatot kérve mentegetőztem, hogy nincsenek aljas szándékaim, de a szerelem ittas hangulata egyszerre elillant, a poézis szertefoszlott. Megvert kutyaként osontam el a találka színhelyéről: — Az ördög vigye el ezt a szemtelen kalandort! Bosszúvágytól és merő kíváncsiságtól a későbbiek során egyre többet tudtam meg róla, s most már nyugodtan kijelenthetem, hogy szinte olvasok a gondolataiban és a veséjébe látok. Több ízben szem- és fültanúja voltam, hogy kalandjai előtt csaknem feltérképezi a nőket. A fiatalján s a legszebbjén kezdi, de az esetleges balsikerekre számítva nem hanyagolja el a kevésbé csinosakat és az idősebbeket sem. Kipuhatolja a gyengéiket, a titkaikat, s mindezek birtokában állítja össze „haditerveit“. A nők ellentmondásra hajlamos termé- j szetét ismerve általában mindegyiknek mást mond, mint amit elérni szeretne, számítva ar■: ra, hogy a női „csakazértse“ az ö malmára hajtja a vizet. Egyszer egy csalódott, de a férjéhez mindenképpen ragaszkodó fiatalasszonynak órákig magyarázgatta, hogy mielőbb vissza kell szállnia a családi fészekbe, a hölgy azonban — éppen a jótanácsoktól hemzsegő szóáradat miatt — semmiképpen sem volt hajlandó visszaszállni. De kihasználta e közismert nöcsábász a női hiúságot is. Szorult helyzetében egy vénülő gömböc asszonyság nádszálderekáról ódákat zengett, a kávébarna ráncos tokájával kapcsolatban pedig hattyúnyakról szóló idézeteket szavalgatott az illető fülébe. Persze jól ismerte a saját képességeit is. Tudta, hogy nem rendelkezik dúsgazdag szóbőséggel, a csinosabb ólábú, soványkeblű művelt nőknek tehát csak la-Morvai felöltözött, az előszobában megmosakodott és a vizet a körtefa gyökerére öntötte. Aztán leült a szenesládára és nézte a ragyogó nyár eleji világot; a körtefára feketerigó szállt és néhány trillát fütyült, a rigó a város igénytelen szürke és fekete madara, hű hozzá télen-nyáron, és élénk mozgást lop a parkok őszi harasztjára, a komor téli szürkületekbe és a derűs tavaszba. S ahogy nézte a sikongató madarat, nagy nyugalom öntötte el, olyasféle jóérzés, mint amikor gyerekkorában a reggeli meleg napon ült az eresz alatt, nem kellett iskolába mennie és nem csinált terveket, hanem megvárta, hogy mivel jön elébe a nap, az volt az igazi gondtalanság és nyugalom. S ez most hasonló ahhoz. Minek terveket készíteni, úgyis minden elébe jön; az anyagbeszerző ijesztő lába lidércnyomásnak tűnt fel, rossz látomásnak, mely nem is volt igaz, csak a szorongó lélek rajzolta oda a fehér lepedőre, kivetítette magából, a legmélyéről, ahol a sosem látott halottak és rémek vannak eltemetve; s most mindez szertefoszlott, a látomás nevetségessé silányult, a feketerigó egyre fütytyentgetett és Kömerék kakasa peckesen sétált líárom alázatos tyúkja körül. A szobájában levélpapírt vett elő, és levelet irt Török Ilonának. Drága Hona! Rég várt leveledet megkaptam, és felmelegedett lélekkel olvastam kedves soraidat. Örülök, hogy szépnek találtad a prágai éjszakánkat, valóban nagyszerű volt, és bennem is maradandó emlékeket hagyott. Azt írod, talán a jó sorsod hozott az utadba, bevallom, én is csak köszönni tudom a véletlennek, hogy megismertem tiszta lényedet. Az ember csak jár a nagyvilágban, nyugtalanul keres, sokszor maga sem tudja, mit akar és oly kevés igazi lelki értéket talál. Úgy érzem, benned sok olyan értékre leltem, mely boldoggá tehet, ha meg tudom szerezni magamnak. S én ezekről az értékekről nem mondok le, megszerzőm őket, ha te is úgy akarod. Ezért kérlek, őrizd meg lelkedben emlékemet, maradj jó és tiszta, s én egyszer majd jelentkezem, és akkor majd min-, dennel elhalmozlak, amit férfi nőnek nyújthat, hogy boldog légy és én is boldog legyek. Sokat gondolok rád Morvái Megcímezte és még egyszer elolvasta a levelet. Ravaszul fogalmazott, kétértelmű levél volt, egy kissé hazug, de egy kissé igaz is, az élet dialektikája érvényesült benne. Török Ilona is szimbólummá nőtt az életében, a védtelen egyszerűség és elérhető vágyak szimbólumává, Kőrössíné ellenpárjává, nem volt olyan izgató, varázsa nyugalmat őrizgetett, tagadhatatlan érték volt, szerény és melengető. Ogy érezte, ez is az élete teljességéhez tartozik, mert az élet úgy teljes, ha semmi sem idegen benne, amit az ember tesz. Az ember él, meghatározott környezetben, adott valóságban, él, ahogy tud, s ez a tény összemossa jó és rossz határait. Lezárta a borítékot és betette egy könyvbe, hogy jól leragadjon. Kinézett az ablakon és látta, hogy a télikertben Széplakyné jelenik meg, pongyolában, felcsavart hajjal; kenyérmorzsát szórt a galamboknak. Feltűnően nyugtalannak látszott, néha az ablaka felé nézett, szája széle gyakrabban rándult grimaszba, mint máskor és nem beszélt a galambokhoz. Amikor meglátta őt az ablak mögött, intett, és mintha habozott volna, aztán megindult a hátsó udvar felé. Morvái azt hitte, hogy az illemhelyre megy, de az öregasszony váratlanul bekopogott, és megjelent az ajtóban. — Szerkesztő úr? — Jó reggelt, asszonyom! A Nagyasszony suttogva beszélt és Morvái csodálkozva figyelte, hogy milyen izgatott. — Hol van ő? — Ki hol van, asszonyom? — Az anyagbeszerző. — Elment... amikor reggel felébredtem, már nem volt a szobában. — Tudtam... — suttogta Széplakyné érthetetlen titokzatossággal —, tudtam, hogy így lesz... — Mit tudott, asszonyom? Az öregasszony hozzálépett, és megfogta a karját, erősen reszketett a keze. — Gonosz ember... engem figyel! — Óvatosan körülnézett és riadtan hallgatózott, majd egészen közel hajolt, úgy suttogta: — A rendőrség küldte rám, hogy megfigyeljen ... — Ugyan, asszonyom — hökkent meg Morvái és nézte a reszkető öregasszonyt —, képzelődik. — Nem ... nem, biztosan tudom ... jön és eltűnik, s újra megjelenik... Mit gondol, hol jár ilyenkor? Beszámol arról, amit észlelt és utasításokat kap... Aztán visszajön. Éjszaka látom a szemét az ablakon. Áll és figyel. — De hiszen anyagbeszerző, asszonyom ... gyanta után utazik ... — Nem, nem ... ezt csak színleli. Tudom ... Néha, ha nincs itt, akkor is látom a szemét, mintha itt járna valahol. Morvái komolyan megdöbbent. Széplakyné szemében rémület ült, egy apró lángocska, egy remegő villanás kíséretében, mely pusztulást jelzett, mint a világítótorony felvillanó fényei az alatta leselkedő, s a hajókra romlást hozó szirteket jelzi; azt jelezte, hogy a Nagyasszonyban megbomlott az önfegyelem belső egyensúlya, titokzatos folyamat indult el benne, melylyel szemben tehetetlen s amely talán csak alkalomadtán tör a felszínre, de ilyenkor lélekőrlő félelembe torkollik. — Nyugodjon meg, asszonyom. Egész biztosan képzelődik ... — Igen, igen... és vetetlenül hagyta az ágyát, tehát ma éjszakára visszajön... — motyogta az öregasszony, kisietelt, aztán egy pil- l2
