A Hét 1969/1 (14. évfolyam, 1-26. szám)
1969-06-22 / 25. szám
Tudom, tudom: a betegség magánügy. A világ számtalan súlyos problémával küzd, az emberiség elintézetlen ügyei halommá nőnek, mit halommá, hegyekké, hegyóriásokká; csupa fájdalmas históriát hall az ember, lőporfüst és kénszag mindenfelé s akkor jön valaki a saját jól át sem gondolt betegségével traktálni az olvasót. Bocsánatot kérek hát, ám mit tegyek? Hőemelkedésem van és a pulzusom is módfelett szabálytalan, köhögök és szúr a mellem, helyesebben bévül a mellemben szúr valami, ami nyilván nem közügy, mégis, ha jól meggondolom, számomra most felettébb ijesztő, ijesztőbb, mint a pakisztáni felhőszakadás s ha mégjobban meggondolom, mégiscsak az emberiség egy tagja vagyok én is, szerény, de öntudatos tagja, aki most verítékben úszik és a fogait csikorgatja s megalázóan vízszintes helyzetben hallgatja az események zúgását, kívülrekedve a közélet, a politika, az irodalom és társadalom örvénylésén, kívül a pitiáner vitákon és a fennkölt megbeszéléseken, merő illegalitásban, vétójog és beleszólási lehetőség nélkül, orvosságos üvegekkel körülbástyázva, csipketeát szürcsölve, káromkodva és jajgatva. Persze, hogy ez nem közügy, az olvasó joggal mérgelődik, hiszen ő közérdekű eseményekről szeretne olvasni, tanácsot szeretne kapni arra nézvést, hogy s mint tovább, érdemes-e csinálni ezt vagy azt, van-e még remény, vagy ha nincs, lehet-e remény nélkül élni; aztán meg: riportokat szeretne olvasni a pakisztáni felhőszakadásról, a vietnami bombaesőről, a biafrai, izraeli, maláföldi vérengzésről, vagy ha már ez túl költséges lenne az újság számára, akkor legalább valami jó, izgalmas krimit szeretne olvasni — tudom én jól. S errefel mi történik? Az újságíró, még mielőtt megírhatta volna a legújabb nemzetközi katasztrófát, íme, a nyájas olvasó szemeláttára lebetegszik, nyavajog, antibiotikumot rágcsál, s vértanúpózban verejtékezik. Tudom én jól, hogy nincs ez így rendjén, a nyájas olvasó nem azért fizeti elő a lapot, hogy holmi lírai kitöréseket olvasson arról, hogy mi és hol fáj a szerkesztőnek, hanem együtt akar élni az eseményekkel, ott akar lenni ahol a bomba hull és a vér folyik, ahol éhenünnep Szép és hasznos rendezvény volt. Így jellemezhetnénk tömören az 1909. június 5—8-án Rimaszombatban rendezett járási kulturális seregszemlét, a II. Tompa Mihály-napokat. Gazdag programját a Pősa Lajos emlékműsor vezette be. A gyerekek nagy barátjának életét és munkásságát Tamás Aladárné szép előadásban ismertette; a bátkai és a radnőti kisdiákok szavalatai, Bodon Lajosnak, Radnót község nyugalmazott tanítójának viszszaemlékezései felejthetetlen élményt nyújtottak a Művelődési Ház nagytermét megtöltő közönségnek. A műsor hatását még növelte a Pósa Lajosról életét és munkásságát szemléltető kiállítás. Este az általános iskola tanulói mutatkoztak be színvonalas esztrádműsorral. A második nap műsorsorozata a Csemadok járási népművelési szakbizottságának ünnepi ülésével kezdődött. Ezen a losonci és rozsnyói járási népművelési szakbizottságok küldöttein kívül megjelent Rácz Olivér oktatásügyi miniszterhelyettes, Tolvaj Bertalan, a Nemzetiségi Titkárság vezetője, valamint számos pozsonyi vendég. A csehszlovákiai magyar oktatásügy helyzetéről Rácz Olivér miniszterhelyetes és Böszörményi János, a Nemzetiségi Titkárság dolgozója tartott bevezető előadást. Az ezt követő vitában felszólalók többsége oktatásügyünk legégetőbb problémáinak: az óvodák, a szakmunkásképző és a szakmai középiskolák, a magyar főiskolai oktatás kérdésének rendezését sürgette. Este zsúfolt nézőtér előtt került sor az ünnepi akadémiára. A résztvevőket harsonákkal bevonuló úttörők köszöntötték, majd a halnak — ott lenni és mégse lenni ott: tudom, ezt szeretné a nyájas olvasó. S mivel én szeretem a nyájas olvasót, elhatároztam: ha nem sikerül a legrövidebb időn belül felgyógyulnom, elmetszem főbb ütőereimet s a vérem egy befőttes tálba csorgatom. De mielőtt meghalnék, telefonon felhívom legjobb újságíró-kollégámat: készítsed, haldoklásomról riportot a kedves olvasó részére. Szótlanok Nincs még túl meleg, azt abból is megállapíthatjuk, hogy a híd mellett a vízparton alig néhány ember napozik. Ülök az egyik lócán. Olvasnék. A nap azonban vakítóan tűz a könyv, lapjaira, s nincs napszemüvegem. Abbahagyom hát. De amúgy sem lehetne itt olvasni, úgy látom. Egy leány érkezik a város felől, kezében rózsaszín szatyor, abban meg egy tarka pléd. Éppen előttem teríti le a fűre és vetkőzni kezd. Csinos, szőke teremtés, aprókockás, szürke bikinit visel, haját magas kontyba tűzi. Látszik, hogy nem először van itt, a nap már szépen megbarnította a testét. Felfúj egy kék gumipárnát, ciragettára gyújt és leheveredik. De előbb jól szemügyre vesz mindenkit, még e sorok íróját is, aki pedig amúgy' is hadilábon áll az egészségével; az hivatalos megnyitó után Dobos László miniszter elemezte nemzeti kisebbségünk jelerflegi helyzetét és feladatait. Beszédét nagy tetszés fogadta. Az ezt követő kultúrműsorból a rimaszombati énekkar és a rozsnyói munkásdalárda fellépését emelhetjük ki. A rendezvény szervezőit dicséri, hogy ápolni kívánják Rimaszombat és Rozsnyó hagyományos barátságé* Nagy élmény volt a két énekkar közős fellépése. A műsor érdekes színfoltját jelentette Gál Gabriella művésznő fellépése. A rimaszombati származású, jelenleg Magyarországon élő énekesnő népdalcsokorral kedveskedett szülővárosa közönségének, amely lelkes ovációkban részesítette. A pompás műsor a késő esti órákig tartott. A harmadik nap programja meglehetősen zsúfolt volt. Reggel nyílt meg a múzeum termeiben a gömöri festőművészek és képzőművészek kiállítása, a tornaijai Művelődési Ház fotókörének kiállítása, valamint a Tompa-kiállítás. Egy rövid beszámoló keretén belül nehéz mindhármat érdemben méltatni, hiszen mindegyik külön értékelést érdemelne. Itt csupán azt a példaadó igyekezetei szeretnénk aláhúzni, amellyel a rimaszombatiak közelebb kívánják hozni Gömör közönségéhez a táj nagyjait, alkotóit. A délelőtti órákban ülésezett a járási népművelési szakbizottság természettudományi, honismereti és irodalmi-nyelvművelő szakcsoportja is. Ezeken az üléseken szintén résztvettek a losonci és rozsnyói szakbizottság tagjai, s így e munkaértekezleteknek tapasztalatcsere jellege is volt. ilyen perzselő tekintet könnyen okozhat újabb hőemelkedést nála. Fölösleges félelem. A szőke Afrodité immár hanyatt fekszik, fejét a kék gumipárnán nyugtatva, s a bárányfelhős, táqas égboltra fújja cigarettája füstjét. E sorok gyöngélkedő s ezért mélabús írójának — miért is tagadná — jólesik, hogy ez a szőke napimádó éppen ide keveredett le, néhány méternyire a lába elé. Kellemes látványt nyújt, sokkal kellemesebbet, mint a szürke vízen vonuló, lomba uszály, vagy a túlsó part kormos házat. Itt fekszik hát a behunyt szemű, szőke lány, meghökkentően egyedül és egykedvűen fújja a kékesszürke cigarettafüstöt. A hamut •<valahova a feje fölé szórja. Dehát, istenem, miért van egyedül? E sorok írójának, aki szereti ilyen balgaságokon törni a fejét, ezúttal nem sok ideje marad a töprengésre. Valahonnan a háttérből teljesen váratlanul előbújik egy magas, tiszteletreméltóan kerek fejű, domborodó hasú, kopasz úr. A cigarettázó lány arcára árnyék vetődik, kinyitja a szemét. A fürdőruhás, szőrös mellű úr meghajol, jobb keze két ujja között cigaretta. A lány bólint, csak úgy fekve felemeli cigarettáját s tüzet ad a kopasznak. Utána újra lehunyja a szemét. De a férfi nem mozdul, nagyokat szippant a cigarettából s mohó tekintettel nézi az ifjú Afroditét. Végre a lány újra felpillant. A férfi most épp olyan, mint egy néma, kopasz, hasas kérdőjel, kissé még meg is görnyed. Nem értem, mit akarhat. A leány azonban, úgy látszik, gyorsabb észjárású, mert ő megérti. Lassan, kényelmesen a tarka pokróc szélére húzódik, hogy a férfi is leheveredhessék. A kopasz ezt meg is teszi, haladéktalanul és diadalmas mosollyal. S csak amikor már kényelmesen elhelyezkedett, sőt feje is ott pihen már a kék gumipárnán, nyújtja a kezét és ... bemutatkozik. Két név. Mindössze ennyi az, amit hallók. Utána némán cigarettáznak. Elégedetten, egykedvűen. Az ember csak ámulhat ezen a dolgon. Egy ideig még töprengek, kissé mérgesen vagy inkább értetlenül, aztán szedem a sátorfám. Épp ideje: a kopasz, pocakos úriember pecsétgyűrűs jobbkeze már a szőke Afrodité kemény combján matat. S a szőkeség? Tűri. Tűri bizony, szótlanul. G ö m o r d e n b Nagyon hasznos kezdeményezésnek minősít* jük a délután rendezett ifjúsági vetélkedőt is. A rimaszombati és tornaijai gimnázium diák* jai mérték össze erejüket, bizonyítva tudásukat, felkészültségüket, s kézzelfoghatóan rácáfolva a magyar iskolák alacsony színvonaláról elterjedt mendemondákra. A vetélkedő előtt Duray Miklós, a Magyar Ifjúság Központi Tanácsának titkára ismertette az ifjúsági mozgalom jelenlegi helyzetét és a magyar ifjúság szervezkedésének lehetőségeit. Ezen a napon került sor Tompa Mihály szobrának megkoszorúzására. A szobornál Mács József író mondott beszédet. Ez lett volna az ünnepség csúcspontja, sajnos, talán ez volt az egyetlen gyengébben sikerült része. Nem a szervezők hibájából, hiszen mindent megtettek sikeréért. Ügy látszik azonban, hogy a rimaszombatiak széles tömegeit nehéz felrázni kényelmes közönyükből — a nagy költő szobránál mindössze pár százan jelentek meg, ami bizony egy olyan lélekszámú városban, mint Rimaszombat kevés, s hadd tegyük hozzá — kicsit szégyen is. A nap utolsó rendezvénye a „Mit adott Gömör a világnak“ címen hirdetett emlékest volt, melyen Szombathy Viktor író tartott előadást, majd a rozsnyói és losonci irodalmi színpad mutatkozott be, mintegy szimbolizálva a három szomszédos járás barátságát. Az ünepi napok június 8-án délelőtt a három járás szavalóinak szemléjével értek véget. Összegezve a négy nap akcióit elmondhatjuk, hogy a rendezők, a Csemadok Rimaszombati Járási Bizottsága és helyi szervezete céltudatos, alapos munkát végzett. A négy nap valóban Gömör és a környék magyar kultúrájának ünnepe volt. MÁCZA MIHÁLY 10
