A Hét 1969/1 (14. évfolyam, 1-26. szám)
1969-06-15 / 24. szám
A magyar PEN-klub kitüntette Emil B. Euleáéot 11 Minden írónak vagy költőnek volt, van és bizonyára lesz is egy kedvenc kávéháza, ahol a nap bizonyos óráiban megtalálják az ismerősei, a barátai. Emil B. Lukáő a Stefánka kávéházban üldögél jó vörösbor mellett, Ján Smrek a Luxorban sörözget mindig ugyanannál az asztalnál, s így sorolhatnám a végtelenségig ... Amikor megtudtam, hogy a magyar PEN-klub kitüntette dr. Emil Boleslav Lukácot a műfordítás terén szerzett érdemeiért, csak be kellett telefonálnom a Stefánkába és már meg is beszélhettük a találkát. Emil B. Lukácot legfeljebb amolyan jó ötvenesnek nézné az ember. A haja és a bajusza még fekete, a szeme fiatalosan csillog akkor is, ha az előtte csillogó vörösbort még meg sem kóstolta. Talán csak az maradhat ilyen fiatal, aki szereti az embert és szereti az életet még akkor is — ha az nem éppen fenékig tejfel. Sokáig elbeszélgettünk és megtudtam, hogy miért is nőtt annyira a szívünkhöz nekünk, magyaroknak és mindenkinek, aki őt személyesen vagy a verseiből, műfordításaiból megismerte. A nevét nemcsak Csehszlovákiában ismerik egyre többen, hanem Franciaországban és Magyarországon is. Már ötven éve fáradozik azon, hogy anyanyelvén tolmácsolja a magyar és a francia irodalom legértékesebb alkotásait. Nemrégiben avatta tiszteletbeli tagjává a Francia Írók Szövetsége, most pedig a magyar PEN-klub tüntette ki díszoklevéllel és a „Pro litteraris hungaricis“ emlékéremmel. Mindig voltak, s remélem, lesznek is olyan emberek, olyan művészek, akik életüket arra szentelik, hogy az embereket, a népeket közelebb hozzák egymáshoz. Hidakat építenek árnyalatból, dalból és szeretetből, a legpompásabb vasbetonból ... De azt viszont elég kevesen tudják, hogy a híd részecskéi között ott marad ezeknek az embereknek, ezeknek a művészeknek a fiatalságuk és sokszor az életük, egészségük is. Egy-egy új hídért mindig feláldozza magát valaki, mert az emberi elvakultság, a gyűlölködő izmusok sokszor feneketlen szakadékai fölé nem könnyű hidat verni... Emil B. Lukáő tudja, hogy a magyar és a szlovák nép sorsa elválaszthatatlanul összefügg már több mint ezer éve. Sokszor hálátlannak tűnik az a szerep, amire vállalkozik, mert a hídépítők mindig szemben találják magukat a hídrombolókkal, a régi gyűlöletek szítóival. S éppen ezért tudja, hogy szükség van rá, nagyobb szükség mint az orvosokra, mérnökökre, tudósokra és a szakemberek seregére. Tudja azt is, hogy egy népet sem lehet felelősségre vonni, a vádlottak padjára ültetni, jogaitól megfosztani, száműzetésre ítélni olyan bűnökért, amiket a korlátlan hatalom birtokosai elkövettek egy másik nép, ugyanakkor azonban a saját népük ellen is. A régi bűnök hangoztatása, a régi gyűlöletek feltámasztása új bűnöket, új gyűlöleteket szül. A fogat-fogért elv állandó hangoztatása két nép közeledésének legnagyobb akadálya, s ha hazafiasnak tűnik is néha, álhazafiság csupán! Az embereknek, a népeknek tudatosítaniuk kell, hogy minden igazságtalanság visszaüt egyszer vagy többször, hogy egymásra kell találniuk, nehogy elveszítsék önmagukat is. Ezért kerestük fel Emil B. Lukácot, amikor az értékes kitüntetés átvétele után visszatért Budapestről, hogy beszéljen önmagáról és munkásságáról. — Szent meggyőződésem, — mondja — hogy a saját jólfelfogott érdekünkben meg kell ismerkednünk más népek, nemzetek Irodalmával. Fokozottabb mértékben érvényes ez a szomszédos népek irodalmára. Ez a kölcsönös megismerés két nép közeledésének a legszebb útja. A műfordító először válogat, bizonyos szempontok szerint válogatja ki azokat az irodalmi alkotásokat, melyeket a legértékesebbeknek tart, s azután munkához lát, hogy a lehető leghívebben tolmácsolja azokat saját népének. Minden irodalmi alkotás művészi értékei mellett leginkább azt nézem, hogy mennyire állítható a népek kölcsönös megértésének, a humánumnak a szolgálatába. Mennyivel hozhatja közelebb egyik népet a másikhoz. Minden nemzet irodalmában — a magyarban és a szlovákban egyaránt — vannak ilyen maradandó értékek. Ennek tudatában kísérem figyelemmel immár ötven egynéhány esztendeje a magyar és a francia irodalmat. Nagyon sok verset, néhány regényt és drámát fordítottam szlovákra, több tanulmányt írtam a magyar és a francia írók, költők műveiről. Melyik műfordítását tartja a legjelentősebbnek? — Erre a kérdésre gondolkodás nélkül válaszolhatok: Ady költészetének szlovák nyelvű tolmácsolását. De szívesen fordítottam Babits Mihály, Kosztolányi Dezső, Juhász Gyula, Tóth Árpád, Ápríly Lajos, Füst Milán, Illyés Gyula, Szabó Lőrinc, József Attila, Simon István és Berda, Fodor, Győri Dezső, Gulyás, Jékely, Pilinszky és Juhász Ferenc műveiből is. Nemrégiben fordítottam szlovákra Tímár Györgynek egy igen szép versét. A regényfordításaiip közül Krúdy Gyula Podolini kísérteié nőtt leginkább a szívemhez. Nagyon örültem akkor is, amikor elkészültem Petőfi Apostolának és Holtai Néma leventéjének a fordításával. Magyarországon melyik műfordítása aratta a legnagyobb sikert? — Erre a kérdésre már nehezebb lenne válaszolnom, de Magyarországon mindig is nagyra értékelték műfordítói tevékenységemet. A második világháború zűrzavarában is állandóan figyelemmel kísértek, látták ,és tudták, hogy a magyar irodalomból valóban azt válogatom ki, ami a legértékesebb, a legmaradandőbb, ami a vox humana eszméinek ad hangot. A háború után is tovább dolgoztam, míg ki nem alakult az ötvenes évek kedvezőtlen légköre, de még elkészültem Gergely Sándor regényének, Petőfi Apostolának és Holtai Néma leventéjének a fordításával. Ezután jött egy elég hosszú kényszerszünet, de a magyar irodalmat ennek ellenére Is figyelemmel kísértem. Mikor került előszűr szóba ez a kitüntetés Magyarországon? — Már tíz egynéhány évvel ezelőtt. Azután Bölöni Györgytől, Ady Endre személyes barátjától megtudtam, hogy itteni ellensége- i im, a személyi kultusz „lánglelkü apostolai“ közbeszóltak és megakadályozták, s így csak most kerülhetett rá sor. Hogyan fogadták Budapesten Már több mint egy éve tervez-D 4 Otac-4& ^ i fa (JcdtrV ' * /u ték a magyar PEN-klub ünnepi gyűlésének összehívását, nem is beszélve arról, hogy magyar barátaim, elsősorban Szalatnai Rezső, a szlovák Irodalom jeles ismerője, nagyon sokat tettek az érdekemben és állandóan sürgették az illetékeseket. A PEN-klub elnöke, Sőtér István, a kitűnő irodalom kritikus, Kéry László főtitkár és Tímár György titkár minden követ megmozgattak, de elfoglaltságom, halaszthatatlan párizsi utam és egyéb bonyodalmak miatt csak most májusban kerülhetett sorra. Soha nem felejtem el, milyen kedvesen fogadtak. Végre kezet szorítottam azokkal a barátaimmal is, akiket több mint harminc esztendeje nem láttam. Talán mondhatna arról is valamit, hogyan zajlott le az ünnepi ülés. — Körülbelül száz magyar író és költő jelent meg a Magyar írók Székházában. A főtitkár megnyitó beszéde után Szalatnai Rezső méltatta költészetemet és műfordítói tevékenységemet. Ezután kaptam meg a PEN-klub emlékérmét és a díszoklevelet. Megköszöntem ezt az értékes kitüntetést, majd hoszszú előadást tartottam az irodalmi mű küldetéséről, azokról a hidakról, melyek építéséhez és megszilárdításához minden valóban művészi alkotás hozzájárul a népek közötti testvéri kapcsolat kiépítése érdekében. Méltattam Hviezdoslav fordítói tevékenységét, ennek a munkának a fontosságát a múltban és a jelenben. Szavaim lelkesen megtapsolták. Kiderült, hogy milyen sok mai magyar író született Szlovákiában és még tud ma is szlovákul. Végül elszavaltam néhány mai magyar költő versét az én fordításomban. Utána Pákozdy mondta el egyik versemet magyar fordításban. Magyarországi látogatása során bizonyára otthonában is meglátogatta a barátait. — Valóban így volt. Többek között felkerestem a PEN-klub elnökét, Sőtér Istvánt Is. A francia irodalomról hosszasan elbeszélgettünk. Azután ellátogattam a két legnagyobb magyar könyvkiadóba, az Európába és a Szépirodalmiba Is. Illés Endre és Szekeres György igazgatók és mindkét szerkesztői kollektíva igen szívélyesen fogadott. Barátságot kötöttem a Kortárs főszerkesztőjével, Simon István költővel. Ebben a folyóiratban közük le a PEN-klubban megtartott előadásomat. Nagyon kedves találkozásom volt J. Stollmannal, akinek Sládkoviö Detvanja kéziratának a megőrzését köszönhetjük. További benyomásai? — Részt vettem öt szlovák festőművész kiálításán. Nagyon megörvendeztetett, hogy a kiállításon váratlanul találkoztam Miroslav Válek miniszterrel és kedves feleségével. A csehszlovák államünnep évfordulója megünneplése alkalmából rendezett fogadásra Is meghívott Pücik mérnök, Csehszlovákia budapesti nagykövete. Nagy elfoglaltsága ellenére is talált arra időt, hogy kultúrattaséja, dr. Horváth jelenlétében elbeszélgessen velem. ^ovábbi tervei? — Szeretnék oda hatni, hogy Szlovákiában is alakuljon meg a PEN-klub. Csakhamar fel kell keresnem ebben az ügyben Válek minisztert. Továbbra is fenn akarom tartani a kapcsolatot a Magyar írók Szövetségével és a PEN-klubbal és magyarországi barátaimmal. Most a magyar költők antológiájának fordításán dolgozom. Egyre újabb nevek tolakodtak ajkára, s közben eszembe jutott, hogy ötven év nagyon nagy idő ... Ennyi időnek kellett eltelnie, hogy a munka gyümölcse beérjen. A mai fiatalok mások, türelmetlenebbek, két kézzel szaggatnák a babért, ha lehetne ... Az ő idejében is ilyenek voltak a fiatalok! — biztosan ezt mondaná, de nem kérdezem, nehogy csalódást okozzon. Kérdés helyett hosszú, alkotásban gazdag életet kívánok neki... Mert a szakadékok fölé hidak kellenek — megértésből, dalból és szeretetből! Lejegyezte: N. LÁSZLÓ ENDRE 1
