A Hét 1969/1 (14. évfolyam, 1-26. szám)
1969-01-19 / 3. szám
ADY halhatatlan öröksége ötven éve hunyta le örökre beszédes, nagy szemét a magyar líra újjáteremtője. Mint a „nemzet halottját“ a Nemzeti Múzeumban ravatalozták fel. A temetésén oly sokan vettek részt, hogy az özvegy is csak nagy nehezen tudott a koporsó közelébe kerülni, hogy utolsó útjára elkísérje a Halál rokonát, az elnémult harcos költőt. Barátai, rajongói, tisztelői, harcostársai: írók és munkások megrendültén álltak az új idők új dalosának ravatalánál. 1919, január 27-én egy nemzet búcsúzott nagy fiától, minden idők egyik legnagyobb magyar költőjétől. A zilahi ősi kollégiumban érettségizett kitűnő eredménnyel. Az apa legalább szolgabírót szeretett volna belőle csinálni. El is küldte a debreceni jogakadémiára, ahol Ady Endre az első vizsgák után csakhamar búcsút mondott a paragrafusoknak: újságíró, költő, író lett Debrecenben. Életútjának főbb állomásai: Nagyvárad, Párizs, Budapest, Csúcsa. Párizs — az embersűrűs, gigászi vadon, a haladó szellemiség középpontja — különösen a szívéhez nőtt. Első nagy szerelme, Léda közelében itt tágult élet- és nemzetszemlélete. Mindenféle szempontból itt nyílt alkalma összehasonlítani a hazai állapotokat a francia viszonyokkal, itt döbbent rá hazája elmaradottságára, innen bocsátotta szárnyra verséit, hogy meghódítsa velük a magyar glóbuszt. Egyénisége és költészete kezdettől fogva irodalmi probléma volt. Lelkes rajongók és esküdt ellenségek tábora vette körül. Heves viták középpontjába került. Főként a fiatalságra hatott szuggesztíven. Lelkesedés és példátlan megütközés fogadta forradalmi hangját, radikális politikai állásfoglalását. Voltak, akiket szinte lenyűgözött költeményeinek hangulata, különleges muzsikája, ragyogó művészete, meghökkentően új és merész hitvallása, ezek a magyar líra és a modern magyar élet páratlan, csodálatos géniuszát látták benne, és voltak, akik költészetét idegenszerűnek, magyartalannak, érthetetlennek, erkölcstelennek kiáltották ki, őt magát pedig gyalázkodó rágalommal hazaárulónak. Ma már, a „megszépítő messzeség“ távolából a hagyományos ízlésű társadalom is elismeri, hogy történelmet alakító erő lakozott benne, hogy verseiből az örök ember szól hozzánk. Ma már mindenki tisztán látja, hogy egy bomladozó, beteg társadalom bátor szavú költője volt, aki nem múlt el korával. Örök értékű, gazdag örökséget hagyott ránk: az élet és az emberek szeretetét, mélységes humanizmusát, hazaszeretetét, a nép ügyének szolgálatát, minden nemzet megbecsülését, az emberiség sorsáért való aggódást s a háború gyűlöletét. Röviden: a demokratikus forradalmár költő világnézetét. Fellépésével új korszak kezdődik a magyar A Hét társadalompolitikai melléklete 3 9 Felel&s szerkesztő: Mács József lírában. Nem egy verse a modern magyar költészet remeke. Sokszor egy-egy sorba sűríti érzés- és gondolatvilágát. Milyen határozottan vallotta: Ifjú szívekben élek én ... Milyen megértést kereső hangon közölte: Szeretném, ha szeretnének... És látván az egyetemes romlást, mennyi fájdalommal kérdezte: Szabad-e sírni a Kárpátok alatt? Milyen büszke öntudattal hirdette: Én nem leszek a szürkék hegedűse. Ezerszer gondolt csodaszépet. Szerette volna magát megmutatni, hogy látva lássák. Az olvasót szinte megrendíti istenkereső bűnbánatának, bűntudatának dacos, megrázó vallomása, a reménytelen hangú halál-versek komor hangja; lenyűgözi a Lédához és Csinszkához írt, szerelmi mámort árasztó verseinek szépsége, az élet szeretete, a boldog jövőbe vetett hite, — általában költészetének színe, zenéje, gazdag érzésvilága. Legnagyobb hatásuk azonban kétségtelenül azoknak a verseinek van, amelyek hazafiságáról, forradalmi világnézetéről, mélységes humanizmusáról szólnak. Ady nem volt szocialista, és nem volt kommunista, — de mint forradalmár, a munkásosztályban látta vágyainak megvalósítóját. Gyűlölte a „grófokat és gazdagokat“. Forradalmi hittel és hivatásérzettel lázított minden maradi ellen. Minden erejével harcolt az elnyomó osztályok ellen. Változást hozó forradalmat sürgetett. Emberhez méltó életet mindenki számára. Minden körülmények között végtelenül szerette népét és hazáját. Rendületlenül. Egynek tudta magát nemzetével. „Magyar bűnbánattal“ írta vallomását: Tied. vagyok én nagy Haragomban, Nagy hűtlenségben, szerelmes gondban, Szomorúan magyar. Csak siratni tudta a bús koldusok Magyarországát. Korában sokan „árulónak“ tartották, ma már — idők távlatából, az összeomlás után — mindenki tudja, hogy tisztán látott, „messze“ látott. Világosan látta az országos bajt, a nép sorsáért felelős vezetők bűneit. Mozgósító erejű újságcikkeiben és magyarságverseiben néha sötéten látta a jövőt. Az akkori szokástól eltérően nem legyezgette a nemzeti büszkeséget és hiúságot. Tudatosan harcolt a nemzeti önámítás ellen. A Hortobágy poétája cívódó magyar volt a magyar ugaron. Mardosó szégyenérzettel és keserű haraggal ostorozta a közállapotokat, az elmaradottságot: fájlalta a fajtáját. Ezért sokan kétségbe vonták igaz magyarságát. Hazafiatlansággal^ vádolták, mert a magyart „a hőkölés népének“ nevezte, mely Ma is itt ül lomhán, petyhüdten, Fejét, jussát, szívét kobozzák S ha néhányon nem kiáltoznánk, Azt se tudná, hogy őt pofozzák. Hazafiatlansággal vádolták, mert magyar bolyba sodort léttel sírta el, hogy „céljainkat elcélozták“, hogy igazság szerint hullunk ki A kegyetlen óriás rostán, Kedvét nem töltőén az időnek. Az idő Adyt igazolta, s ma már ostorozó hazafiságát a legnagyobb magyarokéhoz. Zrínyiéhez, Kölcseyéhez, Széchenyiéhez mérik. A reakció megtestesítőjét gróf Tisza Istvánban, „a gyújtogató, csóvás emberben“ látta, akiről szenvedélyes hangon, nyíltan hirdette, hogy pusztulásba viszi az országot. A nagy szabadsághősöket: Dózsa Györgyöt, Rákóczit, Kossuthot, Petőfit egy sorba állítja. Az ő szemében ők a magyar történelem igazi nagyjai, akik azért küzdöttek, hogy valóra váltsák az elnyomott nemzet álmát: kivívják a szabadságot, minden magyar és minden ember számára biztosítsák a jogot, az egyenlőséget. Felismerte az ország politikai, társadalmi és kulturális elmaradottságát. Állandóan foglalkoztatták a nagy kérdések: magyarság és európaiság, emberi egyetemesség, írói és szociális forradalmlság. Sodró erejű forradalmi hittel, tépelődő, vívódó lélekkel hirdeti: Másképpen lesz holnap, másképpen lesz végre... Minél többet foglalkozik népe sorsával, annál világosabban látja a kivezető utat: a forradalmat. Ennek a forradalomnak volt a viharmadara. Tudta, hogy rövidesen véget ér a percemberkék dáridója, s hogy feltartóztathatatlanul „rohanunk a forradalomba“. A hazafias lírájának középpontjában álló politikai hitvallása, a Magyar jakobinusok dala meggyőzően tükrözi nézetét az országban élő nemzetiségek sorsáról: valamennyi nép sjjabadságát és egyenlőségét, a szomszéd népekkel való őszinte megbékélést, együttműködést sürgette. Politikai tisztánlátását bizonyítja, hogy elítélte a sovinizmust, a nacionalisták szűklátókörűségét, elzárkózását, elkülönülését, — az uralkodó osztályok demagógiáját. Tanúságot tett arról, hogy emelkedett, gazdag lélekkel egyformán szerette saját népét és más népeket: a különböző nemzetiségű dolgozók elnyomott népét. Ebben a költeményben meggyőző erővel kapcsolódik össze hazaszeretete az emberiség iránt érzett szeretetével. A verséből kicsengő tanulság azt bizonyítja, hogy felismerte és hirdette a népek találkozásának szükségességét az eszme-barikádokon mindenféle kizsákmányolás és elnyomás ellen. Rendkívül hatásosan fogalmazta meg lázító felhívását a népek összefogására: Ezer zsibbadt vágyból mért nem lesz Végül egy erős akarat? Hiszen magyar, oláh, szláv bánat Mindigre egy bánat marad. Mikor fogunk már összefogni? Mikor mondunk már egy nagyot Mi, elnyomottak összetörtek, Magyarok és nem-magyarok? A nacionalizmus alkonya című cikkének legjellemzőbb részletében is elválaszthatatlanul összekapcsolja a hazafiság fogalmát a haladásért folytatott küzdelemmel: „Aki ellensége a haladásnak, a jobbra törésnek, az emberi szellem feltétlen szabadságának, hazaáruló, ha örökösen nem tesz is egyebet, mint a nemzeti himnuszt énekli.“ Művészete csúcspontját forradalmi verseiben érte el. Utat mutatott, harci riadót fújt velük Dózsa György népének, a parasztságnak és még inkább a munkásosztálynak. A demokratikus forradalmár költő határtalan bizalommal a munkásosztály erejét jelképező vörös csillagtól várta vágyainak teljesülését. Szíve minden melegével a proletárok felé fordult. Felismerte a munkásosztály történelmi hivatását, azonosult a proletárokkal, s ország-világ előtt vallomást tett: Ez az ország a mi országunk, Itt most már a mi kezünk épít, Tobzódtatok, tobzódtatok, Éppen elég volt ezer évig A sürgetett és várt forradalom helyett azonban háború szakadt Európára. Ez a háború pusztulással fenyegette az európai kultúrát és a humanizmus szellemét. Az imperialista világháború idején Ady egyre komorabban szemlélte, mi történik körülötte. Népe élet-halálküzdelmét látva egyre elmélkedőbb, egyre töprengőbb lett. A csalódott költő világszemléletének középpontjában a válságos helyzetbe sodródott nemzete és az emberiség sorsa került. A magyar népet szerette volna a boldog Közép-Európa népeinek testvériségében látni. A hazafiúi és az általános emberi motívumok egyre sűrűbben kapcsolódtak össze költészetében. Nem tévesztették meg a háborús jelszavak. „Ember az embertelenségben, magyar az űzött magyarságban“ szerette az embereket: humanista volt, az örök emberi értékek bátor védelmezője. Értelmetlen öldöklésnek tartotta a háborút. Aggódott sokat szenvedett népe és az emberiség sorsáért, de a háború vérzivatarában is hitt az élet szépségében, az élet végső diadalában. Tudta, hogy a háború borzalmai után el kell jönnie a szebb, a boldogabb, az emberibb holnapnak. Élete vége felé fáradtan is, betegen is megsejtette a magyar végzetet, átélte népe tragikus sorsát. S mikor iszonyú dolgok történtek, így intette a legjobbakat: Őrzők, vigyázzatok a strázsán, Az Élet él és élni akar, Nem azért adott annyi szépet, Hogy átvádoljanak most rajta Véres s ostoba feneségek. OZORAI FERENC
