A Hét 1969/1 (14. évfolyam, 1-26. szám)
1969-06-08 / 23. szám
az arcod! Kulcsár Ferenc versei Megvontam a váltam és indulni akartam. De valami visszatartott. Szembe jött velem egy jól megtermett ember, jó két méter magas lehetett. Utána kisebb csoportokban, egyre többen özönlöttek, férfiak és nők. A vezetőjük, mert nyilván az volt, közelebb ért. Felismertem benne a hatalmas erejű héroszok egyikét. Testét állatbőrök borították. Az arca a felismerhetetlenségíg sovány és kegyetlen volt. Szakála kócos és ritka. Az állatbőrök csupán az ágyékát fedték és látni lehetett hatalmas izmait, melyek már magukon viselték az ezredévek nyomát. Egyre közelebb jöttek és hallottam, amint csendesen beszélgetnek. Megdöbbenve, áhítattal figyeltem őket. Már azt hiszem, nem vesznek észre, legalábbis nem vesznek tudomást jelenlétemről. Ám vezetőjük megállt előttem és felkiáltott: — Ne mutogasd idegeneknek az arcodl — Megragadta az állkapcsát, kitépte a helyéből és felém hajította. Nem talált el. Rémülten futni kezdtem. A héroszok kiabáltak: „Ne mutogasd idegeneknek az arcod!“ nehéz út tárgy ember Megyek És cipőmből kutya vakkant az égre Megyek Öt köbméter fényből A sötétbe És átdöf a kezem Felkel a föld És Megyek A korlátig lehunyt szemmel Hol Megnyílik bennem egy krisztusbokor Megyek és állok A keresztes dombon És testem Mögött két kezem lóbálja az eget Megyek És Testem a legszebb épölet csak lerögzítem csendben a madarakat és visszadőlök a kipattant kövekbe hol hasadt korbács az ész ez a kipányvázott kő itt szánalmas magas mégis — egy gomba eltakar tavasz követ tépni a földből és lehetetlen messzire hajítani mikor már képessége szédített szerszáma verte le alázatos mikroba lett zenével kővel holtakkal játszó moccanatlan mikróba lett zenével kővel holtakkal egyesülhetett szemét a vízbe mosta, botoknak adta eszét mikor első szerszáma visszaütött — eldöntötte életét — A fejőstehenek aiől gépi berendezéssel takarítjuk el a trágyát — csábítja a zooteehnikus, arról írjon .,.! Buzgalmán látszik: a trágyaszállító gépi berendezés vezércikket is megérne. A fejőstehenek jól kezelt tejgyárak, nagytőgyűek és jól tápláltak, igaz, a tomporukra vastag rétegben rászáradt az ürülék, kevés a szövetkezet szalmája, nem tudják tisztán tartani őket. Morvái arra gondol, hogy kamasz korában otthon rovátkás élű vakaróval vakarta reggelente a teheneiket s a vakarőt erősszálú kefével tisztította meg, az állatokat elválasztó közfához ütögette, aztán erősszálú kefével tisztogatta az állatokat, és a kefét a vakaróhoz dörzsölte. Erős szagú zöldesbarna porréteg rakódott a vas rovátkáira; lusták az etetőik, jegyezte meg, nem tartják tisztán az állatokat__ — Gyerünk a szabadtartásos istállókhoz — mondta végre a zooteehnikus, mintha az ókor valamelyik fel nem fedezett csodáját akarná megmutatni és az arca elkomorult. A szabadtartásos istálló fészerféle, nyitott épület, előtte karám, a karámban tehenek és üszőborjúk. Szőrük hosszú és gttbancos, sovány bordáikon a bőr, mint a kirakatredőny, horpasszuk beesett, lapockájuk hegyes. Megjelenésük roskatag. Orrukból folyik a nyál. Sajnálatraméltó árnyalakok. Kecskéknek csúfolják őket a faluban, jegyezte meg a zooteehnikus. A sajtótájékoztató beszámolójában nem volt szó tehenekről, amelyeket kecskéknek csúfol a nép. — A szabadtartásos istálló jó dolog lehet különlegesen edzett tehénfajtának, a mi teheneink egész télen fáznak benne, s a borjúknak nem fejlődik ki a medencéjük, nem lehet őket befedeztetni. Képtelenek utódokat világra hozni. Korcos tehénfajtát neveltünk ki a szabadtartásos istállóban... — Miért építették fel? — Tiltakoztunk ellene, de a járási titkár elrendelte. Az üszők botorkálva csellengtek a karámban, néhány tehén a földön feküdt, de nem kérőd, zött, közömbösen maga elé bámulva hevert a sarjadó füvön, mely között a patakvájta nyomokban esővíz csillogott. A járási titkár sem volt a közelben, hogy elgondolkozzon az állatok tekintetében, a zooteehnikus sem gondolkodott tehetetlen nyomorúságukon, olyan nyomorúság volt ez, melynek már nem keresték az okát, ennek így kell lennie. — Nem sajnálják ezeket az állatokat? — Sajnáljuk... de nem tudunk rajtuk segíi. teni. Egyelőre nincs máshol helyünk a számukra. Jön a nyár, majd helyrejönnek. — S ha elpusztulnak? — Nem pusztulnak el, annyi erejük még van, hogy nyomorogjanak. Az ember nem is hinné, milyen hatalmas dolog az életerő... A zooteehnikus hangja nyugodt és közömbös. Mesélő. — Nem értem — csóválta a fejét Morvái —, Maga gazdaember volt a szövetkezet alakulása előtt? Voltak állatai? — Voltak. — Ilyen állapotban tartotta őket? — Soha ilyen állatok nem voltak még a faluban. A kecske kecske volt, a tehén tehén. — Mi történik hát itt? A zooteehnikus gondolkodott, mit feleljen. — Idegen lett már az állat nekünk,- egyszerre nagyon sok lett belőle és mind idegen ... Nem ismerjük őket egyedenként, nincs nevük, nincs egyéniségük. Tárgyak lettek, mint az eke, meg a borona, vagy a traktor. Hasznosak, kellenek, nem tudunk meglenni nélkülük, de tárgyak, nincs lelkűk. Helyettesíthetők és nem veszélyezteti a létünket, ha elpusztulnak. Leírjuk őket. Gazda koromban két lovam volt, a Panni meg a Madár, három tehenem, a Zsemlye, Virág és a Rózsa, s ahogy egyéves elmúlt, az üsző is nevet kapott. És reggel, amikor a téli sötétben a petróleumlámpa pislogó fénye mellett etettem őket, akár hiszi, akár nem, beszélgettem velük. Nem, nem hangosan, az a beteg elméjűek tulajdonsága, csak úgy magamban, gondolatban. Ültem a szénatartó ketrec szélén és cigarettáztam, lógattam a lábam, és néztem az állatokat. Közeliek voltak, tudtam, hogy ismernek, hogy éreznek és a maguk kezdetleges módján talán gondolkoznak is. Ügy bántam velük, mintha lelkűk volna. Éreztem az életüket. — S ezekét itt nem érzi? — Nem, ezekét nem érzem. Sajnálom őket, de az életüket nem érzem, tudom, hogy nem segíthetek rajtuk, azért nem csinálok magamnak problémát belőlük. Az emberek is fáztak és nyomorogtak a háborúban, az orosz télben, s most harc folyik, vagy nem? A szocializmusért harcolunk. — Görbén mosolygott. — Sok az állat, s a tömeg mindig kérlelhetetlen, kemény erkölcsöt hoz magával. Nyolc tíz állatnak még érezhette az ember az életét, a lelkét, ezerét már nem érzi. S nekem valamivel még ennél is több állatom van. Nem emlékszem rájuk, nem tudom őket megkülönböztetni egymástól, egyedül talán a fejősteheneket, azoknak nevük van, de a levágásra szántak a növendéküszők, a sertések és süldőmalacok elvesztették számomra az egyéniségüket és lelkes lény voltukat. Tömegekről csak mint tárgyakról lehet gondolkozni. S hogy talán éreznek? Nem érek rá, hogy ezen gondolkozzak, de ha lenne, akkor sem tudnék egyenként törődni velük. — Mondják, hogy a jő juhász minden anyaállatot, ürüt és bárányt ismer a nyájából. Megkülönbözteti őket, pedig azok valóban egyformák ... — Meglehet. De a jó juhász egyre kevesebb. A sajtótájékoztatón a jó juhászok kérdését sem érintették, az elegáns magas férfi adatai súlyra és darabszámra vonatkoztak, mázsákról és tízezrekről meg milliókról beszéltek ... ennyi és ennyi hektárhozam ... ennyi millió befektetés (a szabadtartásos istállók költségei is benne vannak), ennyi gép, szerkezet, mechanizmus ... ennyi millió liter üzemanyag, arról egy szó sem esik, hogy az állatnak lelke lenne, hogy voltak, akik beszélgetni is tudtak állataikkal. Hogyan is lehetne erről szó, tárgyilagos korban élünk, s mindezt felemlegetni romantika és érzelgősség, ha már érzelem, hát forradalmi indulat legyen és nem nyavalygó szentimentalizmus, mit kezdjünk vele?... S azon, hogy a beszámolók tényszerűek, és tárgyakról beszélnek, senki se csodálkozzék, ez a beszámoló természetéhez s egyben az elvonatkozó emberi ész természetéhez tartozik, a beszámoló az emberekről is csak mint tárgyakról beszélhet, mert maga is absztrakció, élettelen fogalmak halmaza, nem igaz, hogy a fogalom él, a fogalom halott dolog, az él, amit megszemélyesít, vgy megjelöl. S ez nem ugyanaz. És a számok is érzéketlenek, pontosak, de hidegek, a gyerekszaporulat gyarapodását ugyanolyan egykedvűen érzékeltetik, mint egy atomtámadás pusztításának méreteit, s ha nem érzünk mögéjük életet, nincs is mögöttük semmi... De hogyan érezzünk mögéjük valamit, amikor olyan sok a szám, szaporodnak, mint a zootechnikus állatai, s a lélek, amit mögéjük kellene érezni, elvesz az idő múlásában, az órák pergésében, a homok percegésében ... olyanynyira elvész, hogy a beszámoló összeállítójának már nincs szüksége a számok mögött lévő életre, elég, ha a számokkal dolgozik, ha áttekinti a merev fogalmak rendszerét, melyek ugyan valóságot tükröznek, de olyan valóságot, amely a lelkes valóság felett áll és konok merevséggel visszahat rá, tehát még kérlelhetetlenebb. Kerékpároztak vissza a szövetkezeti iroda felé, egymás nyomában hajtottak a keskeny gyalogutakon. — Éppen a szabadtartásos istállókról kell írnom — mondta Morvái az elnöknek zavartan —, nem sok jót írhatok róluk. — Ne írjon róluk. Maguktól megszűnnek, jók lesznek garázsnak, meg színnek a gépek számára... (Folytatjuk)
