A Hét 1969/1 (14. évfolyam, 1-26. szám)
1969-06-08 / 23. szám
ltfS5 egyik délutánján a Lumiér testvérek, August és Luis a párizsi Café Grandban élőképeket vetítettek, amivel nagyon meghökkentették a tisztelt közönséget, de még az öreg főpincért, Pierrt is, pedig ez a tiszteletreméltó férfiú már sok érdekes képet látott életében, mondjuk például a kávéházi asztalok alatt. Nem sokkal később George Meliés megtanította a filmet arra is, hogy történetet mondjon el, alárendelte a rendezőnek és trükkökkel gazdagította — például angyalokat röpködtetett a levegőben. Azután valahogy az angyalok közé keveredett az úristen is. A neve Charles Pathé, aki egyébként kitűnő szimattal megáldott üzletember volt, ami abból is látszik, hogy tízmillió frankot zsebelt be a filmből. Ebből kitűnik többek között, hogy az istenek is modernizálódnak. Közben az óceán másik oldalán Thomas Alva Edison feltalálta a kinoscopot és a patentjog megsértése miatt bevádolt mindenkit, aki bármilyen képeket vetített. A pert megnyerte, s ebből azután igen kedves képsorozat született. A filmgyárosok egy része továbbra Is az idegen patentok szerint dolgozott és Edison gazdasági igazgatója, Kennedy, bérelt banditákat küldött ki ellenük, akik a jelenetek feljátszása közben lövöldöztek a színészekre. Ezek voltak a film történetének első westernjei. A filniszalagok Karol Gulis film másolata helyett komor sírkövek maradtak fenn ebből az időből, hirdetve azt, hogy a művészet harc. De a fejlődés tovább tartott, üggyelbajjal átvonszolta magát a komédiás sátrakon, a vásárok bódéin és Los Angeles külvárosánál állt meg. Itt forgatta egy üres pajtában Thomas Person és Francis Boggs a Gróf Monte Christo jeleneteit. A főszerepet egy munkanélküli szemfényvesztő játszotta, a másik színész egy vándorló sorsjegyárus volt, akit egy csapszékben szedett fel a rendező. Amikor a düledező pajtát és környékét meglátta, hegyeset köpött és a helyet elnevezte Hollywoodnak. Európában és Amerikában úgy elszaporodtak a filmek, mint eső után a gom bák. A filmgyártás egén egyre újabb csillagok és üstökösök ragyogtak fel és a filmproducensek horoszkópja szerint, szerencsét hoztak, boldogságot — hol a közönségnek, hol maguknak. Aztán meg született a géniusz, D. W. Griffith, aki a filmet a detail felfedezésével gyarapí tóttá és céltudatosan nyírni kezdte. Ö forgatta a néma film korszakának legnagyobb és legtökéletesebb filmjét — aztán az ebek harmincadjára került. Az Intolerancia című filmről van sző, ami Elviselhetetlenséget jelent. Griffith valóban nem értett a pénzügyekhez, haláláig törlesztette a több mint egy miliő dollárt. Annyi pénze sem maradt, hogy a babiloni paloták gipsz másait leromboltathatta volna. Ott álltak Hollywood közepén és talán arra vártak, hogy Mursil hettita király pusztítsa el őket, mint az ókorban. De hiába: a történelem már annyira elaggott, hogy nem bírja megismételni önmagát. Az új művészet irodalmi művekkel foglalkozott és próbálta azokat vászonra vinni. Copellani Zola regényéből csinált nyolcszáz, Edgar Sue Párizs rejtelmeiből ezerötszáz és Hugo Victor Nyomorultak című regényéből őt kilométeres filmet! Louis Feuille még tovább ment, a Fantomasból folytatásos filmet készített — s ez aztán maratoni hosszúságú film lett. A könyvet Pierre Souvestre és Marcel Allain írta, — Jouve detektív teljes három esztendeig üldözte a titokzatos Fantomast — havonta kiadtak ogyegy kötetet, összesen 13 753 nyomtatott oldal terjedelemben. De Fantomast csak nem sikerült fülön csípni. A 13 754. oldal írásánál a társszerzők összevesztek és fóka vadászatra indultak. Azt beszélik, hogy a fókáknak éppen olyan szerencséjük volt, mint Fantomasnak. Az idő repült és a filmszalagokat húzta maga után, egészen a hangos film koráig. 1929-ben a General Electric Western amerikai társaság megszerezte a hangos film patentjét és felajánlotta a hollywoodi filmgyáraknak. De mindegyik visszautasította a Werner Brothers társaságon kívül. Ez a társaság már a tönk szélén állott és nem volt veszíteni valója. A pontosság kedvéért meg kell jegyeznünk, hogy ebben az időben már csak két színészük volt: John Barymoor úr és egy Rin Tin-Tin nevezetű kutya. Az elsőt a szerződés kötötte, a másodikat pedig lánc. A Werner Brothers utolsó pénzén elkészítette a Dzseszénekes című félhangos filmet. S mennyit keresett rajta? Összesen három és fél millió dollárt, ami abban az időben rekord bevételnek számított. S amíg Amerika és nemsokára Európa lakosága is tódult a mozikba, csodálattal nézte a némaság átka alól felszabadult filmkockákat, a filmvilág nagyjai elítélték a hangos filmet. Kijelentették, hogy a fiiművészet sírásója lesz. Kik voltak ezek? Kapaszkodjanak meg, nehogy fenékre üljenek! — Charlie Chaplin, King Vidor. Rene Clair, Murnau, Pudovkin és Ejzensfein. Nagy emberek — nagy tévedések. A film művészi skálája egyre bővült. Megajándékozta a világot a szórakozással, romantikával, félelemmel, nevetéssel, szomorúsággal és a gondolattal, fgy született meg Dovzsenko Föld, Renoir Nagy Illúziók, Ford Besúgás című filmje és további olyan alkotások, melyek örök időkre beírták nevüket a filmművészet történetébe. A brüsszeli világkiállításon így értékelték minden idők legjobb tíz filmjét: 1. Potyemkin cirkáló, 2. Aranyláz, 3. Kerékpár tolvaj, 4. Jean tfArc kínszenvedése, 5. Nagy illúziók, B. Állati ösztönök, 7. Türelmetlenség, 8. Az anya, 9. Kané polgártárs, 10. Föld. Nemcsak a komoly múzsa került vászonra, hanem a könnyű, és a túlnehéz műfaj is. Ezeket főként az ún. horrorok képviselték, a hátborzongató filmek. Az emberi lélek alagútjaiban meghúzódó öröklött félelemre és eltitkolt vágyakra alapoztak, ebben rejlett sikerük titka. Legkiválóbb megszemélyesítője az őrült gonosztevő a néma filmek korában Lón Chaney volt és ebből az időből felejthetetlen alkotás Caligari doktor dolgozószobája, mely egy tébolyda őrült igazgatójáról szólt. Orlak keze főszereplője szintén egy gyengeelmélyű ember. A Drakula egy olyan férfi története, aki éjszakánként vámpírrá változott, elment hazulról és kiszívta az emberek vérét. S mivel sohasem talált rá egy alkoholistára — reggel józanon tért haza. A harmincas években és később egész sor ilyen hátborzongató film született. — A panoptikum titka. King-Kong, A láthatatlan ember, London fantómja. A feltaláló titka, Frankenstein stb. Az utolsó egy szörnyetegről szól, akit holttestekből varrtak össze és tévedésből egy gonosztevő agyát tették a koponyájába. Akkora volt a sikere, hogy utána mindjárt forgatni kezdték a Frankenstein fia című filmet. Azt beszélik, hogy a producens tervbe vette a Frankenstein unokája, Frankenstein nagybácsija és a legszörnyűbbet, a Frankenstein anyósa című filmet. Európában és Ázsiában annyi betegagyú egyenruhás szörny rajzott elő, hogy a Frankenstein família megsárgult az irigységtől és belépett az Üdvhadseregbe. A filmgroteszk volt a horrorok ellenpólusa. Pat és Patachon, Harold Lloyd, Laurel és Hardy, valamint Buster Keaton, közismert nevén Frigó megnevettették az embereket, de csak Charlie Chaplin nyúlt hozzá az emberi lélekhez is. A néző megérezte Charlie történetei mögött az álcázott tragédiát és amikor a moziból hazafelé ment, elgondolkozott rajta. És azután — amikor belépett a lakása ajtaján — közönyösen végigsiklott tekintete élete párján, aki — ki tudja, miért — könnyeivel küszködött. Unalmas volt örökös problémáival, sőt mi több: egyáltalán nem volt meggyőző. A filmben az életet keressük, az életben pedig a filmet. Amíg a film eljutott idáig, hosszú utat kellett megtennie. S az úton gyártásvezetők, rendezők, forgatókönyv írók, színészek és még azoknak az embereknek megszámlálthatatlan hadserege, akiknek a nevét nem látjuk a filmvásznon. Soha nem voltak csillagok és mégis fénylenek, míg a csillagok jönnek, felragyognak, s azután a sötétségbe vesznek. Ford. NLE Egyéb Távolról nézve az ember szeme gyorsabban észreveszi vagy felfedezi a jót, az érdekeset, de a rosszat s a hiányosságot is. Ogy hiszem, ez a megállapítás csak bővíthető, de neon vitatható. S ha még vitatható volna is, a jelen esetben vitathatósága mellékes. Azt akarom mondani, hogy most, hogy egy kicsit „távolabbról“ szemlélhetem irodalmunk jelenét, valahogy ügy érzem, jobban „belátom“ azt a területet, amelyre korábban alig, vagy egyáltalán nem figyeltem. S ha figyeltem Is, nem tulajdonítottam neki különösebb jelentőségeit. Nos hát a kérdés, amit alább megpróbálok tisztázni, valahogy így fogalmazható meg: Melyek azok az egyéb okok, amelyek irodalmi életünk pangására (nem merem azt állítani, hogy csődjére) jellemzőek? Korábbi cikkeimben már szóltam néhány olyan jelenségről, amelyek véleményem szerint nagyjában-egészében írói dalmi életünk mozdulatlanságát (vagy mozgásképtelenségét?) dokumentálják. Ezzel függ össze az utánpótlás kérdése s a már jelzett közép-gárda vítaképtelensége vagy rezignációja. A további láncszem, amely szervesen kapcsolódik a kettőhöz, nem más, mint egy réteg leválása az aktív Irodalom testéről. Azokról van sző, akik korábban, a politikai tevékenység lehetőségének hiányában az irodalom területén munkálkodtak sikerrel. E réteg leválása vagy kiválása érzékenyen érinti irodalmi életünk egészét. Az a politikus, vitatkozó szellem, amely a nevezett réteg megnyilatkozásainak egyik sajátos vonása volt éveken keresztül, az a szenvedélyesség, tenniakarás, frissesség és — bátran mondhatom — agitatív magatartás más irányban hat és érvényesül. Ennek fontosságát nem vitatom, hisz már nagyon itt volt az ideje, hogy a szlovákiai magyarság maradéktalanul bekapcsolódjon az ország politikai irányításába. Ez nemcsak joga, hanem természetes érdeke Is mindannyiuknak. A pozitív politikai tevékenység azonban természetszerűen, a másik oldalon, az alkotó irodalomban a mérleg negatív oldalán jelentkezik. S ezt már nem lehet nem észre venni. Miben mutatkozik meg mindez? Elsősorban a művek hiányában. Bizonyítékokat erre nagyon könnyű találni. Elég fellapozni az Irodalmi Szemle utolsó két számát. Csupa új név, csupa keresés, bár minden megjelent írásnak megvan a fedezete. De még így is, ennek ellenére is bántó jelenség a már beérkezettek hallgatása. Korábban már megírtam, hogy a passzivitás egy bizonyos fokig lehet pozitív magatartás, de a végtelenségig semmi esetre sem. Külön-külön az egyének nem, de irodalmunk egésze szenvedi meg ezt a magatartást. E rövid kitérő után visszatérek az előbb megfogalmazott kérdésekhez, az egyéb okokhoz. Az „egyéb okok“ körében nemcsak a politikus íróréteg leválása tartozik. Ez inkább szükségszerű velejárója a mostani viszonyoknak. Ha megnyugszik a forrongás s normalizálódik a belső helyzet, ez a réteg minden valószínűség szerint újra bekapcsolódik az irodalmi alkotó munkába, így tehát valószínű, hogy ez csak átmeneti állapot. De mi lesz addig. Más, és sokkal aggasztóbb tünet az elzárkózás, a publicisztikai tevékenység hiánya, amely, erős a gyanúm, hogy a gondolatképtelenségből ered. Ez a megfogalmazás az első pillanatra talán kissé erősnek, szélsőségesnek látszik, de nem tudok helyette semmi elfogadhatóbbat kitalálni. Mert nem hiszem, hogy ha ennek az ellenkezője jelen volna, ne követelne teret magának. A félreértés elkerülése végett jegyzem meg, hogy nem a politikai-publicisztikai tevékenységre gondolok, mert az viszonylag aktív, hanem kizárólag az irodalommal kapcsolatos publicisztikára. Azokra az elemzésekre, amelyek meghaladják a szokványos recenziókat, túljutnak rajtuk. Arra a műfajra gondolok, amelynek irodalmunkban komoly hagyományai vannak, amit Fábry Zoltán művel sikerrel, s amit újabban Tőzsér próbál kialakítani. Természetesen tisztában vagyok azzal, hogy ez elsősorban alkati kérdés, s mindenki nem művelheti egyazon szinten. De azért véleményünknek kellene lenni mindannyiunknak arról, ami körülöttünk van, ami hat, s ami gondolatokat ébreszthet. Csak az a kérdés, odafigyelünk-e azokra az Irodalmi — és irodalmon túli — jelenségekre, amelyekből a bennünket körülvevő világ felépül. S még az is kérdés, hogy van-e minderről valamilyen véleményünk. Ez a legfőbb kérdés! Márpedig irodalmunk jelene, sajnos, nem nagyon tükrözi azt, hogy van véleményünk. Irodalmunk jelene a hallgatásban merül ki, a hallgatásba fárad bele. Így látom, egy kicsit távolabbról, egy kicsit más szögből s talán egy kicsit más prizmán keresztül. Meglehet azonban, hogy rossz helyről nézem, helytelen szögből és hamis prizmán keresztül. Bár fgy lenne. Mégis attól tartok, hogy nekem van igazam, s ez egy cseppet sem nyugtat meg. GÁL SÁNDOR 14
