A Hét 1969/1 (14. évfolyam, 1-26. szám)
1969-06-01 / 22. szám
szendrei Júlia ismeretlen levele Régi iratok között kutatva egy magángyujtő levéltárában véletlenül hozzájutottam Petőfiné, Széndrei lúlia egy eddig ismeretlen, kolozsvári vonatkozású leveléhez, melyet 1849. októberében írt Pestre, Egressi Gábornéhoz. Tudniillik Petőfiék bérelt lakása egy épületben volt Egressiékével, a Kerepesi úti Marczibányi-házban. (Ezenkívül érdekesebb anyaga még ennek a levéltárnak számunkra Reviczky Gyulának két kézirata és Pauliny Túth-nak egy levele a Matica slovenskáről.) Petőfiné elég viszontagságosán kerül 1849-ben Kolozsvárra. Pillantsunk csak vissza a család életében: Petőfi a pesti „újdondászok“ rágalmai, a honvédelmi minisztérium gáncsoskodásai, és a cári betörés elől családjával együtt Mezőberénybe megy Orlay Petries Somáékhoz. Itt érte őket utol Egressi Gábor, aki Bem hívásút hozta. Másnap 1849. július 19-én már indnl is a költő Bem tábo rába, magával vivén feleségét és gyermekét is. Útközben, július 21-én megállnak Tordán, Miklós Miklós református lelkésznél, s itt töltenek egy na pót. Megtekintik a híres hasadékot, majd elválik egymástól a család és Petőfi Egressi Gáborral elindul felkeresni Bem seregét, felesege pedig kisfiával a tordai papiakban marad, innen már csak férjének halálhíre s a cári csapatok Torda felé nyomulása űzi Szendrei Júliát Kolozsvárra, melyet röviddel odaérkezésiik után elfoglalnak az osztrák katonák. Vendég az egyik Kolozsvárra menekült családnál, Vadadiéknál. Hogy mit jelent vendégnek lenni olyan házban, hol maguk a lakók is vendégek, rászorulni valakinek a jóindulatára akkor, amikor mindenki igyekszik elkerülni azokat az ismerősöket, akiket az osztrák hatóságok keresnek vagy szemmel tartanak, azt csak a korabeli levelek, büntető eljárásokról készült feljegyzések alapján lehet elképzelni. Azonkívül meg kell jegyezni: Petőfi Mezőbe rényböl úgyszólván csak egy könnyű úti poggyász szál vitte el feleségét és kisfiát. Mikor Tordán elváltak, bizonyára készpénzt hagyott feleségénél, de ez az összeg nem lehetett igen nagy s való színűieg ez is igen megcsappant az örökös betegeskedésben, utazásban, a napi kiadások követkéz tében. (Petőfiék pesti tartózkodásuk utolsó szaka szában igen szűkösen éltek.) Elég csak egyetlen adatot közölni a császári rendőrség által kiadott „jószágvesztési“ parancshoz csatolt jegyzőkönyvből: a Petőfi lakásán talált összes ingóság értéke 151 forint 53 krajcár. (A magára hagyott asszony azon ban, dacolva az anyagi gondokkal, mégis marad, várja férjét. Nem hisz a kósza híreknek, sem az osztrák Heydte őrnagynak, az utolsó szemtanúnak. Vár, hátha kap valami üzenetet. Azt reméli, hogy férje Bemmel együtt Törökországba menekült, bár a kétely már ott élt lelkében, hogy nem látja viszont többé. Az eddig ismeretlen levél, melyet október 14-én írt, erre enged következtetni. íme a teljes szöveg: „Édes Egressiné! Bocsásson meg, ha első soraimban, melyeket Kegyedhez intézek, mindjárt kérésekkel halmozom el Kegyedet. Higyje el nekem, csak annak elgondolása, mily szívességgel viseltetett azelőtt Kegyed irántam, bátorított föl arra, hogy most, mikor magamról tudom, mennyire el van foglalva az ember saját bajával, hogy nem igen juthat kedve és ideje a másokéval bíbelődni, hogy most vegyem Kegyednek jóságát és szívességét igénybe. Aztán meg a közös bánat is, mely mintegy egyesít bennünket, hagyja remélnem, hogy Kegyed neheztelés nélkül fogja kérésemet, ha ugyan még nem késő, teljesíteni, ha tudniillik, még rendelkezhetem Pesten maradt holmim fölött. Ez esetben mindenek fölött Kérem Kegyedet három könyv kikeresésére a könyvtárból. Kettő e könyvek közül férjem verseinek két kötete, az utolsó kiadásban. Könnyen ráakadhatni, miután ilyen nagy kiadásból csak e két kötet vau ott. A harmadik könyv szintén a férjem versei, csakhogy nem nyomtatva, hanem kéziratban. Sötét vörös kötésben. A hátára van nyomtatva: 1847. E három könyvet különösen kérem, hogy keresse ki Kegyed, miután mindenek fölött ezeknek van legtöbb becse előttem. Ezen kívül még a díván fiókjában hagytam egy sötétkék köpenyeget és egy házi otthonkát, ezeket is kérem csinálja össze Kegyed, s adja által levelem átadó jának. Ha éppen a díván fiókban nem lenne e két ruha, valamelyik almáriomban csügg, s ez esetben föl kellene ezeket töretni, miután a kulcsok nálam vannak. — Ezután ha akadna vevője, adja el Kegyed minden bútoromat, csak egy ágyat hagyjon meg, s ebben az ágyneműt, ha el lehetne Kegyednél, igen kérem, tartaná ott, ha pedig nem, küldené el Garatnéhoz. Ötét is kérem, legyen szíves addig míg én Pestre megyek, azt magánál tartani. A könyveket, a képeket s az edényeket is kérem Kegyedet, tegyék félre valahová. Ha eladhatja Kegyed a bútorokat, adjon szegény György nek némi segítséget a télre, tudom szegény nyomorúságban van. De meglehet, hogy már lefoglalták, s elpusztították mindenünket, ez esetben megsiratom szegény Sándorom könyveit, írásait és képeit. Egyebünk se volt ennél, mégis megmaradtak volna ezek, még egyre kérem Kegyedet: a fiókokban lévő minden papirost, minden kis darab írást kérem tegyen Kegyed egy ládába, mert csak egy betűjét is kívánnám megtartani szegény Sándoromnak. Férjeinkről semmi bizouyosat nem tudok: magamról ítélve képzelem Kegyed bánatát! Isten áld ja és vigasztalja meg Kegyedet! Etclkét ezerszer csókolom! Petőfi Sándurné A cím: Egressi Gáborné Kerepesi út Marczibányi — ház a gyógyszertár fölött második emeleten Pesten Ennyi a levél, amely ha nem is ad nagyon sok kérdésre választ, egyre azonban bizonyosan: Szendrei Júlia 1848, október 14-én, két és fél hónappal a fehéregyházi csata után még mindig nem tudja (vagy nem akarja tudni), hogy férje halott. (Nemcsak ő, hanem egy nemzet nem akart majd egy századon keresztül tudomást venni róla.) Petőfiné nem valószínű, hogy pontos híreket kaphatott Pestről. Nem tudhatta, hagy lakásukat az elsők között foglalta le az osztrák rendőrség, s Egressinének, habár egy házban laktak, nem volt módjában Petőfiné szerény kérését teljesíteni. Abból azonban már, hogy Egressinének megírja — habár burkoltan —, hogy minden ingóságát adja el, csak egy ágyat és a benne lévő ágyneműt tartsa meg, arra lehet következtetni, hogy lélekben még bízik ugyan férje előkerülésében, de a reális élet parancsol: élni kell, s az álmok messze járnak a valóságtól. Számol azzal, hogy ha a költő nem kerül elő, egyedül is Pesten marad. A levél alapján arról sem volt még akkor tudomása, hogy Egressi valóban Törökországba ment. (1850-ben haza is tér családjához.) Hogy ki az a „szegény György“, kinek segítő kezet akar nyújtani — bár maga is segítségre szorul —, arra a levél nem ad felvilágo sítást, de valószínű, hogy a család valamelyik színész ismerőse, akik közül sokan laktak ebben az időben a volt Marczibányi-házban. A levélben jelzett pesti út azonban egy időre elmarad. Egy hónappal a levél keltezése után Segesvárra s az ütközet színhelyére, Fehéregyházára megy férje után kutatni. De a bizonyosságtól vagy a kor szelleme által embertelenségnek nyilvánított sírfelnyittatásoktó! való félelem visszariasztja, s nagybetegen érkezik vissza Kolozsvárra, honnan már az apja viteti haza fiával, Petőfi Zoltánnal együtt 1850 február utolsó napjaiban. GYDRE LAJOS Hol kezdődik a költő? A kérdést, amelyet Gál Sándor az utóbbi időben az Új Sző kerekasztal beszélgetésén és a Hétben fejteget a költői utánpótlást illetően, tulajdonképpen így is meg (ehetne fogalmazni: hot is kezdődik az igazi költő, mi is a költészet? Mert jóllehet a vitában nem egyesekről van szó, de az egész költői utánpótlásról, mégis a dolog lényege az, hogy hol kezdődik a költő s a költészet, mi is a vers? Az igazság kedvéért meg kell vallanom, hogy Gál megállapítása az Új Szóban először kissé sértőnek tűnt, mármint az, hogy amit a legfiatalabb nemzedék csinál: az utánzás, nincs kialakult arculatuk, meg hogy egy kaptafára készülnek a verseik. Szóba került itt még az Irodalmi Szemle szerkesztősége által alkalmazott egyfajta válogatási mód, ami talán ezt az egyformaságot elősegíti. De nem kevésbé lepett meg a Hét-beli Gálírás, amely már címében kimondja: a költői utánpótlás arctalan. Véleményem szerint itt nem is annyira egyformaságról van szó, mert ha talán e fiataloknak egyelőre még nincs is kialakult arculatuk, stílusuk és látásmódjuk, mégis eltérnek már azok az idézett versrészek is egymástól, amit a Hétben olvashattunk, viszont egyben megegyeznek, ez pedig az, hogy ezeket a legjobb akarat mellett sem tehet verseknek nevezni. Mert a költő és költészet ott kezdődik, hogy van mondanivalója és azt többé-kevésbé elfogadható és érthető módon ki is tudja fejezni. Tudom, hogy a versolvasó is különböző fejlettségi fokon állhat, különféle lehet az ízlése, de ez mindig is így volt. Viszont az olvasó egy verset vagy azért olvas el, mert as szellemi igényeit kielégíti, gondolatokat ébreszt benne, vagy azért, hogy formájában, hangulatában gyönyörködjön, persze a legjobb, ha a vers tartalma és formája együtt hat. Fiatal barátaink azonban egy más, mégsem elvetendő szempontot is mellőznek, amiről az irodalomelmélet általában említést sem tesz, mert magától értetődő, az tudniillik, hogy a szavaknak tartalmuk, értelmük van, ami semmiképpen sem lehet közömbös senki számára. Ami pedig a generációs kérdést illeti, úgy hiszem e téren kissé mesterségesen és feleslegesen táplált és ébrentartott a vita. Gondolom, csak az idősebbek generációjáról lehet beszélni, akik valóban szinte egyszerre jelentkeztek. De miért? Mert a háború és az utána beállt változás törést okozott, megszakított egy korábbi folyamatot. így történhetett, hogy azokat, akik az első években jelentkeztek, szinte egynek könyveltük el, tekintet nélkül arra, hogy voltak köztük idősebbek és fiatalok is. Ehhez még csupán annyit, hogy egy bizonyos csoportot, méginkább egy generációt, általában valamilyen társadalmi, kulturális vagy egyéb esemény kovácsol egységbe, amiről a hatvanas években már aligha lehet szó. Persze mindig volt és van utánpótlás, vannak az indulás problémáival küzdő fiatalok. De nincs ez másképp például Magyarországon sem. A jobbak kiválnak és befutnak, és igy volt ez nálunk is. Tőzsérék, Cselényiék után is megvan a folytatás, a folyamatosság egész napjainkig. Hogy csak az ismertebbeket említsem: Gál Sándor, Tóth Elemér, Batta György, Mikola Anikó, Bárczi István, Szitás!, Kmeczkó, ők nem alkottak csoportot, generációt, mégis ma már azt mondhatják: befutottak, beértek. Talán a rohanó és rohamosan fejlődő kor hozza magával, hogy sokszor türelmetlenek és elégedetlenek vagyunk a fiatalokkal szemben. És persze ok is mindazzal, ami van és ahogyan van. Vegyük például a nyolcak csoportját, őket is csak a közös kötet hozta sorsközösségbe, de Petriknek például csak tavaly előtt, Győrének, pedig csak tavaly jelent meg önálló kötete. A beérés, az önálló megjelenés tehát kinél rövidebb, kinél hosszabb ideig tart. Ugyanakkor egyetértünk azzal, hogy a fiatalabbakat is teljes mértékben támogatni kell, és hogy ez továbbra is elsősorban az Irodalmi Szemle feladata. S úgy gondolom, a nyolcakkal elkezdett sikeres antológia-megoldást időrőlidőre érdemes lenne folytatni. Sőt, ugyanígy a prózaíróknál is! Egyet azonban nem szabad feledni, hogy minden kísérletezés, sőt ha úgy tetszik formabontás és a költészetre eddig érvényes szabályok tagadása ellenére verseket, lehetőleg igazi költőt sejtető, jó verseket kell írni, válogatni és antológiában kiadni. TANKÓ LÁSZLÓ
