A Hét 1969/1 (14. évfolyam, 1-26. szám)
1969-05-25 / 21. szám
egy stószi ablak ® 45 4*45 & Ji 4M 44 4444 4^4*4*4445 Hallgat a fenyves. Az est leengedi nehéz, fekete bársonyfüggönyét, csak egyetlen ablak narancsszínű négyszöge virít. Csudálatos, milyen messzire vetődik a fénye! Az ablal mögött hosszú könyvsorok tartják a faiakat, csak papír-piramisokal és egy galambcsontú férfit látni, pedig ott virraszt bent lüktető halántékkal a legszebb és legszigorúbb földi hitvallás. Az ablak világa megszállottan ismételgeti: a tubarózsa szebb, mint az ágyúk torkolattüze, szaporítsátok a termékenyítő gondolatokat, teremtsétek meg a jogok és kötelességek egyensúlyát, a civilizációt és az ember életét a középpontba kell állítani, — létünk rettenetes s hosszúra nyúló jégkorszakát csak az EMBERI HANG szüntetheti meg! Olykor látogatók érkeznek a remetéhez, Goethe, Tolsztoj, Axel Munthe találkoznak a sötét kertben, a zárt ajtó deszkáján ét belépnek a házba, (gondterheltek, mintha tudnák, hogy apáink a szenvedés kemény kövein aludtak, és mi sem vacsorázunk minden este boldogságot), s hirtelen eltűnnek a faiak, három óceán hullámai nrtissák a szoba küszöbét, a látogatók előveszik iszákjukból Firenze csipkés tornyait, Cinka Panna hegedűjét és a legmodernebb völgyhidakat... A Leikiismere: Szigetén ezüst páfrányok és ezüst ciprusfák hajolnak egymáshoz . . . S közben körös-körül mindenütt kénszagú szárazvillámok cikáznak ... Régen, mikor a hósipkás hegyek tövében vaságyhoz szögeztek a testi gyötrelmek, s matracom szélén, fura, kitartó bohócként silbakolt a hívatlan halál, messziről megismertem a folyosón neszező lépteit; s mikor benyitott, a mérhetetlenül bölcs és mérhetetlenül egyszerű Elrendeltetés jött be magányom mohos odújába kopott házikabátban. (óval később belemartak irigy és balga ordasok, aztán vinnyogva nyalták vérző ínyüket; honnan is tudhatták volna, Tíz perc múlva csengett a telefon. Morvái olyan óvatosan fogta meg a szürke hallgatót, mint gyerekkorában a patakban a rákot, készen, hogy bármely pillanatban eldobja. Füléhez emelte és hallgatott. — Halló ... Karlovy Vary? ... itt Pozsony, Körössi... — ismételgette a láthatatlan meszszeségben egy szenvtelen és gépies férfihang. Morvái egészen megmerevedett, a hallgatót továbbra is fülénél tartotta, a világ végéről apró neszek, elmosódó párbeszédek, surrogások és percegések érkeztek feléje. Látta a telefondrótokat, melyeket valahol az országban, a Brünn környéki hegységekben, vagy talán a Kárpátokban ríkat a szél; óvatosan kinyújtotta a szabad kezét és anélkül, hogy a hallgatót egy pillanatra is elvette volna a fülétől — itt Kőrössi, ismételte türelmesen a férfihang —, megnyomta a készülék gombját. Kattanás és a sosem látott férfi hangja megszakadt egy halló közepén. S ezzel elszakadt az utolsó szól, mely a számára elérhető valósághoz kötötte Morváit, ezután már csak magánvilága lehetőségeinek valóra váltása következhetett; így jelent meg a lakosztályban Zsuzsa, Török Ilona, sőt Bozsena is benézett, de amikor látta, hogy ketten már ott vannak, duzzogva távozott. Török Hona sem sokat időzött, csak éppen annyit, hogy megbizonyosodjon róla: azért mégis hagyott Morváiban valamilyen nyomokat, ha mást nem, egy lehetőség szépen megérett és szem elől nem téveszthető tényét, nem szabad róla megfeledkezni, el kell tenni a jövő számára, egyszer még szükség lehet rá, s hogy minderre fény derült, Török Ilona rövid búcsúzás után távozott. Maradt hát Zsuzsa, ő hosszabb időre rendezkedett be, pizsamára vetkőzött, és Ivott a debrőiből; sokat beszélgettek és néha csókolóztak, de nem szeretők voltak, hanem barátok, akik már nem tudnak meglenni egymás nélkül, de túl vannak a testi vágyak kiteljesedésén. Vagy valamilyen módon nem lényegesek számukra a testi vágyak, a léleknek is vannak vágyai, szeretne gáttalanul szárnyalni, kielégíteni misztikus titkok és csodák iránt érzett szomjúságát. Így ebben az álmodott és elképzelt vízió-világban nem hullt le ruha aszszonyl testről, a lámpafényben nem villant fel női meztelenség, Zsuzsa mindvégig pizsamában maradt, talán azért, mert a valóságban annyira valószínűtlen és képtelen lehetőség. Morvái közben Hemingwayt is olvasott és üvegből Itta a debrőít... És megállapította, hogy az ágyában, filmfesztiválok alkalmával talán olyan filmcsillagok aludtak, akiknek láttára a fél világ lihegni és sóhajtozni kezd, és hogy a nagyszerűségükből és varázsukból bizonyára itt hagytak maguk után valamit, aztán világot irányító politikusok is aludtak benne, csakúgy, mint nagy művészek és maharadzsák; az éjjeliszekrényben százezereket érő ékszerek és drágakövek voltak éltévé, bedugva, mint most az ő cipője... A debrat elfogyott és még csak tizenegy óra voft. S a kielégíthetetlen feszültség egyre nőtt a lelkében, mit dobjon oda neki martalékul?... Mit kezdjen önmagával?... Talán sétálni mehetne, vagy valami borozóba ... elég lenne, ha embereket látna, és figyelhetné őket. Nem, nem lenne elég, eszébe juttatná a rajta kívül folyó életet, olyan erősen juttatnák eszébe, hogy hatványozottan érezné a magányt. Bár így talán tűrhetően átvészelné az elkövetkező néhány óra ürességét, de különben semmit sem old meg vele. Női beszédet hallott a folyosón, utána búcsúzó szavakat és egy pár magányos cipősarok éles kopogását; az ajtóhoz sietett és óvatosan kinézett, majd kilépett a folyosóra. Egészen komolyan hitte, hogy egy szép és tanácstalan nő megy ott, mert még nincs kedve lefeküdni, sajnálja eseménytelenül elengedni az éjszakát, keres valakit, valamit, nyugtalan, mint ő, és valahogy majd megszólítja, tudtára adja, hogy lényegében őt, Morváit keresi, csak eddig nem eszmélt rá, és hogy semmi akadálya, hogy kölcsönösen kiegészítve egymás magányát, emberi melegséget lopjanak belé. Mindezt egy pillanat alatt képzelte el Morvái, és várakozón nézte a távolodó nő hátát és lábát, de az anélkül, hogy hátratekintett volna, belépett egy szobába, és a kulcsa) elfordított zár nyelve szárazon koppant utána. 5. Másnap a hideg tárgyilagossággal megejtett költségvetés a következő eredménnyel zárult: a lakosztály és a telefonhívás kifizetése után marad ötven koronája, mellyel optimista számítás szerint Prágáig juthat el gyorsvonaton, s így gyakorlatilag lényegesen közelebb keirül Pozsonyhoz. Két hetes útra indult, de már az első hét vége hozza a befejezést. S a helyzet koránt sincs megoldva, mert Prágába pénz nélkül érkezik. Eseménytelen utazás után, délben ért Prágába, kedvetlenül és közömbösen, mely lelkiállapot a pénztelenség s aZj ebből fakadó tehetetlenség érzésének törvényszerű következménye, utolsó tízeséért szobát szerzett a már ismerős szállodában, a Fekete Gúnárban — figyelem, tíz korona is elég! —, s amikor ilyképpen''biztosította átmeneti illetőségét a fővárosban, határozott hangú táviratot adott fel a szerkesztőség címére: „Hazatérés előtt Prágában. Küldjétek táviratilag kétszáz koronát. Anyag nagyszerű, sok élmény és tapasztalat. Morvái.“ Ült a szobájában és estig jegyzeteket készített, rendezgette az anyagot, csoportosította a tényeket, három riportra és néhány karcolatra is telik belőlük, azután belekezdett egy novellába. A novella a magányról és halálról szólt volna, de az első oldalak után észrevette, hogy szentimentalitásba csúszik mindinkább, jelenlegi állapota nem alkalmas a novellaírásra, túlságosan szubjektív és fáradt... így megunta az írást és félretette, amit írt. A tehetetlenség érzése ránehezedett, és késerű szívvel csak bámult ki az ablakon. Le akart menni az utcára, aztán meggondolta, minduntalan eszébe jutna, hogy sehová sem mehet be, mert nincs pénze. Este mégis lement a Vencel térre, összekapart aprópénzén vett az utcán egy sültkolbászt, sörre már nem futotta, és ez anynyíra leverte, hogy fuldoklott tehetetlenségében, vad lehetőségeket eszelt ki, hogyan szerezhetne pénzt: élvhajhász, öreg hölgyek szeretője lenne egy éjszakára, pénzért, természetesen; homoszekszuális idősebb úrtól kaphatna pénzt; külföldi nőktől dollárt szerezhetne; koldulhatna, idegenektől kérhetne kölcsön. Vagy eladhatná az igelit esőköpenyét. Este tízkor a Vencel téren? Ki az a tuskó, aki este tízkor a Vencel téren igelit esőköpenyt vásárol? A pénz másnap déltájban érkezett meg, és Morvái számára új lehetőségeket hozott: egy ezüstösen csillogó IL-18-as repülőgép képét hozta magával, melyen még nem utazott. Délután hétre otthon lehet. Jóhiszeműen és önként vállalt száműzetése megszűnik. Tapasztalatokban gazdag utazását és pihenését befejezi. Várja a zajló élet, melyben otthon van. És, Igenis repülőgép, a lakosztály és teknősbéka leves után csak ez következhet. . Amikor már a repülőtér felé tartó autóbuszban ült, a lehetőségek ködös birodalmából nyomasztó gondolatok úsztak feléje: a feketén folyó Moldva felett megcsillant a halál. A világ nagyvonalúsága most pokoli erők összeütközésének és emberi agy számára elképzelhetetlen rombolásnak vízióiban mutatkozott. Mi történik akkor, amikor egy repülőgép lezuhan? Mi történik abban a pillanatban, amikor a gép orra, hosszú észbontó zuhanás után a földbe fúródik, felrobban, s a gép ezer alkotóelemére bomolva’hull szét a négy világtáj felé? Mit érez az ember abban a pillanatban — de pontosan abbanl — amikor meghal? Fél perccel előtte még nevetett és a szomszédjával besr*!- _ getett, képek vonultak el a szeme előtt, és \ 1Z
