A Hét 1969/1 (14. évfolyam, 1-26. szám)

1969-01-12 / 2. szám

Hideg van. Talán még a kakas is fázik a református templom tornyán. Az emberek bordó orral közlekednek, a házak fölött füstszalagok tekeregnek, valószínűleg a Mindenható bokájára.

A hidegtől eltekintve minden a régi. Az utcák elhanyagoltak, sőt itt-ott nagyvárosi módra fel is túrták őket, feltehetően aranyat vagy kőolajat kerestek. A szállodák ridegek és különben is mindegyikben minden szoba foglalt, a vendéglőben rossz a kiszolgálás. A kávéházakban sok a részeg, a cukrászdákban és presszókban rövidek a szoknyák, csinosak a nők. A református templom kertjébe

„Aki mer az nyer“.

nem lehet bemenni, hogy megnézzük a Kármán emlékoszlopot. De könnyen bejuthatunk a szomszédos nem tudom már milyen nevű borozóba, ahol kettéhasított hordókban, hordópáholyokban züliik a „jámbor nép'5.

A Csemadok titkársága irodája alatt, az utcán a kemény tdőjárás ellenére is zavartalanul űzi mesterségét egy sorsjegyárus. Nem állami sorsjegyet árul, hanem cipődobozból kivagdalt számozott kártyát húzat s... „aki mer az nyer.“ Természetesen ő mer, és nyer is. A Csemadok titkárságon valaki kiszámította, hogy körülbelül 300 koronát keres óránként;

A Kármán-emlékoszlop.

állandóan 20—30 ember veszi körül, toporognak a Jeges járdán, de nem tágítanak, amíg el nem veszítenek néhány koronát. Természetesen nyerni is lehet: porcelán majmot és fából faragott szarvast, kaucsuk kecskét és ebonit macskát, bádog szentháromságot stb. Ha valakinek a nyeremény nem tetszik, pénzre válthatja. Törvényes csaló, mondotta kollégám, de persze csak súgni merte.

A fagy elől a Járási könyvtár olvasótermébe menekülünk, elolvassuk a legfrlsebb újságot és a falakra szegezett propagációs anyagot. Később a könyvtár irodájába is bemerészkedünk egy kis eszmecserére Ferencz Ferdinánd könyvtárossal. Ferencz Ferdinánd egyben a Kármán József Kör titkára is, odaadó és müveit kulturális dolgozó, mindig érdemes vele

beszélgetni. Most külön szerencsénk is van, meghívót kapunk tőle egy filmbemutatóra. Egy Madách életrajz filmről van szó, amit még 1944-ben készítettek. Frédi a Budapesti Film-tudományi Intézettől kapta kölcsön s a pozsonyi illetékesektől is ő szerezte meg az engedélyt a füieki és losonci előadásokra. Az előadásokat a Csemadok járási bizottsága és a Kármán József Kör rendezi, örömmel vesszünk részt rajta.

A Kármán József Irodalmi, Művészeti és Művelődési Kör munkájáról külön is érdemes szólni. Névadójuk, a losonci Kármán József író születésének 200. évfordulójára (március 14-én) nagyszabású ünnepélyt rendeznek. Íme a háromnapos ünnepély programjának néhány pontja: a Kármán emlékmű leleplezése, koszorúzás! ünnepély a református temetőben, Kármán kiállítás a gimnáziumban (ez a kiállítás állandó jellegű marad), Szabó Gyula életművét reprezentáló kiállítás, beszélgetés a festőművésszel, ünnepi Kármán József est, egész napos szimpozion Kármán életművéről és a reformkor irodalmáról, Kármán—Szabó Magda: Fanni hagyományai című művének bemutatója stb.

Ferencz Ferdinánd kissé bánatosan említi meg, hogy a Járási Nemzeti Bizottság művelődésügyi szakosztályától kértek az ünnepélyre, valamint a Kármán emlékmű rendbehozására stb. 65 000 koronát. Nem adtak. A magyarázat, nincs pénzük. (Ezzel kapcsolatban talán érdemes megemlíteni, hogy az 1967- es Timrava ünnepségre kb. 1 millió koronát merítettek ki.) A Kármán ünnepély ennek ellenére megvalósul, a költséget a járási múzeum fedezi, szögezi le Ferencz Ferdinánd.

A mozi megtelt, holott ez már a második előadás (a diákok délután

Veszélyesebb a kobránál

Ben Cropp neves fotori portért felkérte az amerikai Földrajzi Társaság, hogy készítsen képsorozatot az Ausztrália északkeleti partjai mentén, a Koraíl-tengerben élő tengeri kígyókról. Feleségével és néhány segítőtársával kiment a Swain- és a Saumarez-korallzátonyokhoz. Élményeiről izgalmas beszámolót írt, melynek azt a címet adhatnánk, hogy „Az ember és a veszély".

A National Geographic Society amerikai földrajzi társaság felkért, hogy utazzam Ausztráliába, menjek ki a kontinens északkeleti partja mentén vonuló korallzátonyokra és készítsek fiintet, illetve fénykép-sorozatot az ott éló tengeri kígyókról. Felfogadtam egy hajót, melynek legénysége volt: a kapitány, Ron Isbel, e vizek kiváló ismerője és a szigonyos halászat tizennégyszeres bajnoka, segédje, Len Harris, aztán három búvár — John Reynolds,, Sei Loynes és Tom Bergin biológusok, velük dolgozott együtt Éva, a feleségem. Évának, Johnnak és Selnek feladata volt, hogy összefcgdossák a kígyókat, miközben én a felvételeket készítem. Tómnak kellett megállapítania, hogy melyik fajtához tartoznak, és elvenni a mérgüket. Nem volt ez könnyű munka, mert hiszen a tengeri kígyók tizenötször mérgesebbek, mint mondjuk a kobrák, és harapásuk ellen még nem sikerült találni ellenmérget. Nekünk pedig az volt a feladatunk, hogy ne csak filmezzük, de élve elfogjuk ezeket a kígyókat.

■

Az Eszakl-zátonynál kezdtünk munkához. A tenger fenekén egy 192B- ban elsüllyedt hajó roncsai feküdtek. A roncs körül kisebb halak fáikéi kergetűztek, ezeket idűrűl Időre ragadozó makrelldk, boniták, korallpisztrángok támadják meg. A halak élethalálharcát filmeztem, amikor fenségesen lassú mozgással megjelent a színen egy tüskés rája, félelmet keltő kétméteres óriás. Kitátotta méteros pofáját és úgy szívta be a tengeri planktont. Fejének mindkét oldalán hosszú csápszerű kinövés, ezzel tájékozódik, Innen népi elnevezése: „ördügrája“. De ez a szörnyeteg kinézésű óriéshal szelíd, mint a bárány.

Éva bikinijében odaúszott és „meg lovagolta“ a ráját, miközben én filmeztem. A rája szinte egyhelyben állt

és csak kissé mozgatta uszonyait. Szükségem lett volna mozgásra. Éva rugdalta az állat oldalát, mint valami zsoké, de az csak nem mozdult. Oda kellett hát úsznom, s megrángattam a farkát. A hal hirtelen előre mozdult, Éva viszont lecsúszott a hátáról. Aztán megpróbáltam magam. Ráfeküdtem a hátára, a kamerát megtámasztottam a fején és nyu godtan filmeztem a tenger életét.

Éjfélkor tovább mentünk száz kilométerrel északkeletre, a Nagy-korallzátonyok közé; ezek Itt 5000 négyzetméterföldet foglalnak el. Lehorgonyoztunk a jól védett Hickson Cay lagúnában és felkészültünk a kígyófogásra. En a kamerát vettem magamhoz, Eva, John és Sei a „kígyófogót“, ami nem más mint egy egyméteres üreges bot, a végén összehúzható dróthurokkal. Tom gumicsónakban várt ránk fölöttünk, és szed te össze a zsákmányt.

Olyan időt választottam a filmezéshez, amikor a kígyók párzanak. Ilyenkor nagyobb számban mutatkoznak és agresszívebbek. Mindjárt az első lemerüléskor három kétméteres kígyóra bukkantunk. Egymást harapdálták, tekeregve csapkodtak a farkukkal és egy koralltümb körül kergetőztek.

John lemerült és első kísérletre megfogott egy kígyót. Évának és Selnek azonban nem sikerült a kígyók fején keresztülhúzni a hurkot. Ami aztán következett, az remek, filmezésre való jelenet volt, kettejükön azonban kitört a pánik. A kétfellngeralt kígyó ugyanis rátámadt a két könnyűbúvárra, akik nem tudtak abban a pillanatban mást csinálni, mint hogy veszettül csapkodtak maguk körül a dróthurokkal és rugdalóztak a lábukon levő gumiuszonyokkal.

Közelebb úsztam hozzájuk, megállás nélkül futott a film a kamerában. Évának és Selnek sikerült elűzni ma-