A Hét 1969/1 (14. évfolyam, 1-26. szám)

1969-04-20 / 16. szám

nek puszta neveemlítése élményt idéz föl: elolvasott művet, megismert irányzatot. Bossuet világirodalmi író. A mögötte semmiben el nem maradó Pázmány nem az és — ismertethetnénk bármennyire — már sohasem is válhat azzá. Seregestül vannak íróink, akik megütik a világirodalmi mértéket. De ahogy Balassit vagy Pázmányt nem, számot kell vetnünk, még pedig különösebb búsongás nélkül. Mert egyrészt nemcsak mi vagyunk így a klasszikusainkkal. Ez a sorsa a horvát, a cseh, sőt a lengyel Csokonaiknak, Berzsenyiknek, Kölcseyknek is.

Másrészt meg nem vizsgált tétel az is, hogy ezáltal valami rendkívüli károsodást szenvedünk-e.

Sokan világirodalmi helyzetünk igazságosabb alakulásától ugyanis még holmi gyakorlati eredményeket is reméltek. Ha ennél meg ennél a békeszerződésnél halhatatlanjainknak is lehetett volna ható szava mellettünk! Nem hiszem, hogy esetünkben egyetlen cikkely is másképp fogalmaztatott volna. Ha 1918 után Liszt, 1943 után Bartók nem szerzett egy vonásnyi megértést, nem valószínű, hogy mondjuk Krúdy, Nagy Lajos vagy Kosztolányi szerzett volna. Megvédett csak egyetlen kisázsiai görög telepet a laussaoe-i béketárgyaláson a paizs, melyet — Homérosz kalapált?

Mi magunkért kell világirodalmi rangúaknak lennünk. És elsősorban is a saját szemünkben.

Alig hat rám érvelés ellenszenvesebben, mint azoké a hírlapi magánlevelezőké, akik utcáink elhanyagoltsága ellen azért emelik föl szavukat, mert azon a társaságukban levő külföldi szeme is megakadt; akik a sör langyosságát, az autóbuszok túltömöttségét is párizsi vagy londoni nézőpontból érzékelik. Az elhanyagolt város magyar mivoltomban sújt le, a rossz kiszolgálás ellen, mint a magyar társadalom tagja tiltakozom. Elsőrendű világszínvonalú irodalomra nem másokért, azaz nem hiúságból vagy sznobságból tartok igényt; csakis a magam és a népem érdekében.

Mindezt hosszú esztendők nem kellemes tapasztalatai mondatják velem ilyen kereken.

Mint annyi nagy témáját, Németh László ezt is remekül kimerítette a maga előrehátra sugárzó tömör mondataival. így alapjában mélyet bólintok mindarra, amit irodalmunk külső és belső helyzetéről mond. Véleményem csak a tennivalók sorrendjét illetően tér el az övétől.

Még csak világirodalmi esélyeink egy közelebbi övére vessünk egy pillantást.

Hogy népeket a nacionalizmus milyen bűnökbe sodorhat, arról a Duna menti nemzetek közül épp a magyar szellemi élet kapott tüzetes leckéket haladóbb irányzatú bírálóitól a második világháború után. Oktató hevületre ritkán volt ilyen kevés ok. A körülöttünk élő másnyelvüek megbecsülése — adott esetben a védelme — már a Nyugat, a Huszadik Század vezérelvei közt ott volt. A Válasz körének pedig valóságos jelmondata lett, hogy vigyázó szemünket ne Párizsra vessük, még kevésbé Londonra, vagy New Yorkra, hanem szomszédaink fővárosaira. A második világháború utáni magyar szellemi élet nemcsak a jóhiszeműen nyíló szem, hanem a kézfogást kínáló kéz, az ölelést kínáló kar mozdulatában volt.

Lehetett része ennek a rajongó magatartásnak is abban, hogy tudatába ennek a szellemi életnek, szinte a mai napig sem jutott el az, amit a vártak helyett valóságosan kapott: hihetetlen híreket itt faluvezetők tönkön toporral való lefejezéséről, ott az értelmiség modern gettóba zárásáról, amott parasztok vonatszámra történő elhurcolásáról. Ábrázoltunk hideg napokat, pontosan megállva mindig ott, ahol azok miatt éppoly ártatlanok dermesztő heteket szenvedtek. Miközben valamiféle madárnyelven sose folyt hangosabban valamiféle szellemi érintkezés a bankettre betolt mozifelvevőgép előtt, majd a vásznon; az íróknál sokkal tájékozottabb nézők homlokráncai előtt.

Én a legjobb szerb költővel sétálva a Kalimegdán bástyáiról vethettem egy körpillantást a dunai népek irodalmi egymásrataiálásának, művészi érintkezésének valóságos képére. Bárki utánam csinálhatja, négy-öt ország összehasonlító könyvtár-statisztikájával kezében. A Kárpát-medence irodalmi közeliségének hőfoka rég nem nő az idővel. Már Adyék korában nem volt oly erős, mint Kollár és Vitkovics korában és az is csökkenés Zrínyi, Balassi, majd a nép-románcok évszázadaihoz képest. Akkor értettük igazán egymást, akkor voltunk igazán együtt, amikor nem írtunk.

Eredményes változtatás itt sem tőlünk indulhat. A keveset, amit egy-egy generáció ilyen dologban tehet, mi csökkenően is megtettük.

Nem a büszke magyarok válfajába tartozom, arra tán már elég tanúságot tettem. Sőt, ugyancsak. De van mégis egy határ, amidőn a megszégyenülés már munka-akadály. Nem szellemi vetélkedő az, semmi köze nincs a versenyfutáshoz annak a szaladásnak, amelyet olyan szekér után teszünk, amely — ö tudja miért — konokan nem vesz föl bennünket.

Véletlenül viszont azok közé tartozom, akiknek feje köré a hazai jóakarat meg-megfonja a világhír koszorúját. Meg ha ez valónak bizonyulna, még ez is csak hír s nem hely a világirodalomban. S itthon fokozottan kötelez az igazság európai szintű ábrázolására.

Mindezt nem fájdalmasan írom, hanem szinte elégedetten. Egy tüskét szeretnék kihúzni a talpunkból, egy terhet levenni a vállunkról, egy fölösleges gondtól megszabadítani a jobbak energiáját. Annyi szép és fontos gond, föladat és út vár ránk.

De ne legyen félreértés. Persze hogy megvan minden jogosultságunk világirodalmi helyre.

De ezt a jogosultságot nem a mi dolgunk érvényesíteni.

ILLYÉS GYULA

A mi dolgunk más.

Persze, hogy csak lépések választanak el bennünket, hogy Európa szóló tagjai is legyünk, hogy belépjünk a mesés Grál-kastélyba.

De amilyen mértékben mi magunk akarjuk megtenni azokat a bár utolsó lépéseket, a Varázs-vár olyan mértékben libben tovább délibábnak.

Legjobbjaink — már Balassitól, Zrínyitől fogva — úgy viselkedtek, mint kik annak tudják magukat, amik ténylegesen voltak is: a kor teljes irodalmának messzire delegált tagjai. Itt helyben végeztek Európa-méretü munkát.

Ide törtek be.

Propaganda szerveink sajátjukként végezhetnek igen hasznos munkát: irodalmi termékeinkből is piacra juttatni, ami exportképes; természetesen nem az ő, hanem a fogyasztók véleménye szerint. Külföldre került anyanyelv-társaink saját értéküket fokozzák, ha segítik megvilágítani annak az országnak a rangját, melyet már csak az igazmondás, a férfiasság, a lelki elegancia törvénye alapján is vállalniok illik.

Ezek működése azonban — főleg a propaganda szerveké — néha épp azáltal vet akadályt, amivel előre akar törni. Semmi sem késlelteti úgy, hogy Budapest szép város legyen, mint az, ha most, amikor még csak lehet, máris gyönyörűnek tengjük. Egy-egy könyvünk külföldi sikerét úgy ábrázolni, hogy végre

„betörtünk“, magát a megálmodott hódítást késlelteti: fölment a gondja alól.

Vannak sikereink. Gara László megszállt munkássága nem volt hiábavaló. A féltucaton is fölül van azoknak az élő íróinknak a száma, akit a szellemi élet igényesebb nemzetközi fórumán vagy társaságában mint közismertet illik említeni. Ezen a téren nem vagyunk hátrább a szomszédos országoknál, nem hátrább a hozzánk hasonló számú népeknél. Sőt. Érvényesülésünknek nem kis akadálya nyelvünk egyedülisége, a fordítás nehézsége, ez is kétségtelen. Én mégsem erre irányítanám a buzgalmat: „Van érdeklődés, volnának kiadók,

hisszük, hogy művek is...“ mondja Németh. Szerénység van ebben a „hisszük“-ben, vagy kétely, ne keressük.

Ebben a pillanatban vannak valóban ilyen művek.

De lesznek-e és milyenek? — irodalmunk jövőjéről elmélkedve én ide központosítanám a kérdést.

Megfelel-e a magyar irodalom, helyesebben szólva megfelelnek-e a magyar irodalmak, az egymástól látszólag már-már organikusan elvált részek annak az igénynek, ami tőlük világirodalmi szinten elvárható? Mert föladatuk óriási. Épp szétszórtságunk folytán.

Van ezek közt a feladatok közt még nemirodalmi is, mégpedig olyan, amelyet ma csak az irodalom tarthat felszínen. Olyan tudatteremtés, egyebek közt, aminőről literatúránk a reformkor verbuválódása idején adott példát.

A világon ma tizenötmillió a magyar anyanyelvű. Mennyi lehet a magyarul is beszélni tudók száma? A tizenötmillió is óriási olvasó alap. Betű éhsége, ha egyszer fölébred, a közönségesnél is fokozottabb lesz, hisz elvált csoportok várnak értesülést, erősítést, tapasztalatcserét egymástól.

Ez izzó, friss szellemi életet ígér — főleg ha szerephez jutnak benne a nem magyar származású magyarul tudók és a magyarokat ismerő másnyelvüek.

A világirodalomban sosem az kapott helyet, aki világirodalmi helyre pályázott. Ennek epigon a neve. Hanem az, aki a maga helyén végezte el a saját ideje által fámért munkát úgy, mintha a világirodalom nevében csinálná.

A megbántottság nem kis erő. Hogy mit lehet ismeretlenül, félreszorítottan, sőt gáncs közepette megteremteni tökéletesre, arra épp korunk diadalmas művészeti áramlatai a példák: milyen körülmények közt készült el még a XIX. század végén az impresszionizmus, a Rimbaud-i, Mallarné-i iskola.

A feladat pedig, a munka?

Képzeljük el, ami ma elképzelhetetlen s ezáltal töméntelen torz-jelenségre, de tennivalóra is fényt vet: egyesülnek egyszer, ha csak egy konferenciára is a magyar irodalmak írói. Mit lehetne tanácskozásaik alaptémájául ajánlani, Azt, amit Adynak a magyarság szétszóratásáról mondott jóslatában Németh László a legsúlyosabbnak tart „S még a Templomot sem építettük meg“ — próbáljuk tehát most megépíteni? Túl nagy vállalkozás volna? A kőhordás hozzá semmi esetre sem.

Az a tragikusan megirigyelt Templom is így készült, hitből és hűségből; távol Jeruzsálemtől.

A szörnyű ragályról, amely a XX. századi emberiséget úgy lepte meg, mintha a középkor egy gyógyíthatatlan leprája, illetve tömegőrülete tért volna vissza, mi tudunk tán lehiggad tabban beszélni. Fertőzetén a múlt században átestünk, úgy akkor is, hogy szellemi életünkbe alig hatolt be. Áldozatok pedig oly mértékben lettünk, hogy hatásos orvosszer-keresésben bő tapasztalatot nyújthatunk.

Túl nagy vállalkozás?

A perspektíva teszi azzá.

Talán bízhatunk végre az időben és az ő rendjében. Ha mi, Duna menti népek, kiket épp Németh László volt képes kezdettől fogva oly közös égbolt alatt látni, ezekre a tennivalókra irányítjuk figyelmünket, nyújtunk valami olyan sajátosat, amelyre fölneszei a világ, amelynek irodalmi alkotásait magától értetődően iktatja magába a világirodalom.

A jó fazekas miközben a korongon, a jó kovács, miközben az üllőn kalapál nem a rendelővel gondol: azzal, amit csinál. Mert hisz a jó mesternek a rendelő kívánsága is már eleve az újjbögyciben, az izmaiban van. Kicsiny ez a mi magyar műhelyünk, kicsinyek errefelé mind a műhelyek; de rendelőnk, úgy tetszik, mégis csak a hatalmas emberiség.