A Hét 1969/1 (14. évfolyam, 1-26. szám)
1969-04-20 / 16. szám
Szótlan lett, fogva tartották gondolatai. Gyakran megtörtént vele, hogy társaságban egyedül érezte magát, s ilyenkor kellemetlen és bántó harcot vívott önmagával, bizonygatta magának, hogy így nem viselkedhet, az emberi együttélés alapvonása a közösségi érzés és az egymás iránti érdeklődés, ezekre épül az életünk. Ilyenkor Kevi volt a példaképe, a mindenre érzékeny energiája, életereje és érdeklődése, valami belső erő, mely állandó aktivitásra ösztönzi, vonzzák a személyek és a dolgok, ős ő is vonzza őket, soha nem unatkozik, mert magas lánggal lobogva ég benne az életerő. Kevi természetes önzéssel érvénye? siti önmagát és a maga követelményeinek megfelelően formálja a világot, szinte a maga képére formálja; ő, Morvái csak elfogadja a világot, vagy a legjobb esetben nem fogadja el. Kevi most gondolkozás nélkül ostromolná Török Ilonát és teljes mértékben kihasználná a helyzetet. S ekkor következett a legnyugtalanítóbb megérzése: Ilona elégedett lenne Kevi viselkedésével, természetesnek tartaná ebben a helyzetben, emberinek és határozottnak ... S ebből következik, hogy a szorongás és tehetetlen közöny érzése, mely beléköltözött, nem emberi. Valami torz és kicsinyes tulajdonság ez, mely önmaga előtt is megalázza, mit kezdjen vele?... S akkor ott, a fényárban úszó város zajos főterén szerencsétlennek és alacsonyrendűnek érezte magát Morvái, és Török Ilona szimbólummá nőtt előtte, annak a szegényes lehetőségnek szimbólumává, melyet az élet kielégíthetetlen vágyai és 99 soha be nem teljesülő álmai helyett kínál. A szimbólum megtestesítője körül ott pöffeszkedett ezer arcával és lehetőségével a mindenség, mely kivetette magából, nem, be sem fogadta soha. De hát hol jár ő akkor, milyen világban él, az egyiket ő tagadja meg, a másik őt nem fogadja be, jó lenne tudni, hogy hol él ő akkor, milyen tájakon és területen?... És azt is jó lenne tudni, hová menjen most Török Ilonával, hogy megfelelő környezetbe helyezhesse őt. Az előkelő mulatókban félszegül hatna, el sem tudta képzelni, hogy elsőosztályű helyen ül vele egy asztal mellett, és táncolnak a parketten, nem, ez lehetetlen... S mialatt ezeket gondolta, a lány gyanútlanul és boldogan állt mellette, jól érezte magát és ezt is mutatta, bizalommal nézett rá, tőle várta a döntést, a szép éjszaka programjának irányítását, rábízta magát. Hol keressen egyszerűségének és darabos, vidékies bájának megfelelő környezetet? Végre talált egy zenés kávéházat. A hatalmas teremben a balkonon is asztalok álltak. A közönség egyszerű és hétköznapi, a ruhák éppen csak megütik az ünneplő öltözék színvonalát, az asztalok mellett dolgozó nők és nőre éhes Nagy Józsei rajza katonák, diákok és családapák a feleségükkel. Kedélyes sörözőkávéház, ahol táncolni is lehet. — Vigye el az ördög — Morvái úgy tett, mintha bosszankodna, ez nem az igazi nagyváros ... ez otthon, akármelyik kisvárosban is lehetne... A jellegzetes cseh fúvószenekar polkákat és keringőget játszik, hiányzik a dzsessz fűtöttsége, az érzékiség és a félhomály. Népmulatság otthon egy pajtában, hűvös ősszel kukoricafosztás után ... — Talán ez a hétköznapi Prága — vélte Ilona —, az igazi. Jól érzem itt magam... közvetlen hely, mintha már jártam volna itt. — Jól van — lovagíaskodott —, éppen azt akarom, hogy jól érezd magad. A pincértől debrői hárslevelűt kért, de az badacsonyi szürkebarátot hozott helyette. A karcsú nyakú, hosszú üveg címkéjén szürkén nyúlt el a Balaton rajza. Nem baj, intett, ez is jó . .. A pincér telitöltötte a poharaikat, felírta a számlát, és meghajolt, a lány éppen csak ivott a borból, de Morvái az egészet felhajtotta, bemelegítőül, hogy agyában meginduljon az ismert zsongás, és elmúljanak előbbi gondolatai, az első néhány poharat mindig egyszerre kell felhajtani, hogy érezhetően hatni kezdjen ... Öntött még egy pohárral és nézte Török Ilonát. A bor még nem hatott, és a gondolatai nem távoztak: Mi az ellentét kettőnk között? Te nyugodt és elégedett vagy, én pedig elégedetlen és nyugtalan. Pedig valamikor olyan voltam, mint te. S ha most nem olyan vagyok, ha eltávoztam tőled, utam felfelé vezetett, vagy lefelé? Eredetien és szellemesen igyekezett beszélni, de banalitásokat mondott, látta, hogy nem kell erőltetnie magát, rá van utalva a lány, nem válhat el tőle ezen az éjszakán, hová menne az idegen világban egyedül? S nem is akar elmenni, mert vele — Morváival — akar maradni, közeli ismeretséget akar kötni vele és ösztönösen, a nők tájékozódó érzékével talán már azzal is számol, hogy ismeretségük tartós lesz, és ő — Ilona — akkor sem veszíti majd el, ha felvirrad, és további napok virradnak fel egymás után. Felvillant annak a lehetősége is, hogy téved, a lány is egyéniség, külön világ, mely talán másképp viszonyul a helyzethez, mint elképzeli, neki is megvan a saját hozzászólása az előttük álló éjszakához, de ez a feltételezés nem látszott fontosnak, elhanyagolhatta, mert Török Ilona úgy viselkedett, ahogy ő látta — közeledőén és hajlékonyán és más lehetőségre nem gondolt Morvái. Török Ilona a bizonyosság, melyet bármikor elérhet, csak ki kell nyújtania a kezét. S ezért nem is érdekes. Még Bozsena is más volt, a takarítónő bőrén lágyan suhogott a kék munkaköpeny és Morvái tudta, hogy ha kigombolná, fehér meztelensége tűnne elő. Bozsenát a testi vágyak légköre vette körül, sugározta magából a melegséget, s egy időre kényszeríteni tudta Morváit, hogy úgy dongjon, körülötte, mint egy kerge darázs a napraforgó virága körül. Ha most Kőrösiné ülne mellette, egészen más lenne a helyzet. Ö, akkor nagyon igyekezne, hogy vonzó és megrfyerő legyen, követelőző és egyben alázatos lenne, törné a koponyáját, hogy szellemesen beszéljen és könyörögne neki, hogy ajándékozza meg azzal a boldogsággal, melyet egyedül csak ő tud nyújtani. Sírna, vagy szitkozódna a kedvéért, a kezét csókolná és talán meg is ütné, ahogy a helyzet hozza magával. Mert Zsuzsa az elerheletlen vágyak és a sejtett, de át nem élt melegségek hordozója, akit neki csak várnia lehet. S ahogy figyelte a nézelődő Török Ilonát, és közben Zsuzsára gondolt, egyre inkább úgy érezte, hogy nem is a zeneosztálybeli asszony személyéről van szó, hanem valami képzeletbeli és valóságfeletti élményről, melyet egész életünkben keresünk, s ha véletlenül megtaláljuk, rendszerint csalódunk benne, mert kidé? rül, hogy azáltal, hogy ismert valósággá vált, elvesztette varázsát és közönségessé fakult... Bár ezt nem tapasztalta még, csak sejtette, élettapasztalatainál és természeténél fogva szkeptikus volt, kételkedő ... ahogy ő minősítette. Nem hitt a földi dolgok tökéletességében és a teljes kielégülés lehetőségében, és az életet jelentő vagy fennmaradás érdekében .nem tartotta kívánatosnak a hiánytalan beteljesülést. Végre megérezte homloka mögött a zsibongó mozdulást. — Táncolunk? — Ne még ... — kérte a lány —, olyan jó nézni az embereket. Mennyire mások,' mint mifelénk ... A zenekar trombitásai pirosán dagadó arccal fújták a polkát s a dobos, hangszerét püfölve vidáman közbekurjongatott. Utána keringő következett s a dobos rekedten énekelte, hogy „elültettem egy liter bort, és majom nőtt ki belőle“, aztán a kicsi és csinos vadászra került a sor, aki vállára akasztja puskáját és siet az erdő felé. Majd váratlanul-ütemes, bár kissé lassú csárdást kezdett a zenekar, közeiről sem olyan pattogót és frisset, mint a cigányzene. Kacagva táncolták az emberek, esetlenül forogtak és akkor a tömeg közepén egyszerre szabad térség keletkezett, egy derékszíj nélküli katona ropta ott szilajul és eltökélten a csárdást, cifrázta, csapkodta a bokáját és a táncosnője úgy pipiskedett előtte, mintha a menyecsketáncát járná. Megtapsolták őket az emberek és a katona verejtékező homlokát törölgetve asztalhoz vezette a lányt. Morváiban egy pillanatra felötlött, hogy odamegy a katonához, megismerkedik vele és megkéri, hogy a következő csárdást táncolják négyesben, mint valamikor a pajtákban harmonikaszóra rendezett, alkalmi mulatságokon. Aztán elvetette az ötletet, de nem tudta, miért, elvetette minden indoklás nélkül. Népmulatság volt hát a zenés kávéház forgataga, melyben a közvetlen jókedv és a kacagás viszi a főszerepet. S ilyen környezetben Morvái nem tudott mit kezdeni önmagával, szerencsére a csárdás után tangó következett. A trombiták szenvedélyesen búgtak és rikoltoztak, mintha elfelejtették volna a kacagást, s egyszerre nyögni és sóhajtozni kénytelenek, a fényeket is tompították, összekoccintották a poharukat és ittak, aztán Török Ilona belekarolt Morváiba, lementek a parkettre ... Morvái magához szorította a lányt, mozdulata természetes és parancsoló volt. A lány mint aki megsejtett valamit váratlanul azt mondta: — Nagyon jó itt... de nem kellett volna maradnom. — Miért... miért nem kellett volna maradnod? — Állát felemelve kényszerítette, hogy a szemébe nézzen, de az nem felelt, állta a tekintetét, aztán lehajtotta és vállába fúrta a fejét. Sokáig szótlanul táncoltak. (Folytatjuk)
