A Hét 1969/1 (14. évfolyam, 1-26. szám)
1969-01-12 / 2. szám
Ezerkllencszáztizennyolc július elején jó sorsom a kis tábori vasúton összehozott Tóth ezredes úrral, a tizennegyedik honvéd gyalogezred parancsnokával. Mindnyájan áldott jó embernek, igazi, derék katonának ismertük. Ha arról volt sző, hogy az ezredet sok kilométernyire fekvő új állásra vezényelték, menetközben sosem felejtette el megkérdezni, hogy mikor ettek a katonák. S ha valamelyik zászlőaljparancsnok megfeledkezett az ebédidőről, azonnal leállította akár az egész ezredet, hogy a legénység ebédet és pihenőt kapjon. Mondom, ez az áldott jó ember ült velem szemben a tábori vasút padján. Hogy ne nagyítsunk, a „tábori vasút“ a báró Groedelek erdei vasútja volt, s a rönkfákat szállító nyitott vagonokhoz néha egy zárt, személyszállító vagont is csatoltak. — Hát te mit keresel itt? — kérdezte tőlem, s barátságosan megveregette a hátamat. No, mit is kerestem? Valami csekélység miatt küldtek a zászlóaljparancsnoksághoz, s útközben egy kicsit „eltévedtem“. Itt is, ott is akadt egy jó cimborám, osztálytársam, régi bajtársam, hát bizony jó nagy vargakerülővel Igyekeztem vissza saját állásainkba. Az ezredes mintha elértette volna, hogy nehéz válaszolnom, maga kérdezgetett tovább. Farkas István leszámolás — Te már tavaly is itt voltál? Nem kívánkozol haza? Nagyokat nyeltem és épp a válaszon gondolkodtam, amikor megint a segítségemre sietett. — No, egy kicsit hazaküldelek, ha nem esik nehezedre. Egypár hónapig pihenj a pótkeretnél, aztán majd megint visszajössz közénk, jő lesz? — kérdezte mosolyogva. Boldog meglepetésemben a fapad alatt is összevágtam a bokámat. Hogy jó lesz-e? Hát lehet-e jobb annál, mint hogy az ember megint visszatér az öreg laktanyába, ahol szép Időben délutánonként cigányzene játszik, s ahol, ha minden jól megy, az ember szinte saját életét élheti. — No, velem jössz az ezredparancsnokságra, majd kiállítjuk a menetleveledet! Akár gyalog is elballagtam volna a kis tábori vasút mellett, ami nem is esett volna nehezemre, hiszen a kis vonat éppenhogy csak döcögött. ... Harmadnapra elvergődtem Brassóig. Ott várt rám a megpróbáltatás, vajon fel tudok-e jutni a pesti katonagyorsra, amelyen leginkább német katonák utaztak, lévén olyan jó bajtársak, hogy a lehetőség szerint minden kedvezményben elsőként ők akartak részesülni. Nem sokat teketóriáztam, negyvenhat kilós, kisfiús testsúlyommal felpenderedtem a vagonba. Mégpedig olyan szerencsésen, hogy mindjárt ráléptem egy szakállas bajor tyúkszemére. — Aber Mensch! — sziszegte az öreg bajtárs. Talán gorombább is lett volna, de amikor meglátta leányos arcomat, csak morgott egyet, s még ő engedett utat a vagon belsejébe. Csodák csodája, egy sarokban ülőhelyet is kaptam. Most már csak arra vártam, hogy induljon el végre a gyors, mely mint különvonat csak akkor állt meg, ha vizet kellett felvennie. Végre elindult. Pontosan délután öt óra volt. Másnap délben fél kettőkor kellett beérkeznie a Keleti pályaudvarra. Brassóból könnyebben eljutottam Budapestre, mint Budapestről Lévára, mert persze, először haza akartam nézni édesanyámhoz. Bizony eltartott estétől reggelig, amíg Lévára bedöcögtem. Cifraszeges alpesi bakancsom és kopott frontruhám most is megtette a hatást. Csak még egy-két vitézség! érmet kellett volna kölcsönkérnem, hogy igazi katonának tekintsenek. De csak egy árva éremszalag fityegett a mellemen, az sem a nagyobbak közül való, Mikor már kellőképpen körülbámultattam magam, eszembe jutott, hogy hiszen nekem Nyitrára kell bevonulnom, nem pedig a Schoeller park előtt üldögélnem, ahol a fiatalok gyülekezőhelye volt. Nyitrán vegyes érzelmekkel fogadtak. Hirtelenében nem tudtak hova beskatulyázni. — No majd beosztjuk a negyedik századhoz, ott éppen szükség lenne egy kiképzőre — mondta a másodsegédtiszt. Az első segédtiszt, Negyelák főhadnagy úr, civilben járási, számvevő Privigyén, végigmért. — Nem való kiképzőnek, aligha tud káromkodnil Elmosolyodtam. Hát káromkodni éppen tudtam, ahogy minden magyar tud egy kicsit, de a kiképzést azóta sem szerettem, amióta nagy nehezen engem is hasznavehető honvédnek képeztek ki. Kicsit dobogott a szívem, ahogy a döntést vártam. Végre elhangzott a parancs: — A hadifoglyokat átvevő bizottsághoz tesszük ülnöknek, ott egy kicsit megpihenheti Így kerültem a hadifoglyokat igazoló bizottsághoz, amely az emelet egyik sarokszobájában ütötte fel a tanyáját. Ritkán volt katonakoromban olyan nem katonához méltó jő dolgom, mint ebben a bizottságban. Elnöke André Rezső százados volt, akinek a rangját tulajdonképpen csak mi, közvetlen munkatársai ismertük, mert az aranycsillagok rojtokban lógtak le gallérjáról, zubbonya ellenben annál jobban tele volt festékfoltokkal. A százados úr tudniillik civilben festő volt Vérbeli művészember, akit igazán csak a világháború tudott katonává tenni. Nemcsak embernek, de talán a légynek sem tudott véteni. Azért is tették olyan helyre, ahol nem kellett katonásdit játszania. Eigy-két nap alatt beletanultam a napirendbe. Akkoriban kezdtek hazatérni Ukrajnából az első volt hadifoglyok. A mi dolgunk az volt, hogy kikérdezgessük őket, hol voltak, mit csináltak. A bizottság egyik tagja legfőképpen arról érdeklődött, nem voltak-e a vörös hadsereg tagjai. Nem. S ha lettek volna is, katonasorsuk annyira egybekovácsolta őket, hogy nem árulták volna el egymást. Mi vajmi keveset tudtunk a vörös hadseregről, s minden igyekezetünk oda Irányult, hogy kiállítsuk számukra az egy-két hónapra terjedő szabadságolási okmányokat, s a gazdasági hivatalhoz utaljuk őket. A magunk részéről bizonyos tisztelettel tekintettünk rájuk. Ezek már megjárták a fogságot, ki tudja, nem vár-e még ránk ugyanaz a sors az olasz vagy a nyugati fronton? Minden simán folyt, a volt hadifoglyok tizesével-huszasával hagyták el az irodát, fellélegezve vették át a papírjaikat. André százados úr mindegyikükkel szépen lekezelt. Jó egészséget és sok szerencsét kívánt nekik a hazatéréshez. Az egyik nyári délelőtt aztán nem várt esemény zajlott le az egyébként csendes irodában. Előállt egy tagbaszakadt szakaszvezető, bizonyos Stiglinc nevű lévai csizmadiamester, és panaszt emelt két volt hadifogoly ellen, hogy igenis, ők benne voltak a vörös hadseregben, és így meg úgy, szigorúan meg kell őket büntetni. André százados úr meglepetve tolta orrára a szemüvegét. Végigmérte a szakaszvezetőt. — Hát maga kicsoda, hogy parancsolgatni akar nekünk? — kérdezte haragosan. Mintha csak egy festmény előtt zavarták volna meg őt, amint éppen belemélyed a kép elemzésébe. — De százados úr, alázatosan jelentem, mi annyit szenvedtünk, hogy jogunk van panaszt emelni. Mert ezek az emberek ... De nem tudta befejezni, mert a százados a két „vádlotthoz“ fordult. — Hát benne voltak a vörös hadseregben, vagy nem? Az egyik a másikra nézett. Az egyik oldalon az ellenséges szakaszvezető, a másik oldalon ez a jólelkűnek látszó százados. A bátrabb felelt. — Hát benne voltunk, százados úr, alázatosan jelentem. Sokan voltunk benne. A mifajtájú emberek voltak, hát közéjük állottunk. Az egész bizottság abbahagyta a munkáját. Kíváncsian várta a fejleményeket. — Nt> ugye, igazat mondtam? — mosolygott kajánul a szakaszvezető. — Ezek otthon is csak olyan proletárok voltak, még egy rendes pár csizmára sem telt sohase nekik! £n tudom, én jártam a vásárokra. Az egyik „vádlott“ nem állta meg, hogy meg ne szólaljon: — Hát ami igaz, az igaz, mester úr, de maga mindig ollyan allya csizmákat árult, hogy a szegény embernek meg kellett néznie, kitől vásáról! Nekem roppant mód tetszett ez a fordulat. A mestert gyerekkorom óta ismertem, mindig nagyszájú, nagyképű, amolyan „ki nem állhatom“ embernek tartottam. Hű a mindenségit — tört ki a mesterből. — Még az én csizmáimat ócsárolják?! Most már az áldott lelkű százados is elunta a dolgot. Szokásától eltérően rávágott az X lábú asztalra. — Csend legyen! Hol vagyunk? Zsibvásárban? Aztán a két „vádlotthoz“ fordult. — Hány gyerekük van? — Nekem három — felelte az egyik —, de a negyedikkel állapotosán hagytam otthon az asszonytl — Nekem négy, alázatosan jelentem. De még csak harminc éves vagyok, hát lehet több is! — Mik maguk civilben? A bátrabb válaszolt: — Mi csak szegény zselléremberek, alázatosan jelentem. — Mindig a más kenyerén éltünk! Hát a mester úr is azért néz le bennünket. A százados tekintete a messzeségbe révedt. Az a hír járja róla, hogy érzelmileg szocialista. Mi kíváncsian néztünk össze. Mi lesz ebből? A két ember minden további nélkül beismerte, hogy benne volt a vörös hadseregben. Ezért itthon büntetés járna nekik. Talán szabadságra sem engednék őket. A vélemények a tekintetekben tükröződtek vissza. Hirtelen az egész bizottság — számszerint hatan — arra gondolt, hogy az embereket minél hamarabb haza kell engedni. A szakaszvezető pedig maradjon itt még egypár napig, hogy lehűljön benne az erős indulat. A százados mintha olvasott volna a tekintetünkben. Végigmérte a szakaszvezetőt: — Maga lelketlen ember! Képes lenne tönkre tenni a sokat szenvedett családapákat, csakhogy mindenben magának legyen igaza! Elmehet! Majd a legénységi szálláson várja meg, hogy mi lesz magával! Fuji A szakaszvezető sóbálvánnyá meredten nézett. Majd észbe kapott és összecsapta a bokáját. — Igenis, százados ür, megértettem — mondta szinte alázatosan. Amint kiment, mintha a levegő is tisztább lett volna. A százados a két „vádlottra“ nézett. Jóságos szemében mintha ezernyi idegen fájdalom vert volna tanyát. A tekintete elhomályosodott. Ideges mozdulattal törülte meg a szemüvegét. — Hát... — kezdte mintegy tétovázva — otthon ne nagyon emlegessék, hogy hol voltak. Két hónapi szabadságot kapnak, hogy otthon örüljenek a kis családnak. Persze kosztpénzt Is a két hónapra, hogy legyen mi enniük! Felemelkedett. Kezet nyújtott a két meglepett zsellérnek. — Hát isten áldja meg magukat, köszöntöm az otthonvalókat! — Isten áldja meg, százados úr, és nagyon szépen köszönjük a jóságát! — tört ki a bátrabból. A másik a szeméhez emelte a kezét, hogy visszatartsa az árulkodó könnycseppet. Mi megkönnyebbülten sóhajtottunk fel. Ha nem vagyunk katonák, megtapsoljuk a századost. Az meg visszaült a helyére s nyugalmat erőszakolva magára azt mondta: — Folytassuk uraim, sok szerencsétlen ember vár még a munkánkra! Soha olyan könnyen és jól nem ment a munkánk, mint azon a délelőttön. A bajtársias érzés felszabadultan vert utat a rideg paragrafusok közé. Talán még a nap is besütött volna az ablakon, ha széles folyosó beengedte volna. De így is éreztük, a napot, éreztük, hogy emberek vagyunk ...
