A Hét 1969/1 (14. évfolyam, 1-26. szám)
1969-01-12 / 2. szám
Gyurcsó István Zs. ÍN agy Lajos Varjú, ha károg Ganéjrakások gondolkodva ülnek c szántóföldeken, s a szántóföldek végében vasvillás emberek álldogálnak. A tűnődő kupacok között egerek hordják a híreket, s az ősz látogatóba küldi a varjút. Ki érti a varjú károgását? Miről beszél a fekete madár? Nincs tudomása gazdálkodásunk mechanizmusáról, száz éves talán, fgy nem halad a korral. Nem érti a mai világot, de egyet bizonyosan ért: a sajátságos káromkodást itt, a szántóföldek végében, ami éppen úgy hangzik, mint a varjú gyermek-madár korában. Talán e káromkodás okáról mond véleményt a varjú. Ezért volna jó érteni azt a károgást, mert az ember sohasem tudhatja, kitől mit tanulhat. Ha beszélne a kő Csehszlovákiai magyar költő . .. A kövek nem beszélnek. A sziklák megszólalnak földrengés idején. A kő is beszél, ha egymáshoz koccan: hangosan sikolt, szikrázik a kő, ha kővel verjük. A kövek szótlanul ülnek a porban. Némák a hegyek sziklái, csak földrengések idején és kődobáló napokon hallani újra meg újra a kövek különös hangját. — De ki érti azt a beszédet? A halottakat már nem érdekli az a beszéd, az élőknek pedig csak a kő súlya a fontos. Uram, világosítsd meg a mi elménk, teremts nekünk minisztereket, hóhányókat és zongorahangolókat szabadíts meg bennünket a fülcsengéstől, a fülcimparángatástól és nyelvátültetéstől, mert tüskés a mi sorsunk, mint a kaktusz és kemény is, mint a kosok szarva, tekints parasztjaidra, Uram, nyakig a földbe dugva, mint a hagyma, nem teremnek csak száraz szitkokat, valamit tégy velünk, Mindenható, ne fogdossunk galócamódra legyeket mindörökké, ültess le fényes küszöbödre, dugd szivárzsebünkbe névjegyed, avass be titkaidba, továbbá: szívesen fogadnánk Tőled néhány hatalmas harsonát* szamár-állkapcsot, kénköves esőt, miegymást, légy jószívvel hozzánk, Uram, kerítünk néked égő csipkebokrot, amelyből tündöklő kegyelmed minket is verhet most és örökkön örökké ámen. tiqnzöntó Kos Károlynak Kós Károly 85 éves. Nyolcvanöt év küzdelméről csak barázdált arca és egyszerű bölcs szavai szólnak. Szelleme lenyűgöző, töretlen akarással lobog. Kolozsvárott a régi Piactérről figyel a nagyvilágba. A néző és látó ember. A nagy építő Bethlen Gábornak fajtájából való. Épített Erdély köveiből és Erdély szelleméből. Múzeumot és színházat, történelmet és irodalmat, könyvnyomdát és folyóiraton. Erdély huszadik századi kultúrpalotáját építette fel népe számára. Nehéz volna megállapítani, hol alkotott szebbet, nagyobbat. Mint építész? Mint grafikus? Mint író? Vagy mint emberbarát? Mindig oda állt, ahol szükség volt rá. Tehetséges építészként indult Kalotaszegröl. Vitte magával népe művészetét, s ötvözte egybe keleti motívumokkal, nyugat-európai ízléssel. A sokat ígérő pálya kezdetén lemondott mégis a hívó alkalmakról. Hazájában maradt, mert a történelmi sorsfodulás odarendelte. Egy kisebbséggé vált nemzet kultúráját kellett megmentenie a szétszózó viharoktól, egybekovácsolnia testvérnemzetek kultúráival. A hivatottak önfeláldozó vállalása tette szónokká: toborzott, a magyar szellem legjobb napszámosait hívta bajtársainak — közös munkára, közös akarásra. Teremtett nyomdát, maga-metszette betűivel maga-építette szánai otthonában; termett folyóiratokat és könyveket a maga művészetével. Könyveket, hogy a betű erejével, a mese hangján beszélgethessen népe leikével. Krónikák példázatával akarta megmutatni nékik: nem szabad csüggedniük, mert erősek ők és hatalmasak. Mert megy-megy az idő, fordul a történelem kereke, fejedelmek állnak és buknak. De a harcok férfikeménységet adnak, amely öröklődik apáról-fiúra legyőzhetetlenül, akár a tavasszal újra és újra virágbaboruló |3 hegyoldal (A Varjú-nemzetség). Így vált íróvá is az építész. Nemcsak jancsó Béla, más gondolkodó ember is eltűnődhetett, miként lehetett az, hogy annyira olcsón, olyan igényes-ízléses könyveket tudott kiadni az Erdélyi Szépmíves Céh? De el lehet tűnődni azon is, hogy a harmincas évek gazdasági krízisében, mikor sorra pusztultak, oszlottak fel a magyar kulturális szervek, s a legjobb szellemi erők repatriálták, hogyan tudta Kós Károly megmenteni a Céhet is, az Erdélyi Helikont is. Ezután a küzdelem után ő is elmondhatta országépítö Istvád'n király szavaival: „Megfáradtam mert nehéz volt az építés, akit reám parancsoltál uram, s iszonyú“ lAz országépítő). Hol tett, hol mond többet? Mint harcos hummanlsta, akt falvak elszegényedett lakosságát juttatta kenyérkeresethez? Aki szót kiáltott csatornázatlan székely városokért? Aki feljajdulva figyelmeztet a fogyó erdőkre? Vagy mint családfő, aki földet törve épített otthont, s az elveszett helyett újat s újat? S aki számtalan lakóházat és középületeket tervezett-épített egész Erdély számára? Vagy mint drámaíró, aki múltak idézésével is jövendőt épít? — Tudja: a történelem példa legyen és ne megfélemlítés. Tanácsot adjon és ne belefeledkezést. A néző és gondolkodó ember a múltból a jövőbe mutasson. Budai Nagy Antal vállalta a népvezérség nehéz keresztjét, vállalnia kellett, nem volt rá hivatottabb. (Budai Nagy Antal). Kalotaszegröl azért indult, hogy a magyar Igét hirdesse népének. A huszita tanok elhintett magja a protestáns Erdélyben nőtt fává: Budai Nagy Antal a jövőbe mutatott. A hivatottak sorsa áldozathozatal. De az elveszett helyébe új sarjad: születnek újabb Budai Nagy Antalok. A kalotaszegi Bese Annák sorsa a történelmi viharoktól szenvedő népé. Alakjának képváltozatát alkotója másutt is megformálta: keskeny, fájdalmas ívben meghajló leányfej. — Egyszerű, balladai tömörségű mondatokban pereg a dráma a Károli-biblia nyelvén, időmutató kondulással súlyosodnak a szók. A néző és halló tömeg szívében sokáig visszhangzik, viszi magával, akár Kolozsvárott vagy Budapesten, Marosvásárhelyen vagy Szegeden hallotta. Kós Károly íróasztala ma is tele írt papírlapokkal. A történelem alkotó magyarjait hívja életre: a két Kolozsvári testvért, a kolozsvári régi Farkas utcában és a prágai Hradzsin udvarán álló sárkányölő lovag egykori alkotóit. Nagy munka ez, művészettörténésznek, történésznek és írónak egyaránt. Nyolcvanöt év. Tele munkával, veszteséggel és újraküzdéssel, felejteni a rosszat, megtartani a jót; bírálni önmagunk tetteit és számontartani barátok, írótársak sorsát: visszatekinteni egész századunkon. A számontartás temetés is. Sorban hullottak el mellőle — vagy messze már tőle — régi bajtársai. Kuncz Aladár és Reményik Sándor legelőbb. Aztán Makkai Sándor, Tabéry Géza, Szentimrei fenő. Ki Erdélyben, ki más földön — ahová sorsuk hajtotta. Aztán Tompa László, Tamási Áron és másfél éve Aprily Lajos. Szívéhez nőtt barátok, akiknek sorsát figyelemmel kísérte, rági küzdőtársak, akiknek írásműveibe saját művészetét is adta: hangulatát, erdélyi jellegét képekbe formálta. Kereste és támogatta a tehetséges embert, mint az igazi építők. Régen is, ma is. Illyés Gyulákat és Németh Lászlókat tart számon, fiatal indulókat igazit útba. Figyeli a magyar hangokat £s keresi a szellem értékeit. Ha megkérdeznénk tőle: honnan volt mindig ereje ennyi felé megosztania magát? Azt felelné bizonyára: a lélek ad erőt. A népért rajongó, sorsukon aggódó vagy elkeseredő szüntelen lobogás. Kós Károly nyolcvanöt évével néz ránk. S mi egyszerű szóval, magyar köszöntéssel nyújtjuk feléje kezünket: Sokáig éljen! Sokáig éljen, mert mtndannyiunk számára él. N. CSÉP IBOLYA
