A Hét 1969/1 (14. évfolyam, 1-26. szám)
1969-03-30 / 13. szám
|8V0'—: Gesztenyefák Az öregember végigbotorkált a sötét szobán, megállt az ablaknál, néhány centire széthúzta a spalettát. Sárga botként vágott be a nap. Most mindkét kezét homloka magasságába emelte, újjai úgy mozogtak, mintha fonalat sodorna, majd a fényből masnit kötve, azt kopasz fejére illesztené. Az unoka a szoba sarkában feküdt a díványon, onnan figyelt. Az öregember kötötte a masnikat a spaletta rése előtt, a kamasz visszafogta a röhögést. Az ablakkal szemben egy gesztenyefa volt. Vastag törzsét árkok barázdálták. Ezt látta az öregember, meg a fa tövében egyenesedő takácsmácsonyát. — Még egyet — motyogta. Ujjai remegve sodorták a levegőt. Kuncogó hangot adott. — Itt van még egy cigaretta. Szájához emelte a semmit, pofazacskóját felduzzasztottá, és kifújta a levegőt. — Hihi — hallatszott az ablaknál — Még egy cigarettát, még egyetl Ujjai kapkodva sodorták a láthatatlan papírt. Fújta a levegőt az ablakrésnél, melyen át csak a gesztenyefa látszott. Carcassonne-ban a hadifogoly barakkal szemben egy ugyanilyen fa állt. Rózsaszínű virágot pergetett le tavasszal. Két évig nézte. Ezerkilencszáztizennyolctól húszig. Még a Piave előtt esett fogságba, egy héttel azután, hogy IV. Károly szemlét tartott. Három óra hosszat gyalogoltak vissza a front mögé. A király autóban állt, úgy hajtott el az arcvonal előtt. — Ti, negyvemiégyesek, mindig jól megcsináltátok — tisztelgett az ezredzászlónál. Kék füstöt pöfögött az autó. — Ti, hatvankilencesek, mindig jól megcsináltátok! — hallatszott messziről a király hangja. — Azért Ferenc Jóska ilyenkor lóra ült — súgta az első század élén Sántha Menyhért. Nem ott volt a helye, de megkapta az arany vitézségi érmet, hát előre állították. Pöfögött az autó. — Ti, bosnyákok, mindig jól megcsináltátok... Ti, cseh tüzérek, mindig jól megcsináltátok... Sodorta a levegőt az öregember és kuncogott. — Mi mindig jól megcsináltuk. Carcassone-ban szokott rá a dohányzásra. A várfal kövei előtt, szemközt a barakkal, gesztenyefa állt. Valaki szívet vésett a kérgébe, és azt írta bele: „Böske — Laci“. — Barnares — dünnyögte a szenegáli őrmester, és a földre köpött, mikor ők szódásüveggel fröcskölték egymást. Az utcára nem mentek ki, kővel dobálta őket a lakosság. Ű csak feküdt a priccsen, és dohányzott. Mindig sodorta a cigarettát, csak most nem, hogy az orvos eltiltotta. — Érelmeszesedés, szív — kopogott szigorúan az asztalon hallgatójával. — Napi két cigaretta. Ezt a lánya adja ki. Egyet ebéd után, a másikat vacsoránál. Kész cigarettát, Kossuthot. De ő ide áll az ablakhoz, és remegő kézzel sodor mugának. <■ Mikor megjött, Páj>a mellett tartottak őket karanténban három hétig. Ez a huszonegy nap hosszabb volt, mint az egész fogság. A drótkerítésnél ott is gesztenyefák álltak. Sokat nézte őket. Egyszer, mikor elcsendesedett a tábor, odalopódzott az egyikhez, és belevéste: „Böske — Laci.“ Attól kezdve az esti séta során mindig megállt a fa előtt. — Bolond vagy te! — csapott a vállára Sántha Menyhért. Meghúzogatta zsávoly zubbonyát, melyen belül voltak a gombok, és csak annyit válaszolt: — Mi mindig jól megcsináltuk. Továbbsétáltak a kerítés mellett. Tücskök erőlködtek, hogy hangjukkal elérjék a csillagokat, Sántha Menyhért pedig azt fütyölte oda: — „Ferenc Jóska nagyot köp a markába, sejde markába ..Később megállt, feléje fordult, s mintha most világosodnék meg előtte valami sorsdöntő kérdés, olyan vidám meggyőződéssel ismételte: — Mégiscsak bolond vagy te. Ezt későb is mondták, anyja halálakor. Otthon halt meg. Sok baj volt vele, mert a végén egyre az ablakon akart kiugratu, és mikor visszacípelték, beverte fejét az ágy végébe. — Miért bántotok — jajdult fel akkor, és kitisztult szemét elöntötte a könny. — Teljes meszesedés az agyban — mondta az orvos. — Tulajdonképpen elmeosztályra kellene vinni, de erre a pár napra . .. Üsszekatintotta a barna bőrtáskát, pontosan úgy, ahogy az ö orvosa. A foglalkozások mozdulatai öröklődnek, mint az agyérelmeszesedés. A sok rumli után csendDen halt meg az öregasszony. Elaludt. A többiek zokogtak, mindenki vörös orral közlekedett a lakásban, csak ő ült némán a halott fejénél. Az ablak előtti gesztenyeia levelével hajtotta el a legyeket anyja fehér arcáról. Azután megjöttek a temetkezési vállalat emberei, koporsóba tették a testet. Az egész ház sorba állt, mikor vállukra véve megindultak vele. A lépcsőházban hirtelen vulami nagyot zuhant. Tudta, anyja esett fejjel előre a deszkához. Kaparni kezdte a falat, és azt kiabálta: — Ne bántsátok! Nagyon kérem, ne bántsátok! Többet nem sírt az életben. A fia temetésén sem. Erzsinek keresztelte a lányát, Lacinak a fiát. Laci repülőnek ment. Sántha Menyhért fiával együtt vették fel. Mar a Horthy Miklós repülőalapnál kitűnt nagyszerű reflexeivel. Olaszországba vitték vadászkiképzésre. Szűk szavú gyerek volt. Nápolyból csak annyit írt: — „Az ég kék, a tenger sima, a nők szépek.“ Egy Cr-42-sel zuhant le gyakorlat közben. Azaz nem is a géppel, mert kiugrott, de nem nyílt az ejtőernyő. Nehéz csizmái húzták a földhöz, úgy jött lefelé, mint egy gyertya. Egyenesen. És az Utolsó pillanatig nem vesztette el az eszméletét. Ezernyolcszáz méteren át üvöltött. Így mesélték bajtársai, akik ott voltak a temetőben. Elegáns selyemingüket fekete nyakkendő fogta össze, mellükön csillogott a koronás aranysas. A levegőben három Cr-42-es berregte a tiszteletkört. — ^legcselekedte, amit... — harsogta a szónok a sírnál. Ekkor úgy érezte, fölordít. Kikapta a kezét felesége karjából, aki ijedten nyúlt utána, de szerencsére nem lett botrány, mert ujjai hirtelen sodorni kezdték arca előtt a levegőt. Akkor nem értette, miért. A bombázások idején az óvóhelyen is ez a mozdulat nyugtatta meg. Mintha Carcassonne-ban feküdne a priccsen, és szívná a füstöt, vagy az anyja ágya mellett legyezne a gesztenye levelével. Milyen szép, nagy levél volt. Állt az öregember az ablaknál, s nem vette észre, hogy bejött a lánya. Csak mikor az kitárta a spalettákat, a hirtelen szétnyíló fényben ejtette le semmit sodró kezét. — Papa, már megint megitta a rumotl A deszkák mély, dübörgő hangja, mely ismeretlen távolságról adott hírt az imént, elhalt az ágyban. — Én? Én igazán ... Szepegett. A szélesre tárt ablak is bántotta. A gesztenyefa mögött most látszott az úttest, a tér, autók tülköltek, galambok szálltak a tornyok körül. Az egyiken hatalmas betűk: „Gondoljon családjára, kössön életbiztosítástl“ — Én igazán ... — Én ittam meg. A kamasz szólalt meg a díványon. Föl se kelt, csak úgy félvállról vetette oda. Az asszony nem hitte. Mit csináljon? Tétován nézett hol az öregre, hol a fiára. — Te? — Igen, én. Mikor a Gabiék itt voltak. Valamivel csak meg kellett kínálni őket. Az asszony látta, hogy csatát vesztett. — Éppen rumot. Szép kis vircsaft. Mondhatom, jól megcsináltátok! Kiment. Az öregember felkuncogott. — Jól megcsináltuk. Mi mindig jól megcsináltuk. De már elfelejtette, hogy miről volt szó, azt is, hogy az unoka ott van mögötte. Összehúzta a spalettát. Egy keskeny rés maradt, azon keresztül csak a gesztenyefa látszott, azt nézte kitartóan, míg remegő ujjaival sodorta a levegőt. Csontos Vilmos versei (Zhat én élek Ahol én élek, por és sár uan, S ki sosem hunyó parázs a vágyban. Ahol én élek, a nehéz léptek Körben taposnak: — s messzire érnek. S örök a cél; a szív úgy verjen itt: Egy világ érezze, hogy melegít. Qondotat&fí Kiáltottam A magam hangján, Ha úgy éreztem, Az ég szakadt rám. Embert szépítő gondolat, Sugárként tündökölj, S jelöld meg dolgomat: Sohasem az ököl; Győzzön mindig az agy! Az évek teszik, Vagy a por, a sár: Kenik és fenik A szürkeséget rám, — Alig látszom már. A szó is meg tud fojtani, Ha nem szabad kimondani.
